Thank you all!

Nos, hoztam nektek egy… nem új fejezetet sajnos, mert azzal valahogy nem haladok, hanem az ígért köszönöm-novellát :) Kicsit kiragadtam magam az eddigi történésekből, hiszen itt Bella még ember, de remélem, azért még tetszeni fog :) A végére belecsempésztem a hálámat és köszönetemet, hiszen ez a novella a tiétek, miattatok íródott, ezzel szeretném leróni a tiszteletemet minden egyes olvasóm előtt, aki volt olyan kitartó, hogy megvárta, amíg lett időm megírni egy-egy fejezetet :) Jó olvasást, és ehhez is megköszönnék pár megjegyzést :)
Még egyszer, nagyon szépen köszönöm mindenkinek, hogy itt voltatok, és kitartottatok mellettem!
xoxo
Lea


A nyár forgószélként söpört végig a városon, minden szegletébe bekukkantott és megtöltötte azokat a színeivel, a melegségével, az illatával. Forks se perc alatt felbolydult, a mindig komor és esőtől csillogó utcákat ellepték a rövidnadrágos, pólós és napszemüveges emberek, a fiatalok autóiból dobhártyaszaggatóan szóltak a szezon legújabb slágerei, a boltok kirakatait megtöltötték a szalmakalapok, a fürdőruhák és az utazásra felszólító prospektusok. Felszabadító érzés volt végigsétálni a városon, végre nem kellett félméterenként pocsolyákat kerülgetni és állandóan készenlétben tartani az esőkabátot, mert a nap fényesen és forrón mosolygott le a földre, mindent beterítve a nyári életérzéssel. Valóban az volt, egyfajta életérzés, az ember ilyenkor elfeledkezett arról, hogy mennyi befizetetlen számla lapul a konyhai fiókban, hogy a kocsi hűtőjét meg kellene nézetni, hogy a gyereknek új cipő kell majd a télre. Hacsak néhány órára is, de mindenki újra fiatal tinédzsernek érezhette magát, esetleg gondtalan főiskolásnak, így bátran ehetett egy jégkrémet a párjával, leülhetett a verandára a barátaival vagy csak vehetett egy mély levegőt és teleszívhatta a tüdejét friss, új életre keltő oxigénnel és elmerülhetett a nyárban.


Imádtam ezt az időszakot, még itt, Forksban is, ahol még a nyár is furcsa módon nyirkos volt, nem úgy, mint Phoenixben, a forróság igazi városában. Halvány mosollyal lépkedtem a kocsim felé, igyekeztem minden apró kis napsugarat kihasználni és elraktározni mélyen a sejtjeimben, felkészülve a hideg, borongós és kegyetlen télre.


Mert a nyár nemcsak a gondtalanságot hordozta magában, hanem az elmúlás veszélyét is, hiszen ahogyan azt már oly sok, nálam sokkal bölcsebb ember elmondta, a boldogság rövid életű, kivéve, ha nem teszünk ez ellen valamit. És bár az időjárásra nem voltam képes hatással lenni, a boldogságomat én magam alakítottam.


Ezért is vágtam be magam a kocsiba, hajtottam át a városon, végig a régi erdei úton, egészen egy csupa üveg, lenyűgöző palotáig, ahol már várt rám az én személyes csodám, minden boldogságom megtestesítője. Féloldalas mosollyal az arcán támaszkodott a falnak, majd amikor leállítottam a motort, ellökte magát és felém sietett. Eleinte lassú léptei a kocsim orrához érve villámgyorsra váltottak, így, mire kinyitottam az ajtót, már az Ő hűvös kezére támaszkodva szállhattam ki. Elvigyorodtam.
- Roppant romantikus! – nevettem Rá.
- És a legjobbat még nem is láttad – a hangja bűnös ígéreteket hordozott magában, felsejlett benne az adni akarás vágya, amitől jólesően megborsództam.
- Alig várom, hogy láthassam – súgtam az ajkára, mikor gyengéden az enyémre hajolt, hogy csókot adjon.


