24. fejezet

(Bella szemszöge)

Ott hevert előttem az a szerencsétlen férfi, bajban volt, én mégsem tudtam másra gondolni, mint a vékony bőre alól szivárgó vérére. Már megértettem, miért volt Edward mindig olyan távolságtartó velem, és más embertársaimmal is. Ezt nem lehetett ép ésszel kibírni. Mély levegőt vettem, az orromon keresztül mennyei, ellenállhatatlan illat kúszott fel egészen az agyamig, mindent kitörölve onnan. Már nem érdekelt semmi, nem törődtem semmivel, csak azzal, hogy belemélyesszem a fogaimat az ismeretlen férfi nyakába. 

Lassan sétáltam közelebb hozzá, kiélvezve minden egyes pillanatot. Mikor mellé értem, láttam, hogy nagyon rossz bőrben van. Letérdeltem, kezeim közé fogtam a fejét, fogaim egyre közelebb kerültek a nyakához. Tudtam, hogy nemsokára halott lesz, és én leszek a gyilkosa.

Gyilkos, gyilkos… A szó visszhangként csengett fel bennem, újra és újra felvillantva egy kis piros lámpát, valahol az agyam hátsó zugában. Először nem törődtem vele, majd a piros fény mellé betársult a gyerekeim, és Edward képe. Nem tehettem ezt velük, hiszen bíztak bennem, Edward még a halálból is visszahozott. Nem ezzel kellene meghálálnom a sok jót, amit velem, és amit értem tettek. Szégyenkezve hátráltam, a szörny csalódottan ordibált a bensőmben. Minden akaraterőmet összeszedve megfordultam, és újra az erdő sötétjébe vetettem magam. Nem vettem levegőt, mert nem akartam, hogy feladjam az elveimet, és vérszomjas vadállattá változzak ismét. Ez nem én voltam. Tudtam, ki akarok lenni, és mindent elkövettem azért, hogy ne térjek le az általam kijelölt útról.


Mikor már úgy gondoltam, hogy elég messze kerültem a sebesült férfitól, megálltam, és óvatosan szippantottam bele a levegőbe. Már nem éreztem a vér szagát, így kissé lehiggadva vettem tudomásul, hogy mit is akartam tenni az imént. Elborzadtam magamtól, attól a valamitől, aki egy ártatlan ember vérére vágyva még az öléstől sem riadt vissza. Elképesztő intenzitással lobogott fel bennem a bűntudat. Váratlanul erős karok kulcsolódtak a csípőmre. Teljesen kimerülve hajtottam a fejem Edward vállára. Nem is gondoltam volna, hogy egy vámpír ilyen fáradt is lehet.
- Bella? Jól vagy? – hallottam kedvesem hangját valahonnan a fülem mellől.
- Azt hiszem… - suttogtam, de tudtam, hogy nem mondok igazat. Szörnyen éreztem magam.
- Bella, láttalak az előbb… - mormogta még mindig a hajamba bújva. Rémülten fordultam meg.
- Nem! Az nem lehet! Miért vagy itt akkor? – támadtam rá, magam sem tudtam, miért. Most biztos csalódott bennem…
- Hát hol lennék? Kicsim, amit tettél… ott, a fánál… az egyszerűen elképesztő volt! Hogy csináltad? – nézett rám elkerekedő szemekkel, amit nagyon nem értettem.
- Nem vagy dühös? – kérdeztem rá.
- Mi? Miért lennék dühös? – rázta hitetlenkedve a fejét.
- Én majdnem megöltem azt az embert, Edward! Már ott voltam a nyakánál, és akkor… - nem ment tovább, a hangom elbicsaklott. Nagyon szégyelltem magam.
- És itt a lényeg, Bella! Hogy csak majdnem! Ezt egy újszülött sem tudta volna megállni! Hiszen az a szerencsétlen vérzett! Meg kellett volna, hogy őrülj attól az illattól! De te! Te elszaladtál! Miért? – a döbbenet még mindig nem tűnt el tökéletes arcáról.
- Én… én nem akartam bántani! Nem akartam, hogy csalódj bennem, mert számomra te vagy a legfontosabb, és én bármit megtennék azért, hogy ne kelljen szégyenkezned miattam – súgtam csendesen. Edward hatalmas mosollyal az arcán kapott fel, és pörgetett meg a levegőben.
- Csodálatos vagy, édesem! Nem is hallottam még ilyet! Egyedülálló vagy – lehelte az ajkaimra, majd minden kétséget elsöprően megcsókolt. Ebben a csókban benne volt minden, amit nem lehetett szavakkal kifejezni. Szerelem, hála, büszkeség. 
Edward belemosolygott a csókunkba, majd elválasztotta az ajkainkat.


