47. fejezet

Kész lett, hosszabb lett, eseménydús lett : D Adok pár támpontot, hogy vajon mi történhetett a mi kis Rómeónkkal :) Ja, és kaptatok veszekedést az elejére :D
Élvezzétek, komizzatok! :D 
Köszönöm
xoxo
Lea


(Bella szemszöge)
Szinte időm sem volt érezni Jasper ajkának ízét, már szét is szedtek minket. Alice Jazz mellett, Edward pedig mellettem bámult ránk, a szemeik elkerekedtek a meglepetéstől, a bánattól és a csalódástól. Ez helyre rázott. Mi a fenét csináltam?!
- Mi a fenét csinálsz?! – Alice a számból vette ki a szavakat, a hangja több oktávnyival magasabban sikított a megszokottnál. Döbbenten csóváltam a fejem.
- Alice, talán… - Jasper igyekezett lenyugtatni mindenkit, zéró sikerrel.
- Te elhallgass! Mégis, mi a franc volt ez? Bella! Tudod, hogy szeretlek és bármit megtennék érted, de azért a férjemet nem adom! Mégis, mit gondoltál? Megcsókolod? Megcsókolod Jaspert?! Hát teljesen elment az eszed?! – esélyem sem volt bármiféle magyarázatot is adni, mert Alice egyfolytában sápítozott.


Őszintén szólva, azt sem tudtam, miféle magyarázatot adhatnék a történtekre, ugyanis halvány fogalmam sem volt, mit miért tettem. A rejtély számomra épp olyan megfejthetetlen volt, mint mindenkinek. Soha még csak eszembe se jutott, hogy megcsókoljam a bátyámat, hiszen nem tápláltam gyengéd érzelmeket iránta. Testvérek voltunk, bajtársak egy háborúban, de ennyi, se több, se kevesebb.
- Én… én nem tudom, mit mondhatnék. Sajnálom. Bocsánatot kérek mindenkitől – lehajtottam a fejem és el akartam vonulni, de Edward keze a karomra kulcsolódott.
- Nem mehetsz most el! Meg kell nekünk magyaráznod, hogy mi folyik itt. Nekem kell megmagyaráznod! – nem kiabált, halkan beszélt, de ez rémisztőbbnek hatott, mintha ordított volna. Mint a vihar előtti csend, előkészítette a terepet az égzengésre.
- Ne, Edward, ő nem… - Jasper ismét próbálkozott, ugyanolyan hatásfokkal, mint az előbb.
- Te fogd be a szád! Ezért még számolunk! Miért hagytad? Mi ütött belétek? – Jazzel nem volt türelmes, nyíltan rátámadt, a teste megfeszült a benne fortyogó indulattól, az állán görcsösen rángatózott egy izom.


Valószínűleg elfelejtette, hogy még mindig a karomat fogja, mert miközben a keze egyre inkább ökölbe szorult, úgy szorított engem is. Egy idő után kezdtem fájlalni, de nem szóltam egy szót sem, az arcomat is kontrolláltam, el nem árulva, mennyire fájt a szorítása. Ez volt a legkevesebb, amit megérdemeltem.
- Az Istenért, fejezzétek már be és engedjétek, hogy elmondjam! Bella nem akart rám mászni vagy ilyesmi! – Jasper kifakadása hét, földig esett állat eredményezett. Miért hazudik? Tisztán emlékeztem rá, hogy igenis meg akartam csókolni. Illetve nem… Már nem értettem semmit, teljesen össze voltam zavarodva.
- Még hogy nem akart… Talán nem ugyanabban a dimenzióban élünk?! A saját két szememmel láttam, ahogy a szája a tiédre tapadt! Ne mondd nekem, hogy csak délibáb volt, mert esküszöm Jasper Hale, hogy itt helyben lenyakazlak! Le én! – Alice dühe teljes intenzitással tombolt, a harag elképesztő mértékben sütött belőle. Sosem láttam még ennyire vadnak, ennyire annak, ami valójában: vámpírnak.
Edward nem szólt, csak sötéten villogó szemekkel méregetett hol engem, hol a bátyját.
- Nem ezt mondtam. Csak… Nézzétek, Bellának semmilyen ilyen irányú érzelmei nem voltak, világos? Viszont… - Jasper ideges volt és ez mindnyájunkra negatívan hatott. Alice ingerülten toporgott mellette és Edward is egyre ádázabban nézett rá. A család maradék része tátott szájjal nézte a jelenetet. Az én hangulatom… az már nem lehetett volna rosszabb.
- De hát blokkolt téged, nem? – most Edward dobta fel a labdát.


