48. fejezet

Igyekeztem több utalást tenni most, mert az előző fejezet ezek szerint csak nekem fedett fel titkokat : :D Egyébként néhányotok büszke lehet magára, mert nem jár messze az igazságtól :) Neveket nem mondok, mert azzal lelőném a poént :P
Jó olvasást nektek, nekem meg sok komit ^^
Utólag is Boldog Karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak, és előre is Boldog Újévet! :) 
xoxo
Lea


(Bella szemszöge)


Hét szempár meredt döbbenten a magát Garrettnek nevező vámpírra, bár itt-ott más érzelmet is felfedezhetett volna egy türelmes szemlélő. Felbukkant a kíváncsiság, a hitetlenség és a szánalom is – Rosalie tekintete híven tükrözte abbéli érzéseit, hogy szerinte a fickónak nincs ki a négy kereke. Hajlottam rá, hogy igazat adjak neki. Hiszen Edward ember volt… Vagy mégsem? Kénytelen voltam átértékelni az eddig ténynek vett dolgokat, pro és kontra felsorakoztattam magamban mindent, amit eddig tudni véltem. Egyrészt Edward határozottan emberszerűnek tűnt rózsás, kipirult arcával, a mellkasában dübörgő szívével és halk, kapkodó lélegzetvételeivel, arról nem is beszélve, hogy határozottan vérzett, mikor képes volt megsérülni. Másrészt tisztán emlékeztem a szorítása által okozott fájdalomra és az olvadt aranyszínben pompázó szemeire a betegágyamnál. Összeráncolt homlokkal néztem a családomat, de nem láttam őket, a gondolatok szelektálása lefoglalta minden erőmet.
Tulajdonképpen minek is nevezhettem Edwardot? Embernek? Vámpírnak? Félvérnek? Másnak?


Furcsa módon a legnagyobb gondom az volt, hogy valamilyen kategóriába soroljam életem szerelmét. A tekintetem ide-oda cikázott a családtagjaim között, vártam, hátha valamelyikük előrukkol a válasszal. Reméltem, hogy a megoldás olyan pofonegyszerű lesz, hogy a felbukkanása után kacagva borulunk egymás nyakába és csak nevetünk az elmúlt pár nap eseményein. De mindenki csendben maradt. Legalábbis egy ideig.
- Ti komolyan beszéltek, nem igaz? – Garrett felvonta a szemöldökét.
- Beszéltem neked róla, mi történt. Ezért is hívtalak ide. Te már sok mindent láttál, sokfelé jártál, reméltem, hogy tudsz nekünk segíteni – Carlisle tehetetlenül széttárta a karjait, majd a kanapéhoz kísérte a vámpírt.
- Ez rendben is lenne, ha tényleg gond lenne. De ő… ő nem ember, ezt még a vak is látja – mutatott rá Edwardra, aki ismét mellettem feszített.
- De mindnyájan halljuk a szívverését, érezzük a vérének szagát. Még a sebet is látjuk a homlokán – Emmett arcáról eltűnt az örökös jókedv, gondterhelten nézett körbe megerősítést keresve.
- Szerintem hazudik – Rosalie Garrettre bökött az állával, miközben szúrós szemmel vizslatta annak minden rezdülését.
- Hogy micsoda?! Mégis, kinek gondolsz te engem? – Garrett felpattant ültéből és ziháló mellkassal megindult a nővérem felé.