Amint megéreztem a száját az enyémen, mintha elvágták volna a filmet, semmire és senkire nem figyeltem, csak rá, magamra és a kettőnkből életre kelt vágyra. Az ő karjai a csípőmre fonódtak, míg az enyémek a nyakára, így húzva egymást még közelebb, mert a legcsekélyebb távolság is kínszenvedést okozott mindkettőnknek. Ajkaink szorosan egymáshoz préselődtek, nyelve játékosan végigtáncolt az enyémen, majd édesen belesóhajtott a csókba és elengedett. Szívem szerint azonnal utánakaptam volna, de tudtam, mit gondol a közöttünk lévő testi kapcsolatról, így inkább kissé csalódottan hagytam, hogy Ő irányítson.
- Bella… - suttogta a hajamba, miközben a keze a hátamat simogatta.
- Hmm? – értelmesebb válaszra nem futotta tőlem, mert még mindig az előbbi gyengédség hatása alatt álltam.
- Ugye tudod, hogy mennyire szeretlek?
- Aham… - motyogtam, de már volt bennem egy rejtett sejtés, hogy valamit akar tőlem. Akkor szokott ilyen hízelgő lenni, ha kérni akart valamit, amit valószínűleg magamtól sosem tennék meg.
- És ugye azt is tudod, hogy a családom is imád?
- Igen – nem akartam én rákérdezni, kíváncsi voltam, mi a célja ezzel az egésszel.
- És te is szereted őket, igaz?
- Persze – láttam rajta, hogy a nem túl eredeti, egyszavas válaszaim kissé elbizonytalanítják, de aztán vett egy mély levegőt, és a szemembe nézett.
- Na, jó, figyelj, elmondom, mi a terv, aztán megbeszéljük, mennyire értesz egyet vele, rendben? – a szemei olyan könyörgőn néztek rám, hogy nem bírtam megállni és vigyorogni kezdtem.
- Oké – bólintottam.
- Szóval, Alice kitalálta, hogy mivel egy darabig számunkra nem túl megfelelő az idő, ezért elutaznánk úgymond nyaralni, ahol senki nem láthat meg minket és élveznénk kicsit az életet, és… szóval arra gondoltam, talán te is szívesen velünk tartanál, mármint, ha nincs egyéb dolgod természetesen, mert akkor én itt maradok, és nem megyek sehová. Nos, mit szólsz? – olyan gyorsan hadart, hogy nagyon meg kellett erőltetnem magam, hogy egyáltalán megértsek belőle valamit. De amint a szavak mondatokká és gondolatokká álltak össze a fejemben, már tapsikoni tudtam volna örömömben.
- Ez egy fantasztikus ötlet! – a nyakába ugrottam, és szorosan átkaroltam a nyakát. Meglepődhetett a reakciómon, mert már éppen csúsztam volna lefelé róla, mikor megtartott a derekamnál fogva és magához ölelt.
- Tényleg? Biztos vagy benne? – valamiért állandóan egyfajta megfelelési kényszerben szenvedett, így mindig megerősítést várt minden kérdésénél.
- Igen, tényleg, biztos vagyok benne. Mi lehetne jobb elfoglaltság, mint, hogy téged nézhesselek a szikrázó napsütésben? – mosolyogtam rá.
- Nem is tudom. Talán piknikezni mehetnél a Newton gyerekkel – apró csókot lehelt az arcomra, de rögön utána elhúzta a száját.
- Mi az? Rossz ízem lett hirtelen? – csak félig volt tréfás a kijelentésem. Az Ő megfelelési kényszere párjaként bennem az önbizalomhiány létezett még mindig.
- Bella, ez egyáltalán nem volt vicces, sőt… Még ha a dolog lehetetlenségét figyelmen kívül is hagyjuk, ne felejtsd el, hogy én még mindig veszélyes vagyok rád nézve – az arca elkomorult, de nem akartam, hogy felhők takarják el a napot.
- Ugyan már, hiszem minden egyes perccel, amit veled töltök, bebizonyítod, hogy te vagy a legkevésbé ijesztő dolog a világon – végigsimítottam az arcán, mire játékosan kivillantotta a fogait.
- Igen? Majd mindjárt meglátjuk, két perc múlva hogy vélekedsz erről a dologról! – fenyegetően felmordult, az egyik keze elindult az oldalam felé, és csiklandozni kezdett.


Kacagva igyekeztem eltávolodni tőle, de szorosan tartott, egyetlen centimétert sem engedve a köztünk lévő távolságból. Már-már sikítottam, amikor végre elengedett és én nemes egyszerűséggel a földre pottyantam. Kimerülten terültem el az avaron, becsuktam a szememet és élveztem a fák levelei közt átkandikáló napsugarakat. Éreztem, ahogy Edward lefekszik mellém, hallottam a levelek súrlódását, de nem akartam kinyitni a szemeimet.


