35. fejezet

Mivel már elég régen hoztam nektek új fejezetet, ezért most kaptok tőlem egy jó hosszút XD Olyan lett, amilyen, én már nem mondok inkább semmit... Ajánlom Mónikának, mert már aggódom érte, hogy az elvonási tünetek miatt baja esik XD XD
Jó olvasást mindenkinek, és kérlek, írjatok nekem pár sort! Köszönöm!
xoxo
Lea

(Bella szemszöge)


Csak álltam ott, és bámultam az előttem álló, mozdulatlan csoportot. Egyszerűen lefagytam. Tudtam, hogy amit magam előtt látok, az a valóság, mégsem hittem a szememnek. Nem hittem, nem akartam elhinni a nyilvánvalót, már arra gondoltam, hogy valamelyik ellenséges vámpír hatolt be a koponyámba valahogy, és ő erőszakolt rám téves képzeteket. Hiszen Ő nem állhatott előttem, mert Ő nem is tudja, hogy mi történt velem és a család többi tagjával. 
De mégis, valami belső bizonyosság mozgolódott bennem, és az eddig festményszerűen mozdulatlanul álló társaság megelevenedett, igazolást nyertem az eddig csak félve sejtett reményeimre. És akkor végre olyasmit éreztem, amit a szökésem és elrablásom alatti időben egyszer sem: megkönnyebbült és hálás voltam egyszerre, az egész testemet árjárta valami furcsa érzés és már nem tudtam másra gondolni, csak hogy végre megérinthessem álmaim megtestesítőjét. 
Az érzelmek észrevétlenül kúsztak fel a torkomon, majd egyetlen, rövid hangban törtek fel belőlem. A sikoly, ami elhagyta a számat, éppúgy meglepett engem, mint őt. Elkerekedő szemekkel, hitetlenkedve bámultunk egymásra, és nekem hirtelen az az abszurd gondolat jutott eszembe, hogy te jó ég, milyen csapzott vagyok! Miközben fürgén, de annál óvatosabban a földre fektettem a még mindig nyöszörgő Rosaliet, gyorsan végignéztem magamon. A nadrágom több helyen is kiszakadt, a felsőm sem volt jobb állapotban és valahol elhagytam a cipőm bal felét is. Tényleg úgy néztem ki, mint egy hajléktalan, de aztán felötlött bennem, hogy valószínűleg senki nem számított arra, hogy nagyestélyiben fogok levonulni a lépcsőn. Így megnyugodva fordultam ismét a tönkrezúzott ajtóban álló társaság felé, de a szemeim csak egyvalakit láttak, és ő is engem fürkészett kutakodón. Olvadt aranyszín írisze pillanatról pillanatra egyre lágyabbá vált, fogva tartotta az enyémet. Lassan tettem egy lépést felé, még mindig attól félve egy kissé, hogy köddé válik, de miután ugyanott maradt, ahol eddig volt, sutba dobtam az összes kétségemet és teljes sebességgel felé futva a nyakába vetettem magam. 


És végre ott voltam, éreztem a selymes bőr tapintását a tenyeremen, láttam a szemeiben fellobbanó szerelmet és éreztem őt a szívemben, a lelkemben, minden sejtemet átjárta egy, szinte már félelmetesen ámulatba ejtő boldogság, amitől úgy éreztem, menten elájulok. Edward kezei a derekamra fonódtak, így felhúztam a lábaimat és a csípője köré fontam őket, majd megtettem azt, amire már nagyon régóta vártam: eszeveszetten megcsókoltam. Beburkolt ez a csók, meleg takaróként borult kettőnk köré és felelevenítette minden eddigi boldogságunkat, úgy ölelt körbe minket, mint csendes szellő az erdő fáit. Élveztem, ahogy az ajkai gyengéden kapnak az enyém után, ahogy a kezei önkéntelenül is simogatják a hátamat, ahogy az édes lehelete csiklandozza az arcomat. Egyszerre mosolyogtunk bele ebbe a csókba, és én úgy éreztem, sikítani tudnék a boldogságtól, hogy végre itt van, hogy együtt vagyunk és többé már el sem engedjük egymást.