Elkeserített a tény, hogy ilyen makacsul mentségeket keres a saját igazának, de meg tudtam érteni. Bevillant egy régi, homályos emlék, amiben Tanya csókolta őt, és ezzel együtt felidéződött mindaz a fájdalom, megalázottság és döbbenet, amit akkor éreztem. Némán viseltem a sorsomat. Tudtam, hogy ez örök időkig törés lesz a házasságunkon, valóságos kanyon a szerelmünkön, amit be lehet ugyan foltozni, de a helye mindig megmarad. A Pokol legmélyebb bugyraiban is jobban éreztem volna magam, mint akkor ott. Kínszenvedés volt látnom Edward szemeiben a csalódással keveredő hitetlenséget.
- Igen. Nem. Mármint igen, egy ideig valóban blokkolta a képességemet, de aztán többé már nem ment neki, mert… - Jazznek megint csak nem sikerült befejezni a mondanivalóját, most Carlisle közbeszólásának köszönhetően.
- Valóban sikerült neki? Ez lenyűgöző! – elámulva nézett az arcomra.
- Később megtárgyaljuk, milyen szupervámpír is Bella, de most fontosabb gondunk is akad, nem gondolod? – bár Alice Carlise-hoz intézte a szavait, a belőlük áradó gúny félreérthetetlen volt. Attól tartottam, hogy elveszítettem a legjobb barátnőmet.
- Fogjátok már be! Nem Bella tehet róla, mert befolyásolták! És Edward, ereszd el, mielőtt eltöröd a karját! Szinte ordít róla, hogy fáj neki! – Jasper lerázta magáról Alice kezét. Ahogy az ingerültség felülkerekedett rajta, a hangján erősen hallani lehetett a déli akcentusát. Edward úgy kapta el rólam a kezét, mintha tüzes vashoz ért volna.
- Fáj neki? Már hogy fájhatna? – Carlisle kérdése fellebbentette a fátylat előttem egy újabb kérdésről. Igen, hogy fájhat?
- Szerintem egy idő után neked is fájna, ha egy vám… Óóó… jó kérdés! Szóval, hogy is fáj? – le kellett volna fényképezni, milyen gyorsan átírta a fellengzősséget a döbbenet Emmett arcán. Ha nem bénított volna meg a meglepetés, talán elmosolyodtam volna rajta. Így azonban nem voltam másra képes, csak hogy a karomat dörzsölve egy lépéssel távolabb kerüljek Edwardtól. Igazság szerint megijesztett, ami furcsa volt, lévén ő abban a pillanatban gyengébb volt nálam. De akkor mitől fáj ilyen pokolian a kezem?
- Mi lenne, ha ezt odabent vitatnánk meg? A gyerekek meg fognak ijedni – Esme ötlete teljesen logikus volt, mégsem bírtam rávenni magam, hogy a lábaimat megmozdítsam. Féltem visszamenni, nem tudtam, hogy a zárt tér nem korbácsolja-e fel az egyébként is égig érő indulatokat.


A többiek nem így vélekedtek, mert szó nélkül megindultak a ház felé. Vettem egy mély lélegzetet és én is hozzájuk igazítottam a lépteimet, vigyázva arra, hogy ne nézzek senkire. Ahogy az erdő felé pillantottam, rám villant egy bíborvörös szempár.