Egy idő után Edward valószínűleg elunhatta magát, mert lehelet-gyengéden végigsimított a karomon, egyre feljebb haladva. A nyakamnál az ujjai rátaláltak a vénámra, néhány pillanatig elidőztek ott, majd tovább siklottak az arcom felé. Az államon keresztülhaladva elértek a számig, gyengéden körberajzolták, majd egyszer csak eltűntek, hogy a szájának adják át a helyüket. Az első, óvatos érintések után az ajkai egyre mohóbban és vágyakozóbban tapadtak az enyémre, teljesen kisöpörve belőlem mindent, amire eddig gondolni akartam. Átadtam magam az ösztöneimnek, beletúrtam a hajába és közelebb vontam magamhoz. Edward egyetlen mozdulattal fölém kerekedett, márványtestét az enyémhez préselte, és bár nem engedte el magát teljesen, ő is élvezte ezt az elbűvölő gyötrődést. A testünk tökéletesen kiegészítette egymást, mintha Isten, vagy bármilyen más, feljebbvaló hatalom tényleg csak egymásnak teremtett volna bennünket.
Mint mindig, Edward most is túl korán visszanyerte a józanságát, és egy utolsó, nagyon édes csókot követően sóhajtva legurult rólam. Zihálva próbáltam meg én is magamhoz térni, még mindig nem szoktam hozzá ezekhez a gyakorlatozásokhoz, ahogy Ő nevezte, bár a véleményem szerint soha nem is tudnék hozzászokni. Néhány mélyebb levegővétel után már úgy gondoltam, képes leszek mindenféle csábítási hadművelet nélkül is megmaradni a közelében, így jólesően a karjaiba fészkeltem magam.
- Mire gondoltál az előbb? – talán egy kicsit pontosabban is fogalmazhattam volna, de szerencsére értette így is.
- Csak eszembe jutott, miket szokott rólad Mike fantáziálgatni. És én még a kezére is játszottalak volna… - sóhajtott fel reménytelenül. Megint rám tört a kacaghatnék.
- Ezt most ugye nem gondolod komolyan? – kuncogtam csendesen.
- Végül is, nem elképzelhetetlen, hogy te és ő… - nem hagyhattam, hogy befejezze, ezért gyorsan a szavába vágtam.
- Soha nem létezett olyan, hogy ő és én, és soha nem is fog. Én téged szeretlek, nem Mike Newtont, nem Tyler Crowley-t, még csak nem is Mr. Berty-t, oké? Soha nem fogsz tudni lerázni – vigyorogtam rá, de véresen komolyan gondoltam minden egyes szavamat.
- De…
- Nincs de! T-é-g-e-d sz-e-r-e-t-l-e-k – sűrű tagolással nyomatékosítottam a mondanivalómat. mire végre kisimultak a ráncok a homlokán és csókot nyomott az enyémre.
- Tudod, a mai napig nem értem, miért nem rohantál el sikítozva, mikor rájöttél, ki is vagyok én valójában – merengő tekintete ellágyult, arany színe folyékonnyá vált, ahogy a szemembe nézett. Elmerültem a parázsló csillogásban, még levegőt venni is elfelejtettem.
- Ez… ez roppant egyszerű! Már akkor megbabonáztál, mikor először láttalak, pedig dühösen villogó szemekkel néztél rám. Mégsem tudtam megszabadulni attól a végtelen szerelemtől, amit irántad éreztem és érzek a mai napig. Nem, mintha akartam volna… - számtalanszor végigrágtuk már magunkat ezen a témán, de úgy látszott, sosem elég neki a bizonyításból.
- Ó, igen… az első nap… emlékezetesre sikeredett, az már biztos – vigyorodott el végre, amit hálásan ittak a szemeim. Gyönyörű volt.
- Visszatérve a nyaralásra, hová akartok menni? – kérdeztem tőle kíváncsian.
- Őszintén? Magam sem tudom, Alice találta ki az egészet, így rábíztam a döntést. De ha akarod, megkérdezhetjük tőle, most azonnal – válaszolta mosolyogva.
- Ráér… - dünnyögtem, mire felnevetett.
- Azt hiszem, nem lesz más választásod! – rázkódott a nevetéstől, én meg nem tudtam mire vélni ezt. 