- Végre megvagy! Bella, édes Bellám… szerelmem… - suttogott édes kis semmiségeket a torkom üregébe, de a száját egy pillanatra sem szakította el az enyémtől.


Felkacagtam, boldogan és elégedetten, majd egy utolsó, apró csókot követően lekászálódtam róla, de egy centimétert sem távolodtam el tőle. Ahogy óvatosan végigsimítottam az arcán, keze rákulcsolódott az enyémre és úgy bújt bele a tenyerem ölelésébe, mint egy hízelkedő kismacska. Elmosolyodtam ezen a gondolaton, de a vigyor hamar leolvadt az arcomról.


- Bella! Istenem, Bella, annyira aggódtam érted! Hogy jutott eszedbe ilyen őrültség? – nem is Alice lett volna, ha a viszontlátás miatti örömbe nem keverte volna bele a szemrehányást is.


Nem haragudtam rá, nem is lett volna hozzá jogom, mert teljesen igaza volt. Ezért csak odaléptem elé és szorosan megöleltem őt is. Mivel Edward még mindig nem volt hajlandó elengedni, így kettejük közé szorulva ölelgettem Alice-t, és ha Emmett nem lett volna túlzottan elfoglalva Rosalie-val, biztos, hogy évekig hallgathattam volna a megjegyzéseit emiatt. Alice Kezei először tétován kulcsolták át a mellkasomat, de egy megadó sóhaj után ő is fullasztó-szorosan átölelt.
- Ali… - nem jutottam tovább, mert a kis tündér hirtelen visszaváltozott dühös kobolddá és nekem esett.
- Komolyan mondom Bella, egyszer a sírba viszel! – toporzékolt előttem. Jasper halkan felkuncogott mögöttem, mire Alice vetett rá egy mérges pillantást. A nevetés abbamaradt. – Most komolyan gondoltad ezt az egész „egyedül megyek Volterrába és megoldom az ügyet egymagam, nagyokosok” hadműveletet? Mégis, mit képzeltél? Hogy mi majd otthon ülünk malmozva és várunk rád? Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy… - Alice végtelennek ígérkező korholását Edward szakította félbe.
- Alice, elég! Ezt majd otthon megbeszéljük, most van fontosabb dolgunk is! – dörrent rá a húgára, aki ijedten összehúzta magát, de azért még próbálkozott.
- Tudom, de akkor is, én… - hadarta gyorsan, de nem járt szerencsével ezúttal sem.
- Azt mondtam, elég! Jasper, kérlek, állítsd már le egy kicsit! El kell tűnnünk innen minél előbb! – Edward feszültséggel teli hangja ágyúdörgésként robbant a szinte teljesen üres helyiségben, a falak sokáig visszhangozták a szavait.
- Bella, elárulnád, kérlek, hogy mit kerestek itt? És Rose-zal mi történt? – Emmett örökké vidám hangja most fájdalommal telítődve döngött a kopár falak között, szemei végtelen szenvedést és aggodalmat sugalltak, miközben a felesége fölé hajolt.
Még végig sem mondta, bennem máris felsejlett egy halvány félelem, egy olyan rejtett bizonyosság, ami gúzsba kötötte a testemet és majd’ elvette az eszemet.