Gondolkodás nélkül felé vettem az irányt, egyre gyorsuló tempóban száguldottam az ismeretlen vámpír felé. A fák között cikázva hallottam, ahogy a családom mögöttem lohol, de az agyam most csak egy dologgal foglalkozott: utol kellett érnem a betolakodót. Talán ő volt a válasz minden kérdésünkre és nem szalaszthattam el az alkalmat. A érzékeim vadász üzemmódra kapcsoltak, kopóként követtem a levegőben terjengő illatot. Nem figyeltem, hogy merre rohanok, ezért az sem jutott el a tudatomig, hogy már tiltott területen járok. Akkor fogtam csak fel, hogy Quileute területre tévedtem, amikor hátulról valami a földre lökött és a vállamba harapott. Felüvöltöttem a karomba nyilalló fájdalomtól és görcsösen igyekeztem lerázni magamról a testemet marcangoló állatot. Fémes csikorgást hallottam, ahogy a borotvaéles fogak feltépték a bőrömet. Aztán egyszer csak megszűnt a rám nehezedő súly és már csak a lüktető sérülést éreztem. Nyögdécselve nyomtam magam fel, a szemeim előtt színes pontok táncoltak a fájdalomtól. Oldalra sandítva láttam, ahogy Emmett és Jasper egy aranybarna farkas próbálnak sakkban tartani. A fejem hirtelen elnehezült, a karjaim kicsúsztak alólam és elnyúltam a földön. Ziháltam, a levegő villámgyorsan száguldott keresztül a testemen. Már meg se kíséreltem talpra állni, hagytam, hogy a fájdalom elöntse az elmémet. Összeszorított fogakkal feküdtem és másra se tudtam gondolni, csak arra, hogy meghalok. Kínszenvedés volt az a néhány perc, míg Alice és Carlisle beértek minket. Barátnőm szemét elfátyolozta az aggodalom, miközben óvatosan Carlisle karjai közé emelt. A hátunk mögött egyre hangosabbá vált a morgás, mindkét fél részéről. Nem akartam, hogy bármelyiküknek is baja essen, ráadásul még mindig a rezervátum területén voltunk, ami némi aggodalomra is okot adott.
- Ne engedd! – súgtam oda Alicenek.
- Fiúk, elég! Gyerünk haza! Most! – Alice parancsnak is beillő kiáltását nem lehetett figyelmen kívül hagyni.


Pár pillanattal később már együtt futottunk visszafelé a házhoz, illetve én csak hagytam, hogy visszavigyenek. Egy percig eltöprengtem rajta, hogy vajon megtalálhatjuk-e valaha is az elveszett idegent, de a fájdalom nagyobbnak bizonyult ennél a problémánál. A hang, amit kiadtam, miközben hagytam, hogy Carlisle bevigyen a házba és Edward szobájában letegyen az ágyra, hátborzongatónak tetszett még magamnak is. A testemben égő izzás már-már megközelítette a vámpírméreg hatását, a látásom elhomályosult, a mellkasom szét akart robbanni a zihálástól. Lehetetlennek tűnt nem sikítani, de a gyerekek nyugalma többet jelentett, így összeszorítottam a fogaimat és oldalra fordultam, megszüntetve a sérült karomra nehezedő nyomást. Igyekeztem lehiggadni, kontrollálni a fájdalmat, ezért a szemhéjaim lecsukódtak és bár aludni nem tudtam, jól esett sötétben hallgatni a történéseket. Odalent felbolydult a ház, mint egy megzavarodott méhkas. Egymás szavába vágva diskuráltak a történtekről. Emmett azon a véleményen volt, hogy ezt nem hagyhatják szó – vagyis inkább harc – nélkül és Jasper is erősen hajazott rá, hogy egyetértsen vele. Carlisle és Esme azonban hallani sem akart ilyesmiről, mondván, hogy nem tehetik kockára a szövetséget ezzel. A két feldühödött fiú fejet hajtott az akaratuk előtt, elméletben legalábbis. Féltem, hogy rosszul értelmezett sértésből esetleg meggondolatlanok lesznek. Nem akartam kockáztatni a testi épségüket, elvégre én hibáztam.
Nem lett volna szabad a farkasok területére lépnem, bár meglepett, hogy egyikük rám támadt. Hiszen ismernek, tudhatnák, hogy sosem lennék képes emberre vadászni, nem hogy náluk, de sehol sem. Soha fel nem adtam volna azokat a gyönyörű elveket, amelyeket Carlisle adott nekünk. Zsigerből visszautasítottam még a lehetőséget is, hogy élő, lélegző, érző emberekre támadjak. Ez nem én voltam.


Amíg ilyeneken gondolkodtam, odalent elhallgattak, bár közel sem volt teljes csend. Tisztán hallottam a cipőtalpak koppanását a padlón, ahogy Jasper fel-alá járkált, hallottam Alice bőrének súrlódását, ahogy gyötrődve tördelte a kezét, hallottam a kicsik halk csivitelését a konyhában, miközben Esme szendvicset készített nekik és igyekezett távol tartani őket az emelettől. Emmett és Rose elmehettek, mert őket nem hallottam. Carlisle lassú léptei mintha mellettem lettek volna, ahogy lépkedett felfelé a lépcsőn. De a legtökéletesebben azokat az izgatott, feszült dobbanásokat érzékeltem, amik Carlisle mellett szálltak a levegőben, világosan a tudomásomra hozva, hogy Edward is felém tart az apjával. Szívverésének dallama, bár még mindig megdöbbentett kissé, nyugalmat hozott, egy kis pihenőt varázsolt ebbe a reszketős, zavart tudatállapotba. Megértettem, miért szerette ő régen hallgatni a szívem ritmikus zajongását. Teljesen más élmény volt érzékelni, hallani az izmok csoportos lüktetését, a vér halk, lágy súrlódását az ereiben, hallani az élet hangját. Csoda volt, nem kevesebb.
Mielőtt benyitottak volna hozzám, egy pillanatra megálltak az ajtó előtt, talán hallgatózni akartak, nem tudom.