Ezt azonban Emmett nem hagyhatta szó nélkül, így két másodperc múlva már a két táborra szakadt családom igyekezett megfékezni az indulatokat. Rose sziszegve vicsorgott a férfira, aki mélyről jövő morgással viszonozta ezt. Beleharaptam a számba és némán imádkoztam, nehogy eldurvuljon a helyzet.
- Igazat mond. Az ő szemében Edward pont olyan vámpír, mind bármelyikünk. Rosalie, te meg fejezd be a gyűlöletkeltést – Jasper csendes szavai szinte varázsütésre megszüntették a kellemetlen légkört, bár a feszültség nem tűnt el teljesen a nappaliból. Rosalie azonban lazított az eddig merev testtartásán és Garrett is lehiggadt valamelyest. Fellélegezhettem.
- Akkor? Mihez kezdünk most? – a halk kérdés Carlisle háta mögül érkezett. Esme szerényen mosolygott, de ez csak álca volt, az idegesen toporgó lábai és a folytonos kéztördelése elárulta őt.
- Nem tudom, fogalmam sincs, mit tehetnénk. Nem látsz semmit? – Jasper a felesége felé fordult. Alice a sziporkázó vidámsága helyett egy összetört, sötét kis tündér arcát mutatta, akinek valaki merő gonoszságból letörte a szárnyait. Szívszorító látványt nyújtott.
- Nem, és ezért még valaki számolni fog! Semmi olyasmit nem látok, ami közelebb vihetne a célhoz, csupán jelentéktelen látomásaim vannak. Valamikor elmegyünk majd vadászni, az ikrek óvodába mennek pár napra, hogy lássák, milyen emberek között lenni, Edward végre megszervezi Bellának azt a… - szegénynek esélye sem volt befejezni.
- Oké, elég, értjük! Semmi fontos – Edward kelletlenül mormogott az orra alatt. Kíváncsian ránéztem, de egy halk „Nem fontos” után lezárta a témát és ismét Garrettre összpontosított. Gondolatban újabb tételt adtam a felderítésre váró dolgok listájához, ami egyre csak hosszabb lett, egyre több kérdés tolult fel a válaszok előtt.
- Nem kezdenétek az elejéről a történetet? Kezdek belezavarodni ebbe az egészbe – Garrett megvakarta a fejét és várakozóan nézett ránk.


Carlisle vállalta magára a hálátlan szerepet és odatelepedett a vendég mellé, és azok ketten hamarosan belemélyedtek a beszélgetésbe, élénk pillantásokat vetve néha Edwardra.


- Eszembe jutott valami. Emlékeztek Zafrinára? – Garrett jelentőségteljesen körbehordozta a tekintetét rajtunk. Mindenki egyetértően felmorajlott, kivéve engem. Gőzöm sem volt róla, ki az a Zafrina, de senki nem akart felvilágosítást adni.
- Mit gondolsz, talán ő? – Emmett kijelentése felháborodott kiáltásokat vont maga után.
- Dehogy! Zafrina sosem tenne ilyet!
- Emmett, válogasd meg a szavaidat!
- Ilyen marhaságot is csak te tudsz kitalálni!
- Édesem, szerintem jobb, ha csendben maradsz – Rose elnézően pillantott a férjére, aki vállat vont és megfogadta a tanácsot.
- De ha nem ő, akkor ki? És miért? – Carlisle összevonta a szemöldökét és felvette a tudós énjét. Lenyűgöző látványt nyújtott ilyenkor, az ember szinte látta, ahogy forognak a fejében a gondolatok.
- Nem tudom. De hallottam már ilyenről. És ha a vámpír képessége erősebb, mint Zafrinaé, éspedig sokkal erősebb, hiszen az egész klánt képes volt befolyásolni, akkor tudod, kinek a szolgáltában áll – Garrett hátradőlt a kanapén és olyan képet vágott, mint aki felfedte előttünk az univerzum örök rejtélyét.
- A Volturi? Ugyan, az nem lehet. Miért akarna Aro az ellenségünk lenni? – Esme tagadóan rázta a fejét.
- Nem miért, hanem kiért – a vámpír szeme rám villant, rögtön utána még hét további szempár csatlakozott hozzá. Értem?!
- Van benne ráció… Aro mindig is maga mellett akarta tudni a legtehetségesebbeket és már nem először vetne szemet Bellára. Igen, határozottan elképzelhető, hogy a Volturi keze van a dologban – Jasper logikus levezetése szinte valóságossá tette ezt az őrültséget. Bár… Biztos, hogy őrültség? Hisz igaza van, nem ez lenne az első alkalom.
- Nem hinném, hogy Aro lenne e mögött. Nem vall rá, hogy hátulról támadjon – Alice Esme nézetét osztotta, és sajnálkozó pillantást vetett a mellette feszítő Jasperre.
- Ennek semmi értelme! Ha engem akarna, miért Edwardot változtatná.. izé… akármivé? Nem az lenne a kézenfekvő, ha engem alakított volna vissza…ööö… emberré? – a kategóriába való sorolással még hadilábon álltam, de legalább a figyelmet sikerült elterelni magamról. Idegesítettek már a kutakodó pillantások.
- Azt hiszem, igazad van. Aro-ról mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy hátba döfné az ellenségeit – Carlisle-al ellentétben nem egészen voltam ezen az állásponton, de inkább nem szóltam semmit. Addig sem rólam beszéltek.
- Ezzel vissza is kanyarodtunk a kezdőponthoz. Ki a franc ez és mit akar? – Emmett bezsebelte a durva beszédért járó anyai nyakon legyintést Esmétől, de ő csak vigyorgott tovább.
- Ki fogjuk deríteni. Addig is, beszélnünk kellene Edward meglehetősen szokatlan állapotáról. Roppantul érdekel a történet! – Garrett összecsapta a két tenyerét és szaftos részletekre éhesen meredt Carlisle-ra.