- Mi… - kezdtem volna bele, de megelőzött.
- Gyertek csak! Minden rendben! – kiáltott fel, mire a teljes Cullen család kilépett a fák árnyékából, kivéve Esme-t.
- A gyerekekre vigyáz otthon – fordult felém Alice. Gondolom, látta, mit akarok kérdezni. Vigyorgott, mint a vadalma.
- Bella? Hogy…? – Jasper szemlátomást teljesen le volt döbbenve.
- Minden elismerésem, kislány! Tudtam én, hogy még meg fogsz lepni valamivel! – emelt fel Emmett a földről, hogy észveszejtően gyorsan megforgasson.
Felszabadultan kacagtam, egészen addig, míg a tekintetem Carlisle elgondolkozó arcára nem esett. Zavartan bontakoztam ki Emmett öleléséből, majd, mint egy kisgyerek, szégyenlősen Edward háta mögé bújtam.
- Carlisle, valami baj van? – néztem rá fürkészőn, hátha le tudok valamit olvasni az arcáról, az azonban mozdulatlan maradt.
- Dehogy, Bella, semmi gond. Csak elgondolkodtam Jasper szavain. A viselkedésed valóban nem mondható éppen normálisnak. Érdekes… - mélyedt ismét a gondolataiba. Tétován álltam egyik lábamról a másikra, nem tudtam, kell-e tennem vagy mondanom valamit. Megrángattam Edward karját.
- Édes? Nem mehetnénk vadászni? – nem éreztem égetően, hogy szomjas lennék, de mindenféleképpen el akartam tűnni egy kicsit. Reménykedő pillantásomra Edward csak mindentudóan elmosolyodott.
- Persze, mehetünk – odabiccentett a családunknak, majd magával húzott a fák közé.


Nem gondolkodtam a futáson, a lábaim ösztönösen vittek előre. Edwardnak igaza volt, olyan volt az egész, mintha egész életemben ezt csináltam volna. A körülöttem heverő táj nem mosódott össze egy alaktalan pacává, minden egyes részletet tökéletesen ki tudtam venni, minden apró neszt meghallottam. Lenyűgözve figyeltem, ahogy az erdő életre kel, teljesen kiadva magát kiélesedett érzékeimnek. Edward váratlanul lefékezett előttem, így teljes sebességgel a hátának csapódtam, majd elterültem a földön, mint nem is olyan rég Emmett. Szokatlan jókedvem kerekedett, hangosan kacagva feküdtem a puha avaron. Edward aggódva hajolt fölém.
- Sajnálom! Nem ütötted meg magad? – nézett rám fürkészőn.
- Ugyan már! – nevettem egyre jobban és jobban.
- Ó, igen. El is felejtettem, hogy mostantól sebezhetetlen vagy – húzta el a száját, de rögtön utána lehervadt a mosoly az arcáról, és nagyon komoly tekintettel közeledett felém.


