32. fejezet

Nos, itt az új feji XD Annyit tennék csak hozzá, hogy kegyetlen lett a vége, tudom és előre is bocsánatot kérek érte XD Mostanában ilyen hangulatban vagyok, rákaptam a függőkre : P És bOri, mielőtt még elfelejtem, remélem, előkerested a bikinidet a Tápióban való úszkáláshoz XD




(Bella szemszöge)


Egész úton csendben voltam, nem szóltam egy szót sem. Egyrészt nem akartam még jobban magamra haragítani Damient, másrészt a beszéd helyett inkább a gondolataimmal voltam elfoglalva. Így teljes némaságban hagytuk magunk mögött Európát, és lassan közelítettünk Moszkva felé, de igazán ezt sem vettem észre, mert még mindig azokon a képsorokon tűnődtem, amit a felszálláskor láttam. 


Edward ott volt, eljött Seattle-be, és azt is tudtam, hogy utánam jött, csak azt nem, hogy miért. Vagy haza akart vinni, amire most már én is mindennél jobban vágytam, vagy csak el akart küldeni melegebb éghajlatra. Ezek között vacilláltam, egyszer az egyik felé húzott a szívem és az eszem, egyszer a másik felé. Teljesen tanácstalan voltam. És nem csak ebben, elvégre még mindig nem tudtam, miért kellenék én Jane-nek, miért küldte a nyakamra ezt az ellenszenves fickót, és egyáltalán, mi ez az egész. Bármennyire is törtem a fejemet, nem tudtam felfedezni semmilyen összefüggést a dolgok között. Egyáltalán, honnan tudta Jane hogy én a seattle-i gépen leszek? Egyre csak jöttek a kérdések, de egyikre sem tudtam a választ.


Damien elkezdett fészkelődni mellettem. Meglepetten néztem ki az ablakon, és döbbenten észleltem, hogy elértük a moszkvai repteret. Alig fél óra múlva már ott álltam a váróban, elrabolva és reménytelenül. 
Damien a VIP-váró felé húzott, és benyitott. Odabent még egy vámpír fogadott minket, de őt sem ismertem. Hosszú szőke haja a derekáig ért, karcsú volt és izmos, mint minden vámpír. És ragadozó életmódot folytatott, ezt a karmazsinvörös szeme ékesen bizonyította. A hideg kirázott tőle, ahogy fintorogva végignézett rajtam, majd a külsejéhez nem méltó, selymes hangon megszólalt.
- Azt hittem, már sosem érsz ide ezzel a békával! Mi tartott ennyi ideig? Talán rosszalkodott a kicsike? – sátánian felkacagott, de továbbra is megvetően nézett rám. Mi bajuk van ezeknek velem?
- Sajnálom, Alvian, késett a gépünk, és… - Damien nagyon gyorsan levette az eddigi magabiztos álarcát, és alázatos szolgává vált a másik vámpír előtt.
- Elég! Így is eleget tettél ma már. Ne aggódj, megkapod a jutalmadat! – főúri hanyagsággal intett egyet, aztán odalépett elém.
- Szóval, te vagy Bella, akire Jane annyira vágyik. Nem értem, mi olyan különleges benned… - amíg hangosan töprengett, a kezét végighúzta a karomon.


Az önelégültség az arcáról úgy olvadt le, mint forró nyári napsütésben a fagylalt a tölcséren. A beképzeltség helyét villámgyorsan átvette a döbbenet és a félelem, bár az utóbbira nem mertem volna mérget venni. Mindenesetre elnyúlt ábrázattal hátrált el tőlem, pedig én semmit nem csináltam. Értetlenül néztem hol rá, hol Damienre, aki ugyanolyan tehetetlenül kapkodta a fejét közöttünk, mint én közöttük.
- Mester? Mester, mi a gond? – az engem eddig kísérő vámpír lépett egyet Alvian felé, de az leintette.
- Nem, semmi, csak… ez lehetetlen…Jane el fog ájulni, ha ezt megtudja… ez több, mint amire számítottunk… nem, ez nem lehet… hogy pont Ő… ki gondolta volna… - Alvian össze-vissza hadovált, összefüggéstelenül beszélt, nem voltam képes értelmet találni a mondataiban.
- Miről beszél? – kérdeztem rá kissé félve, de ügyet sem vetett rám.
- Damien, gyerünk, tegyük be a kis szabadulóművészünket a kocsiba! Épp elég időt vesztegettem már el miattad! – rivallt rá az elrablómra, aki ismét összehúzta magát. Nagyon nagy hatalma lehet ennek a vámpírnak, ha mások így behódolnak neki…