Ezek után a családtagjaim párokba rendeződve diskuráltak a szoba különböző pontjain, és én nem igazán tudtam, mivel foglaljam le magam. Edward gyorsan megoldotta ezt a problémát. Megszorította a kezem és a konyhán át a ház mögé húzott. Kissé tanácstalanul néztem körbe.
- Edward? Nem kellene inkább odabent maradnunk? Elvégre rólad van szó, talán hallanod kellene, miről beszé… - a mondatomat Edward számra tapadó mutatóujja némította el. Összevontam a szemöldököm.
- Ssss! Ne aggódj, így is mindent jól hallok. Jobban, mint sejtenétek – felvillantott egy tökéletes mosolyt, miközben én a hallottakon töprengtem.
- Hogy érted, hogy hallod? Hiszen a te gyenge fül… Ó! Ó! – a felkiáltásom beillett volna egércincogásnak is, biztos kacagtam volna magamon, ha lett volna hozzá kedvem. De nem volt, mert az örömmel keveredő döbbenet túlságosan is lefoglalt.
- Bella, csendesebben! Nem akarom, hogy megtudják. Még nem – a szemei elnyíltak, beléjük olyan mérhetetlen könyörgés költözött, amit képtelen lettem volna elutasítani.
- De miért? Miért nem tudhatnak róla? Ez fantasztikus! – a hangomat halkabbra vettem ugyan, de a lelkesedésem egy cseppet se apadt.
- Szeretném, ha ez egyenlőre kettőnk között maradna. Ha most kiderülne, megint elkezdenének faggatózni, de én egy kis nyugalmat akarok most magam körül. Na meg, terveim vannak magával, Mrs. Cullen – a féloldalas mosoly ismét felragyogott, kitörölve minden észérvet a fejemből. Amit ő akart, azt akartam én is, tökéletesen kiszolgáltatott bábjává váltam a vágyaimnak.
- Oké – csak motyogásra futotta, de ő megelégedett ezzel is.
- Szóval, akkor mehetünk? Az ő hallásuk még mindig páratlanul jó és amit mondani szeretnék, az csak kettőnkre tartozik – rám kacsintott, olyan eszelősen szerelmes tekintettel, hogy minden maradék ellenállásom semmivé lett.
- De… a többiek… - visszamutattam a házra, de Edward már húzott maga után, be az erdőbe, árkon-bokron keresztül cipelt az ő titkos célja felé.


Már épp rákérdeztem volna, hogy ugyan, mégis hová megyünk, amikor megláttam az ismerős fákat, a kicsi vízesést és a messzeségbe nyúló ég alatt szikrázó tisztást. A kunyhó még mindig ott állt, ahol volt, nem változott semmit az elmúlt időszakban. Régen nem jártunk itt, de az emlékek épp olyan élénken éltek bennem, mintha csak tegnap történt volna minden. Edward egy szó nélkül belökte az ajtót és behúzott maga után a házba. A padlót és a berendezést vékony rétegben már belepte a por, a sarokban pókháló lengett, de ez nem hogy csökkentette volna a hely varázsát, hanem inkább megszázszorozta azt. Mesebeli kastélyba érkeztünk, ahol én lehettem a szabadításra váró királykisasszony, Edward pedig eljátszhatta a hős lovagot. Ez persze merő kitaláció volt, de jól esett egy kicsit elszaladni a gondok elől.