Elfúlt a lélegzetem, ahogyan a vágytól ónixszínűvé sötétedett szemeibe néztem. Annyira akartam őt, hogy teljesen elfeledkeztem a vadászatról. Az édes kín egyre jobban és jobban elhatalmasodott rajtam, a vágy sosem tapasztalt erővel lángolt fel bennem. Amikor ajka lepkeszárny-finoman az enyémhez ért, a világ elveszett körülöttem. Karjaim ösztönösen fonódtak a nyaka köré, igyekeztem minél közelebb préselni magam a testéhez. Edward halkan belekuncogott a csókunkba, majd a derekamnál fogva fordított rajtunk egyet, így a csípőjén ülve folytattam azt, amit elkezdtem. Visszafogtam magam, hiszen most legalább egy évig sokkal erősebb leszek bárkinél is, és nem akartam neki fájdalmat okozni. Nyöszörögtem, a karjaiban olyanná váltam, mint a viasz. Tökéletes testéhez simultam, a fejem zúgott, és olyan érzésem támadt, mintha féktelen, érzéki utazásra indulnék. Edward csókja egyre követelőzőbb lett, teljesen lehengerelt, vad szenvedélyt ébresztett bennem. Váratlanul szabadon eresztette a számat, és finoman cirógatni kezdte a nyakam. Tehetetlenül felsóhajtottam. Kezeim a mellkasán kalandoztak, türelmetlenül ráncigáltam az ingjét. Mikor az anyag halk reccsenéssel megadta magát, szerelmem mosolyogva emelte fel a fejét.
- Nyugalom, Bella! Van időnk. Miénk az örökkévalóság – búgta a hajamba temetve az arcát.
Hangosan felhorkantottam, és most már a nadrágjával kezdtem el hadakozni. Vigyorogva figyelte a ténykedésemet, majd lassan felgyűrte a felsőmet, bőröm minden négyzetcentiméterét végigcsókolva. Bár nem lehettem volna képes rá, mégis úgy éreztem, hogy libabőrös leszek az érintésétől. Újabb fordítás után már Edward alatt pihegtem, készen bármire. Zihálva nézett rám, szemeiben mindent felemésztő tűz lobogott.
- Szeretlek. Kívánlak. Gyönyörű vagy… - motyogta.
Máskor talán felnevettem volna, hogy össze-vissza beszél, de most csak arra tudtam gondolni, amit a testem akart. Őt, mindig és mindenhol. Ettől a pillanattól fogva az események kissé összemosódtak, az állítólagos tökéletes emlékezőképességem ellenére is. Csak foszlányok maradtak meg a fejemben. Emlékszem, ahogy Edward fölém hajolt, gyengéden végigsimított a testemen, hogy rögtön utána a szájával kövesse kezének útját. Valamikor a ruháink is eltűntek, meztelen testünk szorosan összetapadt, mintha sosem akarnánk elengedni egymást többé. Én valóban úgy éreztem, hogy a végtelenségig tudnám őt szeretni, soha meg nem unva ezt az édes gyötrelmet. 
Edward még mindig túl óvatos volt, pedig most már nem kellett rám annyira vigyáznia, mint amikor még ember voltam. Igyekeztem megmutatni neki, a tudomására hozni azt, hogy most már elengedheti magát. Belemarkoltam a hajába, és hátrahúztam a fejét. Amikor a szemébe néztem, láttam magamat tükröződni a tekintetében, és őt is, ahogy a tükörképbeli szememben kirajzolódott tökéletes arca, vágytól izzó szemei. És ez így ment a végtelenségig, újra és újra egybeforrasztva minket.
- Szeress! Úgy szeress, mintha utoljára tehetnéd! – ziháltam, mire végre vette a lapot.
Most már ő is beindult, hangosan felhördülve préselt bele az illatos avarba. Féktelenül, szinte az eszünket vesztve szerettük egymást, mintha valóban nem lenne holnap. Miután egyszerre értünk a gyönyör csúcsára, csaknem eszméletlenül kapaszkodtam Edwardba, aki némán a remegő ajkaimra hajolt, egy nagyon édes csókkal lezárva azt.
- Szeretlek – súgta bele a csókba, majd legördült rólam, elterült mellettem, kezét a feje alá téve bámulta a fölöttünk nyújtózkodó lombkoronát.