Feltűnés nélkül igyekeztek kijutni a reptérről, de ez nem nagyon akart nekik sikerülni. Nem az ő hibájuk volt, csak az emberek a szokásukhoz híven megbámultak minket, és ez kissé megnehezítette a „feltűnésmentességet”. Végül azonban sikerült kijutnunk, és a parkolóban Damien egy fekete limuzinba lökött. Féltem, de nem is ez volt a legrosszabb, hanem a tanácstalanság. Semmit nem tudtam, nem értettem az egészet, és ez nagyon frusztráló volt. Ráadásul nem tudtam semmit a családomról, Edwardról és a gyerekekről, sejtelmem se volt, mi lehet velük, csak remélni tudtam, hogy odahaza minden a legnagyobb rendben van.


Az autó nesztelenül suhant át az orosz fővároson. Ahogy kelet felé haladtunk, mérföldről mérföldre változott a város arculata. Az előkelő belvárosi bérházakat és a méregdrága nyugati butikokat felváltotta a nyomor. Mindenütt már az összedőlés határán álló házakat, bedeszkázott ablakokat, és szemetet láttam. A kisgyerekek a számukra csípős idő ellenére szakadt ruhákban játszottak a sárban, a szüleik az ajtókban állva cigarettáztak és kiabálva beszélgettek. Bár nem ismertem személyesen egyiküket sem, mégis megdöbbentett a helyzetük, a látvány részvétet ébresztett bennem. Szívesen segítettem volna rajtuk, de ez nem volt a megfelelő idő erre. 


Az autó gyorsan átrobogott a nyomornegyeden, és elhagyta a várost. Kietlen, erdős vidékre értünk, de ez a táj egy cseppet sem hasonlított a szeretett forksi erdőnkre. Ott minden zöld volt és szinte élt az erdő, velünk együtt lélegzett, de itt csak kidőlt fák, csend és hó vett körül mindent. Egyetlen madár hangját sem lehetett hallani, nem neszeztek vadállatok az avarban, halott volt minden. Lehangoló volt a látvány, de gyorsan túltettem magam rajta, amikor a kocsi begördült egy rozsdás kapun, és egy századfordulós villa előtt megállt. A ház sem volt jobb állapotban, mint a körülötte lévő természet. A homlokzat színét már nem lehetett kivenni, mert a vakolat teljesen lemállott, az ablakok – már ahol nem fedte deszka és kartonpapír az üveg helyét – koszosak voltak, a bejárati ajtót pedig csak egy pánt tartotta a helyén. Nem látszott túl stabilnak, de úgy tűnt, mi mégis oda igyekszünk. Alvian előttem, Damien mögöttem haladt, miközben befelé mentünk, így esélyem se volt megszökni. Pedig az erdőben el tudtam volna menekülni, sőt, ha kell, talán még valamiféle búvóhelyet is találtam volna, ha arra lett volna szükségem. De mivel ma semmi nem akart nekem összejönni, így a szökésre is keresztet vetettem, és engedelmesen követtem Alviant. Mélyen magamba nézve nem is bántam nagyon, hogy nem tudtam elmenekülni, mert hajtott a kíváncsiság, hogy mire megy ki ez az egész. 
Odabent szinte ugyanaz a látvány fogadott, mint a ház előtt: repedezett vakolat, recsegő, kopott parketta, foszlányokban lógó függönyök és szőnyegek. Egy íves lépcsősor vezetett fel az emeletre, de mi nem arra mentünk, hanem az ugyancsak romos állapotú konyhán át le a pincébe. Hála a kifinomul látásomnak, a sötétség egyáltalán nem okozott problémát, így épségben lemásztam a végtelennek tűnő lépcsőkön. 