Edward karja a derekamra csúszott és magához húzott, szorosan, mintha sosem akarna többé elengedni. A testemet villámcsapások sorozata bizsergette, ahogy éreztem az ő vágyát, amit képtelen volt elrejteni. Ha a testi jeleket leszámítjuk, a szemei akkor is elárulták volna, mély tüzű érzékiség, mindent elfeledtető szenvedély lobogott benne, készen arra, hogy felrobbantsa körülöttem a világot. Hogy ellen tudtam-e állni neki? Nem, persze, hogy nem. Ott helyben megadtam volna magam, de neki más tervei voltak. 


A tekintetét az enyémbe fúrta, mély levegőt vett és dúdolni kezdett, lágy hangon duruzsolt a fülembe andalító dallamokat, miközben lassan forgatta magunkat egy képzeletbeli tengely körül. A fejemet a vállára hajtva, lehunyt szemmel hagytam, hogy vezessen a kissé kopott táncparketten. Az ismeretlen melódiák utat találtak a szívemhez, kinyitották lelkem eddig rejtett páncélajtaját is, megtöltötték a bensőmet csupa jóleső érzéssel.
- Edward? – halk suttogás volt csupán a hangom.
- Hmm? – dünnyögte ő, egy pillanatra sem abbahagyva a táncot.
- Edward… Én azt hiszem… azt hiszem, te el akarsz csábítani engem.
- Meglehet. Van ellene kifogása a hölgynek? – kuncogott csendesen.
- Nem, azt hiszem, nincs. De úgy gondolod, hogy jó ötlet ez? Mármint, pont most… okos dolog volt elszöknünk pont most? – az aggodalmaim sajnos nem rejtőztek olyan mélyre, mint reméltem, de ő már készen állt a válasszal.
- Mikor lehetne megfelelőbb? Te és én és a szerelmünk. Ennek mindig eljön az ideje, mindig aktuális, mindig időszerű. De ha ennyire zavar, legközelebb kérek egy időpontot, hogy elcsábíthassalak – a nevetés még ott bujkált a hangjában.
- Légy komoly egy percre, kérlek. Tudod, hogy nem erről beszéltem. Csak… Minden összejött az elmúlt néhány napban, és nem vagyok biztos abban, hogy eltűnthetünk-e így egyáltalán. Nem fognak keresni minket? – a számat rágcsálva felnéztem rá.
- Nyugalom, semmi sem történhet néhány óra alatt, míg távol vagyunk. Bízz bennem egy kicsit! Mit gondolsz, otthagytam volna a családunkat védelem nélkül? Tökéletes biztonságban vannak, ígérem – lehajolt és megajándékozott egy nagyon, nagyon édes csókkal. Bevillant, hogy vajon mit tenne, ha ott helyben a padlóra lökném és megadnám neki azt, amiért annyira teper…
- Tudod, mit gondolok? – most már én is ránéztem, igyekeztem minden gondolatomat a tekintetembe sűríteni.
- Édesem, ha ez költői kérdés volt… - Edward felsóhajtott, de a mosoly nem hervadt le az arcáról. Eszembe sem jutott a képességére célzást tenni, így kissé meglepődtem a kijelentésén.
- Nem, nem! Ne érts félre! Csak az jutott eszembe, hogy olyan, mintha te minden gondunkat szeretkezéssel akarnád megoldani – el sem hiszem, hogy ezt tényleg kimondtam…
- Hát, ha tehetném, az örökkévalóságig szeretnélek, újra és újra, soha ki nem merülő szenvedéllyel szorítanálak magamhoz, míg csak a világvége el nem jön – az ajkai most a nyakamat vették célba és hirtelen azt is elfelejtettem, mit akartam mondani.
- Edward, én itt próbálok komoly és megfontolt lenni, erre te elvicceled az egészet. Reménytelen vagy – most én sóhajtottam fel, ami újabb vigyort varázsolt az arcára.
- Igazad van, mert reménytelenül szerelmes vagyok beléd, bár ez a reménytelenség nem teljesen fedi a valóságot. Hisz te is szeretsz, nem igaz?