Már épp szólásra nyitottam volna a számat, hogy megkérdezzem, amikor óriási csattanással kivágódott a bejárati ajtó, és az előbb emlegetett, apró kis tündér kiszáguldott rajta.
- Bella! Miért nem jöttél be? Már úgy vártalak! Sosem találod ki, mit találtam ki! – nevetett a saját viccén, majd felrángatott a földről és magához ölelt.
- Ne is mondd… Fogadjunk, hogy a tengerhez készülődsz! – igazából nem tudtam, hová akart pontosan menni, de az arckifejezéséből ítélve beletrafáltam a dologba. Döbbenten pislogott rám, de aztán Edwardra sandított és ál-mérgesen toppantott egyet.
- Te áruló! Mondtam, hogy meglepetés! – nyafogott, mire Edward elnevette magát.
- Szerinted hogy állt volna a dolgokhoz, ha holnap reggel beállítasz, és kérdés nélkül elcipeled a Bermudákra? – szerelmem gúnyosan felhúzta a szemöldökét.
- Holnap? A Bermudákra? – tátogtam a meglepetéstől.
- Nos, azt hiszem, nem mondtam el minden részletet… - Edward bűnbánatosan pillantott rám.
- Én is úgy látom! – vigyorodott el Alice, tetszett neki, hogy a bátyja kellemetlen helyzetbe került.
- Elmondaná valaki, hogy akkor miről is van szó tulajdonképpen? – nyögtem fel kissé zavarodottan.
- Semmi különösre nem kell gondolni! Csak kirándulunk egyet – mosolygott töretlenül a kis kobold, és a karomba csimpaszkodva a ház felé kezdett húzni.
- Kirándulunk? A Bermudákra? Én azt hittem, maximum Tahola-ig megyünk, nem a kontinens túlsó felére! – valahol mélyen belül éreztem, hogy minden tiltakozás hiábavaló, mert ha egyszer Edward elbűvölő s egyszersmind néha kínosan bosszantó húga a fejébe vesz valamit, akkor annak úgy is kell történnie. Nem tévedtem.
- Ugyan, Bella, légy rugalmasabb! Igazán nem megyünk messze – türelmetlen sóhajából egy kis csalódás is kiérződött, így kérdőn néztem Edwardra, aki mellettünk sétált.
- Eredetileg Santa Cruzba akart menni… - ennyi nekem elég is volt.
- Képes lettél volna átcipelni a fél világon? – leesett az állam.
- De csak mert láttam, mennyire élvezted volna! Jaj, Bella, el sem tudod képzelni, milyen gyönyörű szigetek vannak arrafelé – Alice tekintete elködösült, teljes erővel belevetette magát az álmodozásba.
- És persze az sem elhanyagolható, hogy Tokió, mint a világ egyik divat fővárosa csupán pár órányi repülőútra van onnan – miután Edward „lefordította” nekem Alice ábrándjainak fő tárgyát, már mindent értettem.
- Jól van, elég legyen! Nem kell állandóan rajtam élcelődni! – Alice Edwardra nyújtotta a nyelvét, majd engem még mindig maga után húzva a ház felé menetelt.