Volt egy olyan érzésem, mintha magával a Halállal találkoznék odalent, és hamarosan kiderült, hogy nem is tévedtem sokat, már amennyiben a halál Jane Volturi személyében állna velem szemben. Az apró termetű, szőke vámpírlány rezzenéstelen arccal figyelte, ahogy besétálunk a gyertyákkal kivilágított terembe, csupán akkor csillant meg kissé a szeme, amikor Alvianra nézett. Azon töprengtem, hogy vajon mi lehet köztük, de aztán úgy döntöttem, hogy ez most egyáltalán nem lényeges. Jane is ezen az állásponton lehetett, mert a két férfit megkerülve egyenesen elém sétált és felvillantott egy mosolyt. De ez nem egy kedves, üdvözlő mosoly volt, sokkal inkább emlékeztetett egy cápáéra, veszedelmes volt és eszelős.
- Tehát megérkeztél. Igazán remek! Van veled egy kis elszámolnivalóm… - vicsorgott rám, és a szemében villogott a harag, és még valami, amit megbántottságnak néztem, de elvetettem ezt az ötletet.
Mivel bántottam volna meg? Csupán kétszer találkoztunk eddigi életünkben, egyszer Volterrában, amikor Edwardért mentünk Alice-szel, és egyszer a forksi erdőben, miután a Cullenek és a farkasok legyőzték Victoriát és az újszülött vámpírokból álló hadseregét. Ezek alapján nem volt semmi oka annak, hogy idehurcoltatott.
- Jane! Beszélhetnénk, kérlek? Négyszemközt, ha lehet – Alvian odalépett a pöttömnyi, ám nagyon veszélyes vámpírhoz, és a karjára tette a kezét. Jane szemében ismét fellobbant valami, de olyan gyorsan ki is aludt, hogy nem volt időm alaposabban kielemezni.
Arrébb sétáltak pár métert, és a férfi fojtott hangon beszélni kezdett, annyira halkan, hogy csak pár szót tudtam elcsípni belől, olyanokat, mint „lehetetlen, de mégis” meg „Ő az, tudom, éreztem!”. A szavak nem jelentettek nekem semmit, valahogy nem akart összeállni ez az egész. Eddig nem tartottam magam túl ostobának, de lassan át kellett értékelnem ezt a véleményemet. Bármibe lefogadtam volna, hogy a többiek már rég rájöttek volna a titok nyitjára, csak én szerencsétlenkedtem ott. Jane és Alvian közben befejezték a diskurálást, és visszatértek hozzám.
- Nocsak, mit tudtam meg rólad! Tudtam én, hogy még okozol nekem pár meglepetést, de ezt még én sem hittem volna… Sajnos, ezek után nem ölhetlek meg most rögtön, pedig szívesen megtenném, elhiheted. De meg kell osztanom ezeket az információkat másokkal is, és majd együtt döntünk a sorsod felől. Addig is, élvezd a ház vendégszeretetét! – Jane kárörvendően felkacagott, majd egy becsmérlő pillantás után kivonult a teremből.


Damien közelebb lépett, és a karomnál fogva egy ajtóhoz ráncigált.
- Idebent találsz magadnak ruhát, öltözz át! Itt úgysem vennéd sok hasznát a drága gönceidnek! – betaszított az ajtón, aztán kulcsra zárta mögöttem. A korhadt fa nem jelentett volna nagy akadályt, de úgy gondoltam, biztos hagytak itt valakit őrködni.


Körülnéztem. A szoba berendezése mindössze egy rozoga ágyból és egy asztalból állt, azon volt összehajtogatva egy szakadt ing meg egy nadrág. Soha nem voltam finnyásnak mondható, de ahogy felemeltem az említett ruhadarabokat, még az én gyomrom is felfordult tőlük. A jó Isten tudja, mikor voltak kimosva, mindenhol különböző származású foltok díszítették őket, hogy a szagukról már ne is beszéljünk. Egyáltalán nem volt gusztusom belebújni ezekbe, de jobbnak láttam, ha egyenlőre engedelmeskedem, hátha megtudhatok valamit, ha látják, hogy nem szegülök ellen. 