Abban a minutumban, ahogy az ajtó kitárult és én megláthattam Edward tökéletességét, a fájdalom a felére csökkent. Még a szemeiben meg-megrebbenő sajnálkozás és félelem sem tudott rontani az összképen. A látványa felért ezer gyógyszerrel, orvosság volt a legkínzóbb bajra is. Hálásan futtattam végig rajta a tekintetem, megállapodva minden apró részleten egy kicsit. A haja kuszán lógott előre, de az aggodalommal teli borostyánszínű szemei fölött összehúzott szemöldökeit és a ráncba szaladt homlokát nem rejthette el. Vigasztalni akartam, átölelni és a fülébe súgni, hogy semmi baj, minden rendben lesz, de épphogy megmozdultam, a karomat marcangoló vasfogak felbukkantak, egyre újabb és újabb darabokat kiszakítva belőlem. Nem bírtam megállni és olyan sikítás hagyta el a számat, hogy beleremegtek az ablakok. Sírni lett volna kedvem, könnyezve akartam megszabadulni ettől az ördögi szenvedéstől, de nem tudtam és ez felszította a dühömet. Még el sem halt a kiáltásom, Edward ott volt mellettem, a kezemet fogva simított végig a homlokomon, a szája az enyémhez simult és nyugtató szavakat suttogott a torkom üregébe.
- Ssss… Bella, nyugodj meg! Rendbe fogsz jönni, megígérem. de most meg kell nyugodnod! Carlislenak meg kell néznie a sérülésedet – gyengéden cirógatott, de éreztem, ahogy a keze remeg az idegességtől.
- Melyik…? – rémisztően gyenge volt a hangom.
- Tessék? – Edward szemöldöke felszaladt, a szemei telve voltak értetlenséggel.
- Melyik… ki volt az? – összeszedtem minden erőmet, hogy kinyögjem ezt az egy mondatot.
- Leah harapott meg. Csak kerüljön a kezeim közé az az önző, felfuvalkodott kutya! Nem teszi zsebre, amit tőlem kap… - Edward tekintete elsötétült, miközben egyre jobban belelovalta magát a haragba, fittyet hányva arra a tényre, hogy ha akarna, sem tudna fájdalmat okozni a farkasnak.