- Vannak még ilyen hülye kérdéseid? – felvontam a szemöldököm, miközben leheletfinom csókot nyomtam a szájára. Utánam kapott volna, de nem hagytam és kisiklottam a karjai közül.
- Bella, egy férfi sosem hallhatja elégszer, hogy szeretik – újabb sóhaj szakadt fel a mellkasából, de a féloldalas mosoly megmaradt. El voltam kápráztatva a látványától.
- Ez nem a nőkre érvényes? – kissé krákognom kellett, hogy érthető hangok hagyják el a számat.
- Nő vagy férfi, a szerelemben teljesen lényegtelen. Mindenki védtelen ellene, akár akarja, akár nem – kioktatónak szánt mondata nem ért célt, mert egyre inkább a bűvöletébe kerültem.
- És te nem akarod? – kezdtem kapizsgálni a dolgot, így élvezettel merültem bele a játékos évődésbe.
- Nincs szentebb dolog a világon, amire jobban vágynék. Nincs ragyogóbb teremtés nálad, nincs nagyobb szerelem annál, amit irántad érzek. Valami ilyesmit szeretnék én is hallani – lehajtotta a fejét, egészen alulról nézett fel rám zölden szikrázó szemeivel. Elakadt a lélegzetem.
- Én nem tudok így beszélni. Neked volt elég időd, hogy elsajátítsd a szavakkal való kardozást – elhúztam a számat, mire megcsókolt, finoman, lágyan.
- Nem is kell. Elég ha azt mondod, hogy szeretsz – suttogta a torkom üregébe.
- Mintha nem mondanám mindennap… - horkantam fel csendesen.
- Kérlek, én most szeretném hallani – bevetette a könyörgő kiskutyaszemeket. Komolyan, néha elgondolkodtam rajta, hogy tényleg nem vérrokonok-e Alice-szel.
- Miért olyan fontos ez most neked? – kétkedőn felhúztam a szemöldököm, de Edward arca változatlanul mosolyba burkolódott.
- Az lényegtelen. Csak mondd ki, kérlek – végigsimított a nyakamon az ujjai hegyével. Beleborzongtam az érintésbe, a testem kezdte feladni az ellenállást, sürgetett a beszélgetés gyors befejezésére.
- Legyen. Szeretlek. Most jó? – gúnyosan ráöltöttem a nyelvem.
- Tökéletes. Köszönöm – ismét a számra hajolt, de ezentúl nem volt finomkodó, az ajka mohón, éhesen tapadt az enyémre, miközben a kezei már az oldalamon kalandoztak.
- És te? Szeretsz engem? – kérdeztem lihegve két támadás között.
- Nézz csak ki az ablakon – nyögte a nyakam érzékeny bőrébe.
- Micsoda? Minek? – egy pillanatra elvesztettem a fonalat.
- Csak nézz ki az ablakon! – kuncogott halkan, de már a felsőmet fejtette volna le rólam.
- Oké, kinéztem. És most? – a tudatom egyre inkább eltávolodott a beszélgetésünktől.
- Számold meg, hány fűszál varázsol bársonyos szőnyeget a rétre, hány fa ad jóleső árnyékot az erdőben és hány csillag ragyog le ránk a fekete égből – ezt már csak motyogta, a nadrágom gombja valahogy jobban lekötötte, mint a közölnivalója.
- Edward, te most csak hülyéskedsz, igaz? Tudod, hogy sosem voltam jó matekból és akkor még enyhén fogalmaztam – igyekeztem kiszabadítani magam az öleléséből, de szorosan tartott. Látni akartam az arcát, miközben hozzám beszélt, látni akartam, hogy tényleg megőrült-e, hogy ilyeneket akar tőlem. Nem hagyta.
- Csak számolj – kért határozottan.
- De hiszen ez lehetetlen! – fakadtam ki és szerintem joggal.
- Pontosan. Ilyen nagyon lehetetlenül szeretlek én is téged. De azt hiszem, ezt már mondtam az előbb – rám kacsintott.
- Nem emlékszem rá – összevontam a szemöldökömet.
- Hát hová tetted azt a fene jó vámpírmemóriádat? – felkuncogott és lassan a padlóra fektetett.