- Edward! Úristen, Edward, nem… Carlisle és Esme… a gyerekek… Mennünk kell! Ők is… Jane őket is… - tudtam, hogy nem beszélek érthetően, mégsem voltam képes összeszedni magam. Csak álltam ott, kapkodva a levegőt és megrémültem a lelki szemeim elé vetülő borzalmas képektől. Nem tudtam, mi történt a családom többi tagjával és ez a bizonytalanság felemésztett.
- Bella, édesem, miről beszélsz? Bella, nyugodj meg, és meséld el, mi zaklatott fel ennyire, kérlek! – Edward szemei megteltek aggodalommal, és gyengéden maga felé fordítva megrázott a vállamnál fogva.
- A gyerekek… Jane őket is idehozta… és Carlisle-t és Esmét is! Edward, muszáj megtalálnunk őket! Az nem lehet, hogy ők… - a rám törő zokogástól elcsuklott a hangom, de a lényeget sikerült végre elmondanom.
- Édes, nyugodj meg, kérlek! Bella, kedvesem… sssss… - Edward kétségbeesetten simogatta a hátamat, miközben szorosan magához húzott. Ahogy a hűvös mellkasa az enyémnek nyomódott, éreztem, ahogy a rettegés lassan visszahúzódik a tudatomról, bár egy enyhe nyugtalanság mindig ott táncolt bennem. De legalább már képes voltam összefüggően beszélni. Kiszakítottam magam a nyugalmat adó ölelésből és fel-alá sétálgatva próbáltam rendezni a gondolataimat.
- Jane… Jane Volturi tervelte ki ezt az egészet! Elraboltatott engem, Rosaliet, Carlisle-t és Esmét, meg a gyerekeket is! Egy Alvian nevű orosz vámpírral szövetkezett, de hogy miért, azt még nem sikerült kiderítenem. Valami olyasmiről beszéltek, hogy én valami Őrző vagyok, vagy ilyesmi, de ez értelmetlen! Ez az egész szituáció kész téboly! Vagy csak én vagyok ilyen ostoba, hogy nem látom az összefüggéseket?! Csak én vagyok ilyen gyenge? – kiáltottam fel elkeseredetten és lehajtottam a fejem. Edward elém lépett, és finoman megemelte az államat, hogy a szemembe nézhessen.
- Életem, figyelj rám, kérlek! Ne mondj soha többé ilyeneket, mert ezek a dolgok nem igazak! Nálad erősebb nőt nem ismerek. Olyan vagy nekem, mint az égbolt, semmi sem érinthet meg, mert az ég olyan nyitott és hatalmas, és mindig változatlan marad – cikázhatnak rajta villámok, viharok tépázhatják, az ég akkor is ott marad, sértetlenül. És te is ilyen vagy, csak gondolj arra a sok mindenre, ami eddig veled történt! De mindezek ellenére te mégis itt vagy, mi itt vagyunk, és ezt már soha, senki nem veheti el tőlünk! Nem engedem, hogy elvegyék, ha kell, az életem árán is megvédem mindazt, amit együtt építettünk fel. A boldogságunk nem lehet alku tárgya, ezt megígérem neked – Edward szenvedélyes szónoklata a végére suttogásba fulladt.
A torkomat elöntötte a már jól ismert, szorító érzés, a szemeimet csípték a lehetetlen könnyek.
- Köszönöm… - csak ennyit tudtam súgni, de Edward értette, és ez volt a lényeg. Finoman elmosolyodott, és végigcirógatta az arcomat.
- Bármikor – lehelte az ajkaimra.
- Bella…? Hol van Bella? – nyöszörgött Rosalie, mire egy bocsánatkérő pillantást vetettem Edwardra és hozzá siettem.