Nem tudtam volna még az ő dühével is megbirkózni, ezért a karjára tettem a kezem, jelezve, hogy igényt tartok a figyelmére. Lassan rám nézett, a fekete árnyak meghaltak az íriszében, újra aranyszínű fényét ragyogtatva rám. Lustán pislogva viszonoztam a pillantást, még egy halvány mosolyt is sikerült előcsalogatnom magamból. Edward felsóhajtott és a fejét lehajtva csókot lehelt a kezemre. A gyógyírként ható érintést mélyen elraktároztam magam, és igyekeztem csak erre gondolni, miközben Carlisle a sérülésemnél matatott. Széthúzta, majd összeszorította a sebszéleket, végül erősen bekötötte az egészet. Mozdulatlanná merevedett állkapoccsal, némán tűrtem.
Ahogy múltak a percek, úgy csökkent a vállamban lévő fájdalom is, a lehetetlenül gyors regeneráció ez esetben határozottan kifizetődőnek bizonyult. Edward egy pillanatra sem mozdult el mellőlem, úgy őrködött az ágyamnál, mint valami kotlóstyúk. A „terepszemle” után egy órával már képes voltam kiáltozás nélkül megmozdulni, így amikor Carlisle ismételten bejött, hogy beszéljen Edwarddal az emberségéről, gondolkodás nélkül velük tartottam a dolgozószobába. Odabent aztán jó házastársak módjára egyszerre huppantunk le a puha bársonykanapéra, eggyé fűztük kezeinket és évszázados festmények kereszttüzében égve vártuk Carlisle válaszait. Nem váratott minket sokáig.
- Egyenlőre fogalmam sincs, hogy történhetett meg ez az egész, ezért szeretnék néhány vizsgálatot elvégezni, ha megengeded. Mindenféleképpen szükségem lesz némi vérre tőled, mert nagyon is elképzelhető, hogy ki vagy téve az extrinszik apoptózisnak – Edward valószínűleg mindent értett ebből, hála a két orvosi diplomájának, én azonban egy kukkot sem fogtam fel belőle.
- Apop… micsoda? – kérdeztem rá végül.
- Apoptózis, más néven sejtelhalás. Normális esetben ez természetes velejárója az emberi faj immunrendszer működésének, folyamatosan születnek és halnak el a sejtek, de mivel Edward több, mint száz évig nem öregedett, nagy rá az esély, hogy a sejtjei egyszerűen nem lesznek képesek pótolni a hiányt. Ez pedig végzetes lehet – Carlisle tárgyilagos maradt, mégis, minden egyes szava növelte bennem a rémületet.
- Tehetünk ellene valamit? – reszkető hangom híven tükrözte az érzelmeimet.
- Nem tudok róla, hogy lenne bármiféle gyógymód vagy kezelés. Mint mondtam, ez természetes folyamat, egyfajta létszükséglet, ha így tetszik. Utánanézek még pár dolognak, de… - Carlisle tekintete elhomályosult a fájdalomtól, ahogy tehetetlenül széttárta a karjait és a fiára nézett.
- Mennyi időm van még hátra? – Edward lényegre törő kérdése az arcára vonzotta a figyelmem.


Tökéletes mozdulatlanságba volt dermedve, egy csepp érzelem sem látszódott rajta. A fejemben kétféle lehetőség járta haláltáncát, és egyik sem volt túl biztató. Nem tudtam eldönteni, hogy ismét az öngyilkosságon jár-e az esze, mint annak idején, vagy csupán szeretne tisztában lenni földi pályafutásának időtartalmával, hogy maximálisan kiélje azt, ne hagyjon váratlan űrt maga után. A gyomrom összerándult a gondolatra, hogy néhány hét, néhány hónap múlva Edwardnak már csak az emléke lehet velem. Pokoli képek futottak végig a lelki szemeim előtt, egyik borzasztóbb volt a másiknál. Nem tudtam elképzelni az életemet Edward nélkül. Nem akartam elképzelni.
- Nem tudom pontosan, ez sok mindentől függ. Ezért is lenne fontos az a vérvizsgálat, hogy lássuk, mennyire előrehaladott már az állapotod, ha egyáltalán ki vagy téve ennek – némi rosszallással néztem az előttünk álló Carlisle-ra, fortyogott bennem az ellenkezés. Hogy képes ilyen könnyedén venni a dolgot?


Aztán rájöttem, hogy butaságokat gondolok. Egészen biztos voltam benne, hogy neki sem könnyebb, mint bármelyikünknek. Carlisle csupán az orvos, a tudós álarca mögé rejtette az érzelmeit, igyekezett megvédeni minket és önmagát is a rá nehezedő felelősségtől. Hiába, mindig a rossz hír hozója volt a bűnbak. Szenvedtünk mindnyájan és ki-ki a maga módján rendezte ezt le magában. Én abban a pillanatban másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy bármi áron találnunk kell megoldást erre a helyzetre, nem számít, mit kell érte feladnom, kin kell átgázolnom vagy mit kell érte tennem. Kész voltam mindenre, hogy megmentsem az egyetlen létező személyt, aki rabul ejtette a szívemet.
Edward közben felállt mellőlem, az ingujját már Carlisle felé tartva gyűrte fel. Apja nem habozott sokat, pillanatok alatt kerített pár fiolát, aztán a kezében tartott tűvel megcélozta Edward könyökhajlatát. A tű hegye azonban képtelen volt áthatolni a hártyavékonyságúnak tetsző bőrén, nemes egyszerűséggel elgörbült. Döbbenten néztünk össze, egyikünk sem értette, mi volt ez. Carlisle egy szó nélkül az íróasztala másik feléhez rohant és előkotort egy újabb tűt. Sasszemmel figyeltük mindhárman, ahogy a vékony fémcső eléri a lüktető véna feletti bőrréteget, majd ugyanúgy fejet hajt előtte, mint az előbb. Egyre zavarodottabban futtattuk a tekintetünket Edward bőre, a tű és egymás arca között, de nem találtunk választ a felmerülő kérdésre. Mi folyik itt?
Nem volt időnk megszólalni sem, mert Alice rontott be a szobába.
- Vendégünk érkezik! Készüljetek, néhány pillanaton belül itt lesz! – magyarázat nélkül kiszáguldott, nem törődve az elkerekülő szemeinkkel.
- Később megbeszéljük, de azt hiszem, most le kellene mennünk – Carlisle hangja épp olyan reszketeg volt, mint az enyém néhány perccel azelőtt.