Nagyon elégedettnek, és nagyon fáradtnak éreztem magam. És szomjasnak. Nem tudtam, hogy az előbb történtek voltak-e rám ilyen hatással, vagy minden, amit a nap folyamán áléltem, mindenesetre a kaparás a torkomban egyre erősebbé vált. Óvatosan megérintettem Edward karját.
- Édes, nem mehetnénk vadászni? Kezdem magam kellemetlenül érezni – néztem rá, de elkaptam a pillantásom, mikor megvetést láttam megcsillanni tekintetében. Lehet, hogy nem most kellett volna felhoznom ezt a kis problémát…
- Úristen, Bella! Miért nem szóltál már előbb? Látod, teljesen elfeledkezem mindenről, amikor mellettem vagy – pattant fel mellőlem, és elkezdte magára rángatni a ruháit. Amikor az ingéhez ért, hangosan felnevettem. Észveszejtő csatározásunk közepette ugyanis az összes gombot sikerült leszakítanom róla, így Edward kissé tanácstalanul forgatta a kezében a használhatatlanná vált ruhadarabot.


- Közelebb mehetek? – hallottam hirtelen Alice hangját valahonnan a fák közül.
- Nem! – kiáltottunk egyszerre Edwarddal, mire ismét kitört belőlem a kacagás.
- Bella, igazán örülök, hogy ilyen boldog vagy, de nekem lenne ma még más dolgom is! Felvennétek a maradék ruháitokat, kérlek? – zsörtölődött Alice, bár még mindig nem láttam őt.
Reméltem, ő sem engem… Villámgyorsan felugrottam, és keresni kezdtem a cuccaimat. A felsőm rendben volt, de nem állíthatnám ugyanezt a nadrágomról. Cafatokban lógva árválkodott egy bokron. Ránéztem Edwardra, aki kissé kárörvendően vigyorgott rám. Lélekben mélyen elpirulva szóltam Alice-nek.
- Jöhetsz! Ennél többet már úgysem tehetek az ügyért… - sóhajtottam, majd kíváncsian bámultam barátnőmre, aki egy egész halom ruhával érkezett.
Fülig érő vigyorral nézett végig alulöltözött kettősünkön, majd odadobott nekem egy nadrágot, Edwardnak meg egy új inget. Gyorsan belebújtam a ruhadarabba, miközben lehetetlen harcot vívtam a rám törő szégyennel.
- Alice? Te… honnan tudtad, hogy mi… ööö… hogy mi… - egyszerűen nem voltam rá képes, hogy összefüggő mondatokban beszéljek.
- Láttam, hogy kelleni fognak a ruhák – villantotta ki a fogait ismét, én meg legszívesebben elszaladtam volna. Látta? Ó, te jó ég… Soha többé nem fogok tudni a szemébe nézni…
- Remélem, senkinek nem árultad el! Főleg nem… Ugye Emmett nem tud róla?! – amint a lehetőség végigfutott bennem, máris sírni szerettem volna a csalódottságtól. Életem végéig hallgathatom a megjegyzéseit…
- Nyugi, én sem láttam mindent! Megtanultam már, mikor kell megállnom! – nevetett fel gyöngyözően. Az idegeim hálásan pihegtek a fejemben a nagy izgalom után.
- Velünk jössz? Mármint vadászni – kérdeztem tőle, de már előre rázta a fejét.
- Nem, most nem, mint említettem, rengeteg tennivalóm van még. De ti csak élvezzétek! – intette egyet, majd elindult a fák közé, de félúton megtorpant és visszafordult felém – Ó, és Bella! Mielőtt elfelejteném, ha visszaértek, engem keress meg először, rendben? Mutatni szeretnék valamit – vigyorodott el sokat sejtetően, majd elviharzott.
Megütközve bámultam utána. Vajon mit akarhat? És miért ennyire sürgős neki? Az eszem folyamatosan a válaszokat kutatta, de mivel hosszú idő után sem jöttem rá Alice céljára, sóhajtva fordultam Edward felé, aki csak fürkészőn meredt rám.