Most, hogy jobban szemügyre vettem, észrevettem, hogy tényleg nem volt túl jó állapotban. A vállán és a karján lévő harapások ugyan gyógyulófélben voltak már, de a nyaka még mindig borzasztóan nézett ki. A vámpírfogak mélyen belemartak a bőrébe, hosszú, vérvörös forradásokat hagyva maguk után. Aggódva simítottam végig az arcán, mire felpattantak a szemei és rémülten nézett rám, aranyszínű írisze valósággal lángolt a félelemtől.
- Bella… Sikerült? Kijutottunk? A kicsik? Esme és Carlisle? – hadarta gyorsan és erősen lihegve Rose.
- Ssss… Rose, nyugalom, semmi baj! Nézd csak, ki jött el hozzád! – mosolyogtam rá biztatóan, és oldalra intettem a fejemmel. Követte a mozdulatot, és amikor a tekintete megtalálta Emmettét, sírva fakadt. Úgy rázkódott a zokogástól, hogy lehetetlen volt megnyugtatni.
- Kicsim, ne csináld! Most már minden rendben lesz! Hallod, Rose? Nyugi – Emmett gyengéden a karjába vette a feleségét és ringatni kezdte, akár egy gyereket.


Láthatóan bevált a módszer, mert Rosalie szívszaggató sírása lassan erőtlen hüppögéssé szelídült, majd végleg elhallgatott. Amikor abbamaradt a zokogás, felemelte a fejét és szégyenkezve nézett körül. Valószínűleg megalázónak érezhette a helyzetet, hiszen attól eltekintve, hogy rendszeresek voltak a kisebb-nagyobb hisztis megnyilvánulásai, még mindig Rosalie volt a legbüszkébb vámpír, akit ismertem. Nem akart gyengének mutatkozni sosem, és most, hogy úgymond lerombolta ezt a gondosan felépített illúziót, rátört a menekülni akarás. Folyamatosan sóhajtozva és nyögdécselve, Emmett karjára támaszkodva felállt a földről és lesunyt szemekkel végignézett rajtunk. Alice volt az első, aki elvigyorodva átölelte és biztosította arról, hogy nem történt semmi, majd sorban mindenki odalépett hozzá egy ölelésre. Amikor én kerültem sorra, Rose szemei kitágultak a félelemtől.
- Bella, mennünk kell! Gyerünk, nem vesztegethetjük tovább az időt! – megragadta a karomat és elkezdett a lépcsősor felé húzni.
- Rosalie! Állj meg! Azonnal! – Edward hangja feldörrent mögöttem és éreztem, ahogy elkapja a másik karomat, visszafelé ráncigálva engem.
- Hé, elég legyen! Még széttépitek ezt a lányt! – állt be negyediknek Alice is a két testvér közé. Rose rávillantotta a szemét Edwardra, de elengedett.
- Te talán nem akarod, hogy újra mindenki biztonságban legyen? – rivallt rá a férjemre. Teljesen önmaga volt megint és ez örömmel töltött el a feszült hangulat ellenére is.
- Dehogynem, de nem állíthatunk oda így, szükségünk lesz egy tervre is! Különben is, soha nem engedném, hogy Bella egyedül vágjon neki ennek, egy őrült tyúkkal az oldalán! – fröcsögte Edward a nővérének. Ijedten kapkodtam a fejemet kettejük között, nem tudtam, mi váltotta ki ezt a nagy ellenségeskedést.
- Edward… Mit beszélsz? Kérj bocsánatot tőle! Ha Rose nincs, mostanra talán már én sem élnék! – dühösen rácsaptam kedvesem mellkasára, aki csak döbbenten pislogott rám.
- Én… - láttam rajta, hogy vacillál, ezért megrángattam az ingét.
- Edward…! – nyomatékosítottam az akaratomat, mire lemondóan felsóhajtott.
- Sajnálom, Rose! De még egyszer ne forduljon elő ilyen! – nem bírta volna ki, ha nem az övé az utolsó szó…
- Hah! Ha tudnád, min mentünk keresztül az elmúlt időkben, nem lennél ilyen fölényeskedő! – sziszegte a nővérem és mélyen Edward szemébe fúrta a tekintetét. Szerelmem ábrázata először elnyúlt, majd egyre ködösebb lett, a feltámadó harag kígyóként fonta körbe a testét.
- Hol van? – már remegett az indulattól, nem volt önmaga. Kétségbeesetten pillantottam Jasperre, segítségért könyörögtem neki némán, de csak tehetetlenül megrázta a fejét.
- Kicsoda? – kotyogta közbe Alice és kíváncsian nézett a triónkra.
- Az az undorító, talpnyaló Damien! Letépem a fejét! Mégis, mit képzel magáról? Hogy jut eszébe ilyesmi! – Edward teljesen kikelt magából, pedig a legrosszabbat még nem is tudta, mert azt Rose-nak sem árultam el. De nem akartam, hogy most velem legyünk elfoglalva, volt egy sokkal fontosabb teendőnk is.
- Edward, kérlek, nyugodj meg! Ez most mind nem számít! Gondolj a többiekre! Eden és Sunday várnak ránk! Gyerünk, gondolj rájuk! – a két kezembe fogtam az arcát, és a szemébe nézve láttam, ahogy a düh sűrű, fekete fátyla lassan visszahúzódik az elméjéről és átadja a helyét a féltésnek. Vett pár mély lélegzetet, megrázta a fejét és végre újra önmaga volt, az az Edward, akit szerettem.
- Igazad van, a bosszúval ráérek később is foglalkozni. Menjünk, szabadítsuk ki őket! – mormolta az orra alatt.