Éppen a nadrágomat vettem le, amikor Damien ismét benyitott. Amint meglátta, hogy egy szál fehérneműben ácsorgok, felvillant a tekintete és egy mélyről jövő morgást hallatott. Undorodva néztem, ahogy az arcát elborítja a vágy, és rémülten hátrálni kezdtem, mikor megindult felém, de nagyon hamar elértem a falig, ahonnan már nem volt menekvés. Damien hozzám préselte magát és belehörgött a nyakamba, miközben a keze a derekamra kulcsolódott. Lehunyt szemmel vártam az elkerülhetetlent, mert hiába voltam vámpír, és ennél fogva hihetetlenül erős, az ő ereje még Emmettét is felülmúlta. A legszívesebben felkiáltottam volna kétségbeesésemben, de mielőtt véghez vihettem volna a tervemet, a számra tapasztotta a kezét.
- Viselkedj, és talán nem öllek meg. Légy jó kislány, kérlek! Képzeld azt, hogy az a Cullen-fattyú vagyok, és esetleg még élvezni is fogod – súgta rekedt hangon a fülembe. Elöntött a rettegés.
Fogalmam sem volt, hogy fogok kimászni ebből, ismét úrrá lett rajtam a félelem és valami más is. Éreztem, ahogy a harag egyre nagyobb teret hódít a bensőmben, a vörös köd ellepte az agyamat. Amikor Damien keze a csípőmre siklott, kinyitottam a szememet, és mélyen az övébe néztem. 
Ekkor meglepő dolog történt. A vámpír felkiáltott, elengedett és ordítva hátrálni kezdett. Néhány pillanat múlva már éppen úgy fetrengett a földön a fájdalomtól, mint annak idején Edward és Alice. Úgy tűnt, Jane képessége sem veszett ki belőlem és kivételesen ezért nagyon hálás voltam. Ahogy a düh csökkent bennem, úgy lettek Damien kiáltásai is halkabbak, a végén már csak nyöszörgött. Újonnan felfedezett hatalmam boldog tudatában belebújtam a koszos nadrágba, majd közelebb léptem a padlón lihegő vámpírhoz.
- Remélem, nem felejted el ezt a kis közjátékot – felsőbbrendűen rávigyorogtam, aztán gyorsan átvettem a felsőt is, majd leültem az ágy szélére. 


Néhány pillanattal később Alvian és még két vámpír rontott be a szobába.
- Mi a fene történt itt? Damien! Azonnali választ várok! – dörrent rá a földön fekvő vámpírra, de az csak nyögdécselni tudott. Gondolom, jó nagy adagot kapott Jane „ajándékából”…
- Te ott! Gyere ide! – kiabált rám az alacsonyabbik vámpír. Bár nem volt túl magas, látszott rajta, hogy nem tanácsos ujjat húzni vele. A szeme neki is vörös színben pompázott, fekete haja rövidre volt nyírva, egyszerű, szürke palástot viselt. És gyönyörű volt, mint minden fajtánkbeli. Nem tudtam, vajon náluk is beválna az előbbi kis trükköm, így nem kockáztattam, és odasétáltam hozzájuk.
- Mit tettél vele? – Alvian elkapta a torkom, és úgy a falhoz csapott, hogy beleremegett a ház.
- Semmit – válaszoltam egyszerűen. Nagyon reméltem, hogy pontosan olyan határozottan hangzott, mint ahogyan akartam. Alvian egy ideig mér méregetett, de aztán letett a földre és elengedett. Szívesen megdörzsöltem volna a nyakamat, mert furcsa módon fájt, de nem akartam gyengének mutatkozni előttük, így kihúztam magam és felemelt fejjel, dacosan vártam. Nem kellett sokáig.
- Gyerünk, te félkegyelmű, kapard már össze magad. és vonszold ki a hátsódat! Van egy megbeszélnivalónk – kiáltotta rá Alvian Damienre, aki nagy nehezen ugyan, de feltápászkodott.
Amint stabilan állt a lábán, rám kapta a tekintetét, és dühtől eltorzult arccal megindult felém. Az alacsony vámpír és a társa odaugrottak, lefogták majd kiráncigálták az ajtón. Alvian döbbenten nézett hol rám, hol a csukott ajtóra, de végül nem mondott semmit, csak kivonult.