- Mehetünk? – kérdezte, majd a választ meg sem várva kézen fogott, és rohanni kezdett.
A folyótól nem messze lelassított, majd mosolyogva rám pillantott.
- Készen állsz? – olyan volt az arckifejezése, mint egy gyereknek, aki most kapta meg élete legpompásabb ajándékát. Nagyon édes volt.
- Öhm, azt hiszem… De mire is kell készen állnom? – fogalmam sem volt, hogyan zajlik egy ilyen vadászat, és ez egy kissé megrémisztett.
- Bella, ne törődj semmivel. Csak hallgass az ösztöneidre! Azok majd elárulják, mit kell csinálnod. Érezni fogod, meglátod! – biztatott, majd elengedte a kezem.


A szemeim önkéntelenül is lecsukódtak, a tüdőmet mélyen teleszívtam friss levegővel. Az orromat megcsapta egy kellemes illat. Közel sem volt olyan észvesztő, mint a sebesült férfi vére, de éreztem, ahogy a méreg összegyűlik a számban a hatására. Kiélesedett érzékeim rátaláltak az illat forrására. Hallottam, ahogy az állatok szíve nyugodtan ver a mellkasukban, nem tartva semmilyen veszélytől. Még. Felpattantak a szemhéjaim, Edwardra sandítottam könyörgőn, már-már engedélyre várva, hogy elindulhassak. Türelmetlenül toporogtam, folyamatosan az egyik lábamról a másikra helyezve a testsúlyomat. Edward felkuncogott, majd aprót bólintva intett a kezével a megfelelő irányba. Nem kellett kétszer mondania, úgy süvítettem a fák között, akár a puskagolyó. Hamarosan egy kis patak partján találtam magam, hat kifejlett szarvassal szemben. Először nem figyeltek rám, de aztán kifinomult ösztöneikkel észrevették, hogy valami nincs rendben, egymás után emelték fel a fejüket a csillogó víztükörtől. A szívük az előbbi csendes dobogásból szédítő vágtázásba váltott, úgy éreztem, beszakad a dobhártyám az erőteljes dübörgéstől. És megváltozott az illatuk, a stressz rengeteg adrenalint pumpált a vérükbe, még ellenállhatatlanabbá téve azt. A szomjúság eluralkodott rajtam, térdeim akaratlanul vadász-guggolásba mozdítottak, szám visszahúzódott a fogaimról. Hátborzongató morgást hallottam, és rájöttem, hogy ez az én mellkasom mélyéről szólt. Izmaim megfeszültek, ahogy az első szarvasra vetettem magam. Erős kezeim könnyen lefogták a gyönge állatot, fogaim hamar megtalálták a lüktető vénát a bundája alatt. Ahogy megéreztem a meleg vér ízét, már semmi sem számított. Mohón ittam, az utolsó csepp kiszívása után undorodva löktem el magamtól a kiszikkadt tetemet. 
Szemeim új áldozat után kutattak, de ahelyett Edward büszke tekintetét találták meg. Zavartan álltam fel, nem tudtam, mit kellene ilyenkor mondanom. Ahogy lehajtottam a fejem, hogy a cipőm orrát tanulmányozhassam, észrevettem, hogy csupa mocsok lettem. Legszívesebben elsüllyedtem volna…
- Bella, mi a baj? – nézett rám Edward kíváncsian.
- Semmiség… Csak… nézd meg, hogy nézek ki… Te sosem jöttél így haza – mutattam végig magamon, majd ismét a földet szuggeráltam.
- Édesem, mindent tökéletesen csináltál! Sosem láttam még senkit ennyire kecsesen vadászni – emelte meg a fejem az államnál fogva, mélyen belenézve a szemembe. Amit a tekintetében láttam, teljesen elvarázsolt. Szerelem, csodálat, büszkeség. Kezdtem hinni önmagamban.
- Tényleg? Nem csak úgy mondod? – kerekedtek el a szemeim meglepetésemben.
- Tényleg. Nem csak úgy mondom. Hihetetlenül szexis voltál – mosolygott, majd leheletfinoman megcsókolt. Nem volt ez vad vagy szenvedélyes csók, viszont mindent kifejezett, amit szavakkal nem lehetett leírni. Úgy éreztem, két méterrel a föld fölött lebegek. Nagyon elbűvölő csók volt, csak sajnos túl rövid ideig tartott. Edward még mindig mosolyogva elszakította az ajkát az enyémtől, majd hátrébb lépett egyet.
- Folytathatjuk? Nekem is szükségem lenne egy kis utánpótlásra – mutatott rá a nyilvánvalóra, én meg átkoztam magam, hogy nem gondoltam erre előbb.
- Jaj, sajnálom! Teljesen elfeledkeztem róla, hogy te sem ettél már… nem is tudom, mióta – szégyelltem el magam.
- Semmi baj, Bella. A világért sem cseréltem volna el az előbbieket – rántotta meg a vállát.
- És most te… Oroszlánra fogsz vadászni? – mindennél jobban szerettem volna megnézni Edwardot vadászat közben, de féltettem is közben.
Persze, tudtam, hogy semmi baja nem eshet, mégis… Olyan dolog ez, mint amikor tudja valaki, hogy minden a legnagyobb rendben van, mégsem képes uralkodni az érzelmein, és mindenhonnan bajt szimatol.
- Úgy terveztem, de sajnos most nincs egy sem a közelben, messzebbre meg nem szeretnék menni – villant meg a tekintete. Szóval messzebbre nem. Miattam. Egyre jobban elmerültem az önostorozásban.
- Bocsánat. Ha akarod, visszamegyek a házhoz… - vetettem fel, de csak egy elutasító pillantást vetett rám.
- Megőrültél? Egyetlen veled töltött percet sem cserélnék el egy vadért! Bőven megfelelnek azok a nyamvadt szarvasok is – bizonygatta teljes meggyőződéssel, amit hálásan fogadtam.
- Akkor? Mehetünk tovább? – kérdeztem reménykedve. Az igazat megvallva, kezdtem újra szomjas lenni.
- Persze, gyere, arra talán több szerencsénk lesz – mutatott a patak túloldalára, majd egy hatalmas ugrással átszelte azt. Csak bámulni tudtam. Legalább hat métert ugrott helyből.
- Edward? Nincs valami híd a közelben? – csúszott ki a számon, mire Edward hangosan felnevetett.
- Ugyan már, Bella! Ez gyerekjáték! Csak ugorj! – hívott, és én nem tudtam neki ellenállni.