Bólintottam egyet, majd fojtott hangon elkezdtem mesélni arról, amit eddig megtudtam. Miután úgy-ahogy a mondandóm végére értem, kézen fogott és a lépcső felé vette az irányt. Úgy gondoltuk, előbb Esmét és Carlisle-t keressük meg, mert ha a gyerekeket többen is őrzik, akkor jobb, ha mi is nagyobb létszámban vonulunk fel. Teljes némaságban lépkedtünk, feszülten figyeltük a ház minden apró neszét. Amikor leértünk az alagsorba, Jasper, aki eddig elöl haladt, felemelte a kezét, megállítva ezzel minket. Hálát adtam az égnek, hogy velünk van, mert a katonai tapasztalata, bármilyen kegyetlen módon is szerezte, de most határozottan az előnyünkre vált. Vettem egy mély levegőt és megéreztem a vámpírok illatát, és hamarosan a hangjukat is meghallottam, éppen minket kerestek elszántan. Jasper óvatosan kikémlelt a fal mögül, majd vigyorogva jelezte, hogy csak hárman vannak, sima ügy lesz. Derűlátása ellenére bennem feltámadt a félelem, nem akartam, hogy a családom bármely tagjának baja essen. De a fiúk nem gondolhatták így, mert összevillantották a tekintetüket, majd a folyosó felé indultak. Edward visszanézett egy pillanatra, és adott egy gyors csókot a számra.
- Itt maradsz! – tette hozzá mosolyogva, majd megfordult és a testvérei után sietett.


Még fel sem háborodtam ezen az arcátlan utasításon, már hallottam is, ahogy valakik fájdalmasan felvinnyognak, ahogy betörik egy ablak, ahogy beomlik egy fal. Nem törődve Edward utasításával kirohantam a fedezékünkből, de a döbbenet két lépés után megállított. Tágra nyitott szemekkel figyeltem, ahogy a fiúk az ablakon dobálják ki a vámpírok szétmarcangolt testrészeit, majd miután ezzel végeztek, egy lángoló fadarabot is utánuk hajítanak. Cinkosan egymásra pillantottak, és összecsapták a tenyerüket. Ha visszagondoltam arra, hogy nekem mennyi erőfeszítésembe került harcolni, és hogy ők milyen hamar végeztek, újra elöntött a gyenge-vagyok érzés. Persze, nagyon örültem, hogy semmi bajuk, és nagyon büszke is voltam, de egy kissé elszontyolodva léptem oda hozzájuk.
- Bella? Miért szégyelled magad? – szólalt meg Jasper, mire Edward megütközve nézett rám.
- Semmi, csak… csak nektek ez olyan könnyen ment, míg én csak szerencsétlenkedtem itt, mikor minket is… - nem jutottam tovább, mert Jasper a szavamba vágott.
- Ez ostobaság! Bella, ha nem lettél volna olyan elszánt és talpraesett, mostanra már egyikőtök se élne. És ne felejtsd el, hogy akkor egyedül küzdöttél meg kettővel! Ez nem elhanyagolható körülmény – mosolygott rám melegen.
- Jó, de akkor is… - kötöttem az ebet a karóhoz.
- Édesem, Jazznek igaza van. Lenyűgöző a teljesítményed és mi mind nagyon büszkék vagyunk rád! – körbenézett támogatást várva. Mindenki bőszen bólogatott. Éreztem a pirulást jelző bizsergést az arcomon, de kihúztam magam.
- Oké, zseniális voltam! Most örültök? – gúnyosan felhúztam a szemöldököm, Emmett meg felröhögött mellettem.
- Mindig is tudtam, hogy nem olyan kicsi az egód, mint amilyennek mutatod! – kacarászott jókedvűen.
- Igazán boldoggá tesz a jókedved, Emmett, de azt hiszem, itt az ideje, hogy megkeressük a szüleinket, nem gondolod? – nézett szúrósan Rosalie a férjére, mire az elhallgatott és bólogatni kezdett. Rose elégedetten elvigyorodott.
- Gyerünk, azt hiszem, ez mögött az ajtó mögött lesznek! – Alice odatáncolt az egyik megerősített ajtóhoz, és egyetlen mozdulattal letörte a zárat.
- Csak hiszed? – pillantott rá Edward kérdőn, mire az apró lány csak megvonta a vállát.
- Mondtam már, hogy mostanában nem igazán voltak látomásaim. Inkább a női megérzéseimre hagyatkozom – magyarázta, majd belökte az ajtót és besietett.
Nekünk se kellett több, mentünk utána. 