Ahogy bezárult mögötte az ajtó, remegve és tejesen kimerülten csúsztam le a fal mellett a földre. Bár kifelé nem mutattam, de az előbbiek rendkívüli mértékben megviseltek. Nagyon megijedtem, el sem tudtam képzelni, mi történt volna, ha nem tör rám váratlanul Jane képessége. Illetve, nagyon is el tudtam képzelni, de szinte hányingerem lett az elmémbe toluló képektől. 
Hirtelen hangokat kezdtem hallani odakintről, így erőt vettem magamon, felkeltem a földről és közelebb mentem az ajtóhoz. Valakik elég zajosan vitatkoztak az ajtó túloldalán.
- Mégis mi történt odabent? És nem merj nekem hazudni te szerencsétlen, mert ha rájövök, hogy átvertél… - Alvian hangja fenyegetően elhalkult, szinte láttam, ahogy Damien összegörnyed a mestere előtt.
- Uram, én nem… nem akartam, de annyira kívánatos volt a kicsike… és nem bírtam magammal… - dadogta a támadóm.
- Hogy mit csináltál? Elment az eszed? Megmondtam, hogy nem eshet bántódása a lánynak, mert Ő most a legféltettebb kincsünk! Ha Jane ezt megtudja… - Alvian eddig oly magabiztos hangja megtelt aggodalommal, amit meg tudtam érteni, hiszen éppen az imént terítettem le egy nálam sokkal erősebb vámpírt Jane képességével. És ha én, aki úgymond örököltem ezt, így el tudtam bánni Damiennel, az eredeti tulajdonos, azaz Jane sokkal nagyobb pusztítást volt képes okozni.
- Uram, kérem, szóljon pár szót az érdekemben! Hiszen olyan jól megvannak a kisasszonnyal… - rimánkodott Damien, de az „ura” csak gúnyosan felkacagott.
- Ugyan, már miért szólnék neki? Nagyon is megérdemled a büntetést, elvégre óriásit hibáztál! És most takarodj a szemem elől! – kiáltott fel a végén Alvian, és ezek után csend lett odakint.


Legalább már egy feltételezésem beigazolódott. Jane és Alvian egy pár volt, és úgy tűnt, közösen tervelték ki az egészet. De miért? Erre még mindig nem jöttem rá és egyre jobban idegesített ez a tudatlanság. Fel-alá járkáltam a szobában, megpróbáltam összeszedni azt a kevés információt, aminek már a birtokában voltam. Tehát Jane és Alvian, aztán Damien, meg még két vámpír biztosan tartózkodott a villában. Nem tudtam, vannak-e többen is, egyenlőre csak őket láttam. És mintha Alvian azt mondta volna az előbb, hogy szükségük van rám, mert különleges vagyok. Ismét előjött a már megszokott kérdés: miért? 


Fogalmam sincs, meddig mászkálhattam, de a fejem már kezdett megfájdulni a töprengéstől, és a nyakam is égett Alvian szorítása nyomán. Ez mind nagyon furcsa volt, mert elvileg ugye a vámpíroknak nem szoktak fájdalmaik lenni. A szoba egyetlen ablakán kinézve láttam, ahogy a nap lassan lebukik a horizont alá. Felsóhajtottam és lerogytam a priccsre. 
Váratlanul lépteket hallottam, és pár pillanat múlva megnyikordult a kulcs a zárban. Az előbb látott alacsony vámpír jött be, és felszólított, hogy viselkedjek rendesen és menjek vele. Egy szó nélkül felálltam és elindultam előtte kifelé. Egy lépcsősoron még mélyebbre mentünk, le a föld alá, majd végtelen hosszú folyosókon keresztül egy újabb ajtóhoz értünk. A vámpír előrefurakodott, kinyitotta az ajtót és belökött rajta. Kezdtem már unni ezt az állandó taszigálást. 
Odabent majdnem koromsötét volt, egyetlen gyertya jelentette a fényforrást. Kíváncsian körbenéztem a gyengén kivilágított szobában. Itt két ágy volt, és hirtelen mozgást vettem észre az egyiken. Amint felismertem az ágyról felkászálódó személyt, a torkomra forrt a szó, csak álltam ott, és bámultam a szőke tincsekkel keresztezett gyönyörű arcot, amely éppoly meglepettséget tükrözött, mint az enyém. A döbbenet szinte tapintható volt, egyikünk sem tudott megmozdulni a ránk törő, fagyasztó felismeréstől. 


Végül felszakadt belőlem egy szó, egy név, amire sosem gondoltam volna, hogy épp itt fogom kiejteni a számon.
- Rosalie?!