Szemeimmel a patakot vizslattam, bemértem a távolságot, és hátrébb mentem pár lépést. Edward mosolyogva felhúzta a szemöldökét. Nagyon reméltem, hogy nem kell majd vizesen hazamennem. Nem lenne többé nyugtom Emmettől… Eszembe jutott erről valami, de előbb meg kellett birkóznom a széles víztömeggel. Mély levegőt vettem, és nekiindultam. Az első lépéstől kezdve ment minden, mint a karikacsapás, az izmaim ösztönösen húzódtak össze, majd nyúltak ki, hogy átrepítsenek a túloldalra. Boldogan nevetve érkeztem meg Edward kitárt karjaiba.
- Látod? Mondtam én, hogy gyerekjáték! – kiáltott olyan felszabadultan, hogy bennem is feltámadt a büszkeség önmagam iránt.
- Végül is, tényleg nem volt túl bonyolult – ismertem be.
- Gyere, már érzem őket – húzott volna maga után, de én lecövekeltem, megállásra késztetve őt is.
- Edward? Kérdezhetek valamit? – sandítottam rá félig lehajtott fejjel.
- Persze, bármit. Hisz tudod – bólintott, majd kíváncsian nézett rám, várva a folytatást.
- Amikor te és Emmett… Nos, amikor majdnem lebontottátok a házat… vagyis az előtt…tehát… - nagyon zavarban voltam, a szavak nem akarták normális állapotban elhagyni a számat.
- Bella, csak bökd ki! Nem foglak megenni érte, bármit is szeretnél – vigyorodott el.
- Rendben, te akartad… Szóval, mire gondolt Emmett, hogy annyira dühös lettél? – most, hogy kimondtam, csendesen lapítva vártam a kitörést. És nem is kellett sokáig meghúznom magam.
- Az a fajankó! Ó, ha tudnám, darabokra tépném! Mit meg nem enged magának! Szerintem nem is akarod tudni, miket fantáziálgatott! Fel nem tudom fogni, mit képzel néha! – csattant fel, mérgesen oda-vissza mászkálva előttem.
- De, én mégis szeretném! Kérlek, áruld el nekem! Kérlek! – elővettem a legbűbájosabb felemet, teljes sikerrel.
- Először elképzelte, hogy azzal a nyápic Mike-kal vagy, hogy elhagytál érte. Aztán meg azon agyalt, hogyan fogtok harcolni egymással, és hogyan fog legyőzni… Meg tudnám ölni! – dohogott még mindig.
Nem bírtam nézni, ahogy eluralkodik rajta a düh, és azt sem szerettem volna, ha ilyen állapotban hirtelen hazarohanna „elbeszélgetni” Emmettel…
- Edward? Ezen nem kellene ennyit idegeskedned! Azt hittem, tudod, hogy én csak téged szeretlek, érted élek, érted adnék fel bármit! Na, és persze az ikrekért – mosolyodtam el keserédesen, mert nagyon hiányoztak a gyermekeim.
- Igen, tudom. Hiszen te tényleg feladtál értem mindent. Még az életedet is. Soha nem leszek képes ezt meghálálni neked - suttogta, majd lágyan megcsókolt.
Nagyon élveztem, hogy sikerült a gondolatait a megfelelő irányba terelnem. Edward váratlanul felmordult, majd elhúzódott tőlem. Kissé fátyolos tekintettel néztem fel rá.
- Induljunk! Mielőtt még meggondolom magam, és kihagyom a vadászatot – ajándékozott meg a kedvenc féloldalasommal.