Ami odabent fogadott, felért egy csapással. Carlisle a földön ült, egy koszos matracon, hátát a falnak támasztava. Esme feje az ölében feküdt, mindketten olyanok voltak, mint akik… alszanak. Mivel tudtam, hogy ez lehetetlen, minden lépésnél egyre jobban aggódva közeledtem feléjük. Jasper és Alice villámgyorsan letérdeltek eléjük és gyengéden megrázták őket. Semmi. Alice óvatosan végigtapogatta Carlisle-t és amikor a tarkójához ért a keze, halkan felsikított. Nem értettem, mi váltotta ki ezt nála, így közelebb mentem. Carlisle nyakán volt egy szerkezet, egy napra hasonított, a sugarai belemélyedtek a bőrébe és körbefonták a gerincét. Döbbenten pislogtam hátra, segítséget vártam valakitől, de mindannyian épp olyan tanácstalanul néztek. Emmett felemelte Esmét a földről, míg Edward a hasára fordította az apját. Matatott valamit a szerkezeten, mire az hangos kattanással kinyílt és a padlóra esett, apró, tűszúrásszerű sebeket hagyva maga után. 
Carlisle felsóhajtott, majd kinyitotta a szemét. Kissé kábán nézett körbe, de amikor meglátott minket, egy megkönnyebbült mosoly ragyogott fel az arcán. Edward közben Esmét is megszabadította a szerkezettől, aki hasonló tüneteket produkált, mint a férje. Meglepően gyorsan összeszedték magukat, pár pillanattal később már mindketten talpra álltak.
- Ti hogy kerültök ide? – nézett Rám Carlisle kérdőn.
- Velem ugyanaz történt, mint veletek, csak kevésbé drámaian, a többiek meg megmentősdit játszanak – nevettem rá, majd a nyakába ugrottam.
Tényleg úgy éreztem, mintha az apám lenne, nemcsak képletesen szólva, hanem valóságosan is. Nagyon boldog voltam, hogy nem történt semmi komolyabb bajuk. A szemem sarkából láttam, hogy Esme ellágyult tekintettel néz ránk, így fogtam magam, és őt is magamhoz szorítottam. 


Hamarosan már mindenki ölelgetett mindenkit. Edwardnak valahogy sikerült úgy helyezkednie, hogy minden „kör” után az ő karjában kössek ki, és ilyenkor nem szalasztotta el az alkalmat arra, hogy csókokat lopjon tőlem. Rákacsintottam, mire ő rám nevetett. Zavartalan lehetett volna a pillanat, de még hátravolt a legnehezebb feladatunk. Szinte egyszerre komorultunk el, mélyen egymás szemébe néztünk, és bólintva adtuk a másik tudtára, hogy egyre gondoltunk.