Amikor beértünk a nappaliba, csodálkozva húztam fel a szemöldököm, ugyanis a máskor hangos helyiség most kongott az ürességtől.
- A többiek? – kérdeztem kíváncsian.
- Mindenki a holnapi útra készülődik. És mivel a ti kis magánszámotok miatt jócskán le vagyunk maradva, ideje nekünk is elkezdeni! – adta ki az utasítást Alice.
- Van értelme tiltakoznom? – sóhajtottam fel kétségbeesetten.
- Nincs, úgyhogy gyerünk! - kacsintott rám és felvonszolt a szobájába.
Pár perccel később már nem értettem, mire volt jó ez a nagy sietség, hiszen pillanatok alatt összecsomagolta a holmiját. Forgószélként rohant a gardróbjától az ágyon terpeszkedő hatalmas bőröndökig és olyan gyorsan pakolta beléjük a különböző ruhadarabokat, hogy szinte a színüket sem volt időm megállapítani. Miután az utolsó szoknya is a halom tetejére került és nagy nehézségek árán sikerült lecsuknia a degeszre tömött bőrönd tetejét, egyet szusszantva lehuppant mellém.
- Na, ezzel megvolnánk, most a tiéd jön! – vigyorgott rám, bennem meg meghűlt a vér.
- Ó, nem, Alice! Ezt velem te nem csinálod meg! – bőszen ráztam a fejem, de a hadakozásom süket fülekre talált.
- Először is, be kell szereznünk neked néhány pompás nyári cuccot, aztán naptejet, olvasnivalót, utazási gyógyszert, ellenőrizni kell az útleveledet, meg kell kapnod a védőoltásokat – Alice egyre csak sorolta, mi mindent kell még elintéznem, de én már az elején leragadtam.
- Alice! Oltás? Nem hiszem, hogy én… - nem hagyta, hogy befejezzem.
- Gyerünk, Bella, csak egy apró szúrás! Nem is fogod érezni! – paskolta meg a karomat.
Amikor elképzeltem, ahogy a tű átszúrja a bőrömet, elkapott a hányinger. A kezemet a számra szorítva pattantam fel, és még épp időben értem el a fürdőszobába. Nyögve könnyítettem magamon, amíg meg nem éreztem, ahogy valaki gyengéden hátra nem fogja a hajamat.
- Tűnj el! – nem akartam, hogy bárki ilyen állapotban lásson, de az én kívánságom szokás szerint a háttérbe lett szorítva.
- Jobban vagy? – Edward hangja tele volt féltéssel és aggodalommal.
Csak bólogatni tudtam, miközben a mosdóhoz támolyogtam és megmostam az arcomat. Mindkét kezemmel a kagylóra támaszkodva vettem pár mély levegőt és készen álltam arra, hogy szembenézzek magammal és Edwarddal egyaránt. Ahogy felemeltem a fejem és felnéztem, a tekintetünk összekapcsolódott a tükörben.
- Gyere, menjünk vissza – karolt át és a szoba felé húzott. Alice idegesen toporgott az ajtó előtt, láthatóan nem tudta, mitől lettem rosszul.
- Mit mondtál neki? – támadt rá Edward a húgára, de az csak tehetetlenül megvonta a vállát.
- Nem tudom! Arról beszélgettünk, hogy milyen sok mindent kell még elintézni elutazás előtt, elmondtam neki, hogy ellenőrizni kell az útlevelét, meg hogy meg kell kapnia az oltásokat… - ennél a szónál ismét forogni kezdett körülöttem a szoba és minden bizonnyal össze is estem volna, ha Edward nem kap el olyan gyorsan.
- Azt hiszem, megvan az ok – mormolta az orra alatt, a hangjában bujkált egy kis jókedv is.
- Bella, megint zöld lettél. Lehet, hogy már késő beadni az oltásokat… - morfondírozott Edward húga.
- Alice! Kérlek! – nyögtem fel.
- Az oltá… - a kis kotnyeles pillanatokon belül elhallgatott, miután rájött, mi a bajom. Ő is elkezdett vigyorogni. Szép… igazán hálás voltam nekik az együttérzésért, mondhatom. Hát már egy kis sajnálatot sem várhat el az ember?
- Alice, Carlisle dolgozószobájában van hányinger elleni gyógyszer, idehoznád? – kérte Edward, mire Alice egy bólintás után kiviharzott.
- Köszi… - motyogtam, majd becsuktam a szemem és az oldalamra fordultam.
- Jól vagy? – Edward gyengéden végigsimította a homlokomat.
- Aham… - dünnyögtem és visszatettem a kezét a fejemre. Határozottan jólesett most a hűvössége a rosszullétemnek. Egy idő után teljesen ellazultam, megszűntek a hangok és fények is. Elaludtam.


Mire magamhoz tértem, már sötétség terült el a tájon. Bambán pislogva próbáltam kiűzni az álom utolsó morzsáit is a szememből, mikor megláttam, hogy Edward mellettem feküdve, a fejét a tenyerére támasztva figyeli minden rezzenésemet. Zavartan simítottam le a hajam, de a mozdulat közepén lefogta a kezem és a mellkasára tette.
- Hagyd, így nagyon csábos vagy – megajándékozott egy féloldalassal, mire kihagyott a szívem pár ütemet.
- Na, persze! Kócosan és gyűrötten – beletemettem az arcomat a párnába.
- Nem hazudok. Imádnivalón, az tény, de bűnre csábítod az embert. Vagy ez esetben vámpírt – kuncogott csendesen.
- Nincs valami dolgod, amíg én rendbe szedem magam? – kérdeztem reménykedve.
- Ami azt illeti, már mindent elintéztem – mondta nem kis büszkeséggel a hangjában.
- Mindent? – kissé felemeltem a fejem és hitetlenkedve rásandítottam.
- Igen, mindent. Még azt is, amitől annyira féltél néhány órával ezelőtt – mosolygott lehengerlően.
- Mi? De azt… hogy? – mintha elpattant volna bennem egy rugó, úgy ugrottam fel az ágyon, és leültem vele szemben.
- Gondoltam, amíg alszol, nem veszed észre. Bajt okoztam? Haragszol? – a rémület egy pillanatra felvillant a szemében, de mikor látta, hogy rázom a fejemet, megnyugodott.
- Nem, dehogy, sőt… De tényleg nem éreztem semmit… Talán ezentúl is így kellene átesnem az ilyen dolgokon – most már én is mosolyogtam.
- Megoldható – suttogta épp azelőtt, hogy megcsókolt volna.
A legszívesebben az örökkévalóságig merültem volna ebbe a csókba, de a sorsnak más terve lehetett, mert végrehajtóként a nyakamra küldte Alice-t.
- Ó, nem! Most nem fogunk miattatok kiesni az ütemből! Gyerünk, Bellának még zuhanyoznia kell és felöltöznie, mielőtt a müzlije még felázik a tejben odalent! Szóval igyekezz! – pattogott a szoba közepén, miután kegyesen ránk tört.