Sóhajtva próbáltam meg összeszedni magam, egy kis idő elteltével már képes voltam önállóan mozogni is. Rákacsintottam Edwardra, majd futásnak eredtem. Először nem vette a lapot, de miután leesett neki, mi a célom ezzel, felnevetett, és a nyomomba szegődött. Az első pár kilométeren még én vezettem, azt hittem, most megfogtam, de tévedtem. Észre sem vettem, és már előttem járt, láttam, ahogy villámként cikázik a fák között. Ekkor megdöbbentő dolog történt.
- Bella, állj meg! Most! – kiáltott fel Edward mögöttem.
De az nem lehet… Hiszen az előbb láttam, hogy előttem rohant! Már, ha az Edward volt… Azonnal lefékeztem, szemeimmel a környező fákat vizsgáltam, hátha ismét felbukkan a titokzatos vámpír. Mert abban biztos voltam, hogy emberi lény nem képes ilyen sebességre. Edward közben odaért mellém, karjait védelmezőn a derekamra fonta, kissé maga mögé tolva engem. Ugyanolyan feszült volt, mint én.
- Menjünk haza. Gyerünk! – taszított meg egy kicsit, hogy elinduljak végre.
Végig kézen fogva futottunk, bár én inkább valamiféle uszálynak éreztem magam, ahogy kedvesem maga után húzott. Hiába, még újszülöttségemben sem lehettem olyan gyors, mint ő. Már láttam a házat, és Alice-t, aki idegesen toporogva várt minket előtte.
- Úristen, de örülök nektek! Még épp időben ér… - folytatta volna tovább is, de Edward elhallgatatta.
- Jól van, Alice, ezt inkább odabent folytassuk, rendben? – nézett a húgára szúrós szemmel, aki csak tátott szájjal bólogatott.
- Elárulnátok nekem is, hogy mi folyik itt? – kérdeztem türelmetlenül. Utáltam, amikor titkolóztak előttem.
- Majd a házban, Bella. Légy türelemmel, kérlek! – csitított Edward, majd elkezdett befelé tolni.