Gyors megbeszélés után elindultunk felfelé, át a hallon, ki az épületből és a kocsi felé vettük az irányt. Mivel csak ötszemélyes volt, és mi nyolcan voltunk, így elvetettük az ötletet és futva indultunk neki. Kettes párokba rendeződve fésültük át az erdőt, de nem találtunk semmit. Kezdtem nagyon elkeseredni. Feszülten fürkésztem a tájat, de nem láttam semmilyen házat, semmilyen épületet, ahol esetleg elrejthették volna az ikreket. Zavarodottan rohantam ide-oda a fák között, és egyszer csak majdnem hasra estem valamiben. Bosszankodva fordultam hátra, elvégre vámpír létemre természetfölötti egyensúlyérzékkel kellene rendelkeznem, én mégis képes voltam csaknem elesni. Jellemző… Amikor közelebb érve megláttam, miben botlottam el, felkiáltottam meglepetésemben. Hát persze! Ki mondta, hogy egy házban vannak?


A kiáltásomra villámgyorsan ott termettek a többiek is, és kíváncsian néztek rám. Nem kis büszkeséggel mutattam a lábam előtt heverő kallantyúra. Edward megölelt, míg Jasper eltátotta a száját.
- Hogy találtad meg? – kérdezte döbbenten, mert az előbb ő keresett errefelé, de nem talált semmit.
- Belebotlottam. Szó szerint – vártam, hogy Emmett felröhögjön és nem is kellett sokáig. Úgy rázta a nevetés, hogy zengett tőle az erdő.
- Tisztelt hölgyeim és uraim! Bemutatom a világtörténelem első kétballábas vámpírját! – kuncogott önelégülten, de Rosalie tarkón vágta, mire csend lett. Hálásan pillantottam Rose-ra, egy időre megszabadított Emmett gúnyolódásától.


Carlisle és Jasper közben felemelték a gondosan álcázott csapóajtót, és egy sötét, meredek lépcsősor tárult a szemünk elé. Összenéztünk, majd egymás mögött haladva, lassan leereszkedtünk a mélybe. Ha nem lett volna olyan kifinomult a látásunk, valószínűleg folyton orra bukva haladtunk volna csak előre, mert semmi fény nem szűrődött le ide, koromsötét volt. Amikor leértünk a lépcső aljára, éreztem, hogy Edward hátulról átkarolja a derekamat, és maga előtt tolva vezet. Melegséggel töltött el a tudat, hogy még most is óvni akar, pedig már régóta szinte sebezhetetlennek számítottam. Ahogy mentünk előre, észrevettem egy halvány pislákolást a folyosó végén. Izgatottan elkezdtem ficeregni Edward ölelő karjai között, de ő szorosan tartott. Felháborodottan hátranéztem, de ő csak a fejét rázta, és a fülemhez hajolt.
- Egyszerre megyünk, nincs önkéntes mártírság, rendben? – suttogta. Megadóan bólintottam.
Annak ellenére, hogy minden bizonnyal a többiek is látták a fényt, egy tapodtat sem gyorsítottunk. Egyre idegesebb lettem, nem értettem, miért nem megyünk már sebesebben, legalább egy kicsit. De mindenki úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Türelmetlenül felmorogtam, mire Alice felkuncogott előttem.
- Nyugalom, mindjárt ott vagyunk – szűrte a fogai között.
- Könnyű mondani – nyögtem vissza.


De hiába erősködtem, hiába hadakoztam magamban, rájöttem, hogy nincs igazam. Elvégre, ha valami olyasmi vár ránk a folyosó végén, amivel csak összeszedetten tudunk megbirkózni, jobb, ha higgadtan, lassan közelítünk. Miután ezt letisztáztam magamban, kissé nyugodtabban tettem egymás elé a lábaimat.
Mikor kiértünk a fényre, megmerevedtem a döbbenettől. 


Egy bronszínű alak hajolt egy földön fekvő, halott vámpír fölé. Először nem tudtam hová tenni, de amikor rájöttem, hogy kit látok magam előtt, a torkomra fagyott a szó. Egyszerűen nem voltam képes megmozdulni, annyira sokkolt a látvány, mert mindenkire számítottam ezen az istenverte helyen, csak őrá nem. Aztán lassan kinyitottam a számat, vettem egy mély levegőt, és döbbenten belekiáltottam a nyomasztó csendbe:
- Te mit keresel itt?