Vetettem rá egy szúrós pillantást, de engedelmesen bevonultam a fürdőbe és elvégeztem az emberi teendőimet. Szinte még ki sem nyitottam az ajtót, Alice már kézen is fogott és száguldott le velem a konyhába. Aznap ismét üresnek tűnt a ház, de ha a többieknek is Alice osztotta ki a feladatokat, nem csodálkoztam volna rajta, ha akár hónapokig se kerültek volna elő.
- Nyomás, Bella, lapátold be, aztán indulás! Hosszú lesz az út! – mondta, majd kiment a konyhából.
Tehetetlenül rogytam le az asztal mellé és szófogadóan megettem a reggelimet. Miután végeztem és senki nem jött értem, úgy döntöttem, magam indulok a keresésükre. A garázsban találtam meg őket. Mindenki lázasan pakolta be az újabb és újabb bőröndöket a kocsikba, csak Jasper álldogált a fal mellett, így odamentem hozzá.
- Látom, nem csak nekem vannak ellenérzéseim ezzel az egésszel kapcsolatban – mondtam neki, mire elmosolyodott.
- Igazad van. Félre ne érts, mindennél jobban szeretem Alice-t, de amikor ennyire beindul, kissé nehéz elviselnem az érzelmeit – vigyorgott.
- Azt hiszem, tudom, miről beszélsz – kacagtam fel én is.
Az emlegetett ránk pillantott, lőtt felénk egy gúnyos vigyort, majd folytatta a parancsolgatást, egyik autótól a másikig száguldva osztogatta a parancsokat. Ennek következtében nem telt bele fél óra sem, és már suhantunk is a reptér felé, ahonnan egy végtelennek ígérkező repülőút után végre megérkeztünk Hamiltonba, Bermuda fővárosába. Mivel a gép éjszaka érkezett meg, ezért nem kellett aggódnunk az itt folyton hét ágra tűző nap miatt. Alice elintézte, hogy még aznap átvigyenek minket az egyik közeli, magánkézben lévő, egyébként teljesen lakatlan szigetre, így, mire volt alkalmam ágyba kerülni, már jócskán elfáradtam a sok utazástól.