Egy másodperc múlva fölém hengeredett és a két oldalamon megtámaszkodott a könyökén, így nézett le rám. Láttam a szemeiben tükröződni magamat, a hajam legyezőként terült szét a kunyhó padlóján, a szám duzzadtnak hatott a csókoktól, a szemeim szikráztak a tekintetében. És bár teljesen különbözőnek látszottunk, mégis egyek voltunk. Egy lélek két testben.
- Azt hiszem, Mr. Cullen, hogy kissé elterelte a figyelmemet – megemeltem a fejemet, hogy a számat az övéhez tapasszam, de elhúzódott, Legalábbis egy ideig.
- Örülök. Ez volt a cél – finom mosolyt édes csók követett.


A testsúlyát áthelyezte a jobb karjára, így bal kezét a hajam alá fúrva a tarkómra tette és összeforrasztotta az ajkainkat. Úgy éreztem magam, mint egy sivatagi vándor, aki hosszú idő után dúsan tenyésző oázisra talált. Szomjasan ittam ebből a szerelemkútból, bele akartam részegedni a mámorító érzésekbe, sőt, bele akartam fulladni, hogy testem minden porcikáját átjárják a szenvedély vad hullámai. A kezeimmel lázasan gyűrtem fel az ingjét, elbíbelődtem azokkal az apró, fránya gombokkal, míg végül meguntam és egy lendülettel letéptem róla a zavaró anyagot.
- Hová siet hölgyem? Miénk az éjszaka – belemosolygott a csókunkba, szinte éreztem a boldogságát az ajkán keresztül.
- Ne dumálj – súgtam vissza neki. Nem teketóriázott többet, egymás után eltüntette rólam a ruháimat, fölém hengeredett, keményen szájon csókolt és a következő pillanatban már eggyé válva sodródtunk az érzékiség tengerén.
+++
Nem emlékszem pontosan, mi volt az, ami felébresztette eddig alvó ösztöneimet, de az határozottan megmaradt, hogy váratlanul minden érzékem kiélesedett. Edward hason fekve aludt, a fejét a karjára fektetve hortyogott jóízűen, a pokrócból álló hevenyészett takarónk a csípőjére csúszva kiemelte testének tökéletességét. Egy pillanatra meginogtam, de aztán a hatodik érzékem ismét bekapcsolt. Tudtam, hogy valami nincs rendben, de arra még nem jöttem rá, mi zavart fel. Lábujjhegyen osonva az ablakhoz mentem, útközben felkaptam Edward padlón heverő ingét, belebújtam és kinéztem a körülöttünk elterülő, álomba merült erdőre. A fák most fenyegető, sötét falként választottak el minket a világtól, az árnyékok egybeolvadtak és nem engedtek át semmilyen fényt. Kutakodva járattam a tekintetem az árnyakon, rejtett veszélyt keresve, azonban nem találtam semmit.
- Bella? Édesem, baj van? – Edward megmozdult mögöttem, így felé fordultam. Alsónadrágban ült a pokrócon, és dörzsöléssel próbálta eltüntetni az álmot a szeméből.
- Mintha hallottam volna valamit – motyogtam magam elé és még egy pillantást vetettem az erdőre. Semmi sem mozdult, a világ közönyösségbe tespedve várta a reggelt.
- Ugyan, erre nem jár senki. Gyere inkább vissza – megpaskolta a takarót maga mellett.
- De tényleg… tényleg van itt valaki – elhúztam a számat, de azért visszafeküdtem mellé és bebújtam a karjai közé. Szorosan magához húzott és csókot lehelt a homlokomra.
- Ne aggódj, ma senki nem zavarhat minket. Ígérem – simogatni kezdte a hajamat, ez megnyugtatott kissé. Talán tényleg paranoiás lettem…
- Igen, igazad van. Biztos kikészített ez a pár nap – a hangom még el sem halt teljesen, mikor fülsüketítő robbanás rázta meg a házat.


Edward felkiáltott mellettem, de én már talpon voltam, morogva és vicsorogva kerestem az egyenlőre láthatatlan ellenséget. A sűrű füstben mintha láttam volna két vagy három száguldozó alakot, azonban nem értem akkor rá arra, hogy hajtóvadászatba kezdjek. A tűz egyre jobban terjedt, a lángok már a plafont nyaldosták. Vakon tapogatózva kerestem a kijáratot, a csípős füst méregként marta a szememet, és fájdalmasan felsikítottam, mikor a kezeim megégtek. Edward fuldokló köhögését követve rátaláltam egy halom szenes, füstölgő törmelék között. A karja alá nyúlva felállítottam és a rommá vált ajtóhoz vezettem. Amint selymes füvet éreztem a talpam alatt, a karjaimba kaptam és rohanni kezdtem vele a Cullen ház felé. 


A fák között száguldva még elkaptam egy hátborzongató, kárörvendő kacagást.
- Fussatok csak! Sokáig már úgysem menekülhettek…