Edwarddal egymásra néztünk, de csak egy néma bólintásra telt tőlünk és engedelmes gyerekek módjára lelavíroztunk a lépcsőn, szorosan fogva a másik kezét. Mire leértünk, már mindenki a nappaliban várta a jövevényt, kivéve Alice-t, aki az ajtónál toporgott türelmetlenül. Senki nem szólalt meg, csak furcsa, elnéző pillantásokat vetettek ránk. Kivételesen örültem, hogy nem kell beszélnem, képtelen lettem volna elmondani az imént történteket, előbb nekem is meg kellett emésztenem. Lázasan járt az agyam, egyik ötletet a másik után vetettem el, mert nem volt semmi értelmük.


Pár perccel a nappaliba való megérkezésünk után Alice tornádóként tépte fel a bejárati ajtót és lelkesen megölelte a küszöbön álló vámpírt. Hogy az volt, afelől kétséget sem hagyott a márványsimaságú, alabástromszín bőre, a minden vámpírra jellemző kecses, ragadozóhoz méltó mozgása. De az én figyelmemet nem ez kötötte le. Bár nem ismertem őt, mégis megrémültem tőle. Nem magamat féltettem, hanem a mellettem álló férjemet, aki fürkésző tekintettel figyelte a vendéget. Megijedtem, ugyanis a vámpír rám villanó szeme mély bársony vörösben játszott, ami híven tükrözte a táplálkozási szokásait. És Edwardnak dobogott a szíve, vér futott az ereiben.
Szürreális módon igyekeztem a hátam mögé tolni Edwardot, ami elég nevetséges volt, lévén így is egy fejjel fölém magasodott. Jasper váratlanul felém fordult, a szemembe nézve próbált nyugalmat erőltetni rám, de magam köré vontam a pajzsomat, szándékosan taszítva őt. Ha a dolgok rosszra fordulnának, szükségem lesz minden koncentrációmra.
Szemlátomást az aggodalom egyedül engem ért el, a családom többi tagja vidám öleléssel üdvözölte a férfit. Csodálkozva bámultam rájuk, de legfőképp Edwardra, aki kislisszolta hátam mögül és éppoly lelkesen pacsizott le a vámpírral, mint a többiek.
- Edward, ne! - a sikoly hirtelen tört elő a torkomból, maga mis meglepődtem rajta. A hatása leírhatatlan volt. A családom egy emberként fordult felém, annyi csodálkozó pillantást vetve rám, amennyit még életemben nem kaptam. A számba haraptam és a legszívesebben elbújtam volna, de Edward…
- Gond van? – Alice tette fel a nyilvánvaló kérdést, szemeiben csak úgy lángolt a kíváncsiság.
- Nem biztos, hogy jó ötlet ilyen közel mennie… Tudod, a vére… - igyekeztem értelmesen fogalmazni, minimális sikerrel.
- Micsoda? Miről beszéltek? – a vámpír vigyorogva, felhúzott szemöldökkel nézett végig rajtunk.
- Nem csábít téged Edward vére? – most már Carlisle homlokán is megjelentek a ráncok, érdeklődve pillantva a vendégre.
- Milyen vére? Elment az eszetek? Hiszen nincs is vére, az istenért! – a férfi felnevetett, mintha valami jó viccet hallott volna, észre sem véve a rátapadó döbbent tekinteteket.
- Garrett, miről beszélsz? Edward ember. Meséltem neked róla – Carlisle ugyanolyan meglepetten, elkerekedett szemekkel nézett a férfira, mint mi.
- Most csak hülyéskedtek igaz? Ez a kis fickó pont annyira vámpír, mint te vagy én – a Garrettnek nevezett vámpír arcáról leolvadt az előbbi mosoly és önbizalommal telve mutatott Edwardra. Esme felsikoltott és ettől mindenki életre kelt, egymás szavába vágva magyaráztak. Csak én álltam lefagyva, egyedül a kétségeimmel.


Már semmit sem értettem.