Mikor másnap felébredtem, a nap már ragyogóan sütött be az ablakon. Nyújtózkodva igyekeztem összeszedni magam. Valahonnan a házból íncsiklandozó illatok szálltak felém, hangos korgásra késztetve ezzel a gyomromat. Villámgyorsan kipattantam az ágyból, és miután úgy-ahogy rendbe tettem magam, a konyha keresésére indultam. Amikor megtaláltam, muszáj volt mosolyognom amiatt, ami odabent várt rám. 
Edward serényen rohangált a pult és a tűzhely között, mindenféle dolgokat dobált egy serpenyőbe és közben próbálta lerázni Alice-t, aki az asztalnál ülve éppen kéretlen tanácsokkal látta el őt.
- Jó reggelt, Bella! Hogy aludtál? Látod, mondtam én, hogy a tojásokat kell először megsütni és nem a szalonnát! Talán akkor nem késted volna le a reggeli ágyba vitelét! – szúrta oda Edwardnak, aki csak rosszallóan mormogott.
- Nahát, reggelit csináltál nekem? – osontam közelebb és hátulról átölelve Edwardot, a válla fölött belenéztem a serpenyőbe. Annyira gusztusosan nézett ki, hogy összefutott a nyál a számban, a gyomrom pedig ismét hangosan tiltakozni kezdett az „éhezés” ellen.
- Ahogy hallom, éhes vagy – mosolyodott el Edward, majd megfordult és egy gyors csókot követően lenyomott az egyik székre és egy tányérra halmozta az ételt.
- Hmm… isteni illata van! Mi ez? – kérdeztem, miközben már tömtem is magamba a reggelimet.
- Sonkás-gombás omlett friss paradicsommal és salátával á la Edward Cullen. Remélem, ízlik a hölgynek – mókásan meghajolt előttem, majd leült velem szemben, és nézte, ahogy eszek. Bár egy cseppet zavart, hogy végig bámult, de az éhségem nagyobb volt, így jóízűen elfogyasztottam mindent.
- Jézus… egy falatot sem bírnék már lenyelni – hátradőltem a széken, és bizonyítékként megmutattam a látszólag még mindig lapos hasamat.
- Majd később még csinálok neked valamit – ígérte és leszedte előlem a terítéket.
- Mi a terv mára ? – érdeklődtem.
- Édesem, nyaralunk, ide nem kellenek tervek! Azt csinálunk, amit csak akarunk – megfogta a kezemet és felhúzott a székről.
- Akkor a partra is lemehetünk? – kérdeztem izgatottan. A la pushi tengerparton kívül nem mostanában láttam igazit, így már nagyon vártam, hogy elmerülhessek a meleg hullámokban, úgy, mint odahaza, Phoenixben.
- Nem kellene várnod egy kicsit? Csak most ébredtél fel – mosolyogva végigsimított az arcomon.
- Ugyan! Mire én elkészülök, dél is elmúlik, szóval nem kell aggódnod – vigyorodtam el én is, majd kifordultam a karjaiból és a szobánk felé indultam.


Mikor kinyitottam a szekrényt, lázasan keresni kezdtem a fürdőruhámat, de nem találtam. Nem hittem el, hogy Alice pont a legfontosabb dolgot hagyta volna otthon, ezért tovább kutakodtam, egészen addig, amíg egy apró csomag nem akadt a kezembe. 
Kíváncsian forgattam a kezeim között a dobozkát és már épp azon voltam, hogy kinyitom, mikor Alice robbant be a szobába.
- Bella, ne! Tedd vissza, de gyorsan! - kikapta a kezemből és már rejtette is el a ruhák alatt.
- Alice, mi a… - kérdeztem volna, de leállított.
- Remélem, nem veszi észre! Bella, miért kell neked olyan helyeken turkálnod, ahol nem kellene? – fordult felém, a tekintetében a ijedtség helyét lassan átvette a bosszúság.
- Én sajnálom, Alice, nem tudtam, hogy titkokat is cipeltek magatokkal – dobbantottam én is mérgesen. Minek kellett akkor ide tenniük, ha én nem tudhatok róla? Egyáltalán, mi van abban a dobozban?
- Szerencsére nem történt katasztrófa, mert ha Edward megtudta volna, hogy meglátod idő előtt, akkor… - Alice beleharapott a szájába, ezzel jelezve, hogy már így is többet mondott a kelleténél. Őszintén szólva, ezzel csak még inkább felcsigázott, de nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni.
- Nos, miután meg lettek húzva a határok, elárulnád nekem, hová tetted a fürdőruhámat? – tereltem másra a témát.
- De hát itt vannak! Legalább ötváltásnyit vettem neked, nem vetted észre? – sarkig kitárta a szekrény ajtaját, és egymás után szedte ki belőle az apróbbnál apróbb bikiniket. És persze az én régi, kényelmes egyrészesem nem volt sehol…
- Alice, ugye nem gondoltad komolyan, hogy ezek közül én bármelyiket is felveszem? – kérdeztem döbbenten.
- Dehogynem! Nem értem, mi bajod van velük, ezek a legújabb modellek! – nézett rám értetlenül.
- Csak annyi bajom van, hogy szerintem rám sem jönnek, annyira kicsik! – háborogtam, természetesen minden eredmény nélkül.
- Ne viccelj! Menj, és próbáld fel, mondjuk… ezt! – beletúrt az ágyon fekvő halomba, és előhalászott egy kék darabot.
- Alice… - kezdtem, de a kezembe nyomta a ruhadarabot és a fürdő felé taszigált.
- Nincs ellenkezés! Csodaszép és veszettül dögös leszel benne, hidd el! Láttam! – kacsintott rám, majd becsukta az ajtót, magamra hagyva a kínosan parányi bikinivel.
- De én nem akarok dögös lenni! – kiáltottam a zárt ajtónak, mire kintről felhangzott a nevetés.


Dohogva bújtam bele a bikinibe, majd anélkül, hogy belenéztem volna a tükörbe, kimasíroztam a fürdőből. Alice időközben eltűnt, így fogtam a laptopomat – Edward ajándéka a lassú asztalim helyett -, egy kalapot meg a naptejet és elindultam a partra. Odalent már mindenki belevetette magát a szórakozásba, Emmett éppen Alice-t próbálta a vízbe lökni, aki folyton kicselezte őt, Jasper Edwarddal rohangált a víz szélén, míg Rosalie Esmével és Carlisle-al heverészett a homokban. Annyira lélegzetelállítóan gyönyörűek voltak mindnyájan, ahogy ragyogtak a fényben, hogy kénytelen voltam leülni és úgy bámulni őket. Nem akartam megzavarni a játékukat, így bekapcsoltam a gépemet és olvasgatni kezdtem a nagyvilág híreit. 


Annyira belemerültem a tevékenységembe, hogy nem vettem észre a hátam mögé osonó Edwardot, csak akkor, amikor a kezével elkezdte simogatni a vállamat. Mikor hátranéztem, rájöttem, hogy éppen naptejjel keni be a bőrömet. Hálásan mosolyogtam rá.
- Találtál valami izgalmasat? – kérdezte érdeklődőn, mire összecsuktam a laptopot és szembe fordultam vele.
- Semmi olyat, ami nálad érdekesebb lenne – motyogtam a szájára, mielőtt megcsókoltam volna.
- Nem hinném, hogy példátlan lennék – súgta a torkom üregébe.
- Ami azt illeti, találtam valamit – kacérkodtam vele.
- Mi az? – duruzsolta.
- Van egy lány… történetet ír egy ember és egy vámpír szerelméről… nem ismerős? – somolyogtam, mire elvigyorodott.
- Hmm… várj, hadd gondolkozzak – mókásan az égre nézett, mire oldalba böktem.
- Hé! – kiáltottam fel mű-felháborodással, mire gyöngyözően felkacagott.
- Most mi van? Már viccelni sem lehet? – nevetett rám.
- Dehogynem, csak nem ezzel! – csípőre tettem a kezem, de a jókedv bennem is ott bujkált.
- Igaz. Szóval, mitől is olyan érdekes ez a történet? – kérdezte.
- Nem is maga a történet, csak… nem is tudom. Annyira átérződik az egészen, hogy hálás azoknak az embereknek, akik olvassák őt. Látszik rajta, hogy nekik ír, nekik akar örömet szerezni és ez szerintem fantasztikus. Mindent elkövet csak azért, hogy másoknak, idegeneknek becsempésszen egy csipetnyi varázslatot a szürke hétköznapokba… Megértem őt, tudod? Nincs annál nagyszerűbb érzés, mint valami olyasmiért köszönetet kapni, amit szívből csinál az ember – magyaráztam neki teljes átéléssel, ő meg csak mosolygott.
- Te is épp ilyen vagy. Egy csupaszív, önzetlen leányzó, aki a fejébe vette, hogy még ma az őrületbe kerget ezzel a bikinivel – célzóan és fokozatosan elsötétülő szemekkel végignézet rajtam, annyi vággyal a tekintetében, hogy belepirultam.
- Ne engem hibáztass! Alice csomagolt – vontam meg a vállam, és lassan hátradőltem, ahogy Edward fölém hajolt.
- Akkor neki kell majd köszönetet mondanom – suttogta, és végtelenül lágyan megcsókolt.


Arra gondoltam, miközben a homokban elterülve csókolóztunk, hogy bizony, nehéz lesz ez a két hét, ilyen önmegtartóztatás mellett. De aztán rájöttem, hogy annak kell örülnöm, amim van, így boldogan vetettem bele magam életem legfenomenálisabb nyaralásába.


És ki tudja, talán nemsokára azt is megtudom, mi lapul a rejtélyes, apró dobozban…


(Egy kis reklám a végére: Chinty pályázatára beérkezett az összes mű, így már lehet szavazni! Ezen az oldalon meg tudjátok nézni a pályaműveket és az általatok legjobbnak ítéltre /itt nem kell feltétlenül rám gondolni XD/ leadhatjátok a voksotokat! Nagyon sok remek alkotás érkezett, érdemes elolvasni őket ;))