Kíváncsian vártam, mi lesz ebből. Vajon mi történhetett? Amint átléptem a ház küszöbét, két, visítozó gombóc ugrott a nyakamba.
- Anya! Végre itt vagy! Úgy hiányoztál! Annyira szeretlek! – az ikrek boldogságtól sugárzó arca szemernyi kétséget sem hagyott a felől, hogy minden szót komolyan mondtak.
Fülig érő mosollyal húztam őket magamhoz, arcomat a hajukba temettem, és mélyen beszívtam az illatukat. A lelkem megtelt végtelen szeretettel és nyugalommal, hiszen most már ott voltak ők, már semmi más nem számított, csak az, hogy őket, az én kicsi gyermekeimet tarthatom a karjaimban. Éreztem, ahogy a szívük hevesen dobog a mellkasukban, mégsem éreztem semmi késztetést arra, hogy bántsam őket. Hogy is tehettem volna, amikor többet jelentettek az életemnél is? Nevetséges még a feltételezés is…
- Anya? Minden rendben? Jól érzed magad? – nézett rám Eden kíváncsian.


Úgy vettem szemügyre az ikreket, mintha most látnám őket először. Istenem, Eden annyira az apja volt… Mintha egy kicsi Edward állt volna előttem. Ugyanaz a bozontos haj, tökéletes bőr, aranyszín szemek… Még a hanglejtése is Edwardé volt. Sunday gyönyörű kislánnyá fejlődött, hosszú, bronzszínű haja a derekáig ért, szeme a soha meg nem szokható Cullen-arany, arca, mint egy angyalé. Mindkettejük álla makacson előretolva, erről nem lehetett megmondani, kitől örökölték, mert Edward és én is elég önfejűek tudtunk lenni néha. Talán elfogultság volt a részemről, talán nem, de úgy éreztem, nekem vannak a legtökéletesebb gyerekeim a világon. Nem is lehetne másképp, hiszen kettőnkké voltak, a mi szerelmünk gyümölcsei. Felpillantottam Edwardra, aki szinte vallásos áhítattal figyelt minket, szemei megteltek égő szeretettel és szerelemmel. Lassan egymásra mosolyogtunk, és úgy éreztük, mostantól minden rendben lesz, már semmi sem állhat közénk, semmi nem szakíthatja meg a boldogságunkat.


A hirtelen betoppanó Alice rombolta szét az álmainkat.
- Ez mind szép és jó, de most sajnos nem érünk rá erre. Sunday, Eden, felmennétek egy kicsit az emeletre, kérlek? – fordult a gyerekek felé, akik úgy karolták át a lábamat, mintha odanőttek volna. Dacosan néztek farkasszemet a nagynénjükkel, aki csak vigyorgott.
- Nem! Anyuval akarunk maradni! – jelentette ki Sunday teljes meggyőződéssel, én meg csak olvadoztam a szavaitól.
- Felesleges vitatkoznotok. Láttam, hogy úgyis én nyerek! – húzta még szélesebb mosolyra a száját, mire a kicsik beletörődő sóhajjal felkászálódtak a padlóról.
- Nem fog sokáig tartani, megígérem! Aztán újra együtt leszünk, és csinálunk valami jót, rendben? – próbáltam vigasztalni őket, mérsékelt sikerrel. Lehajtott fejjel, egymás kezét fogva lépkedtek fel az emeleti szobájukba. Összefacsarodott szívvel néztem utánuk.
- Akár kezdhetnénk is – csapta össze a tenyerét Alice, majd az ebédlő felé sietett.


Határtalan kíváncsisággal mentem utána. Odabent már összegyűlt a család. Rose Emmettnek támaszkodva játszott a hajával, láthatólag nem nagyon érdekelte a kupaktanács oka. Emmett szokásához híven bőszen vigyorgott, Jasper világfájdalmas képpel támasztotta a konyhapultot. Esme melegen mosolygott rám, amit nem lehetett nem viszonozni, míg Carlisle komoly képpel ült az asztalnál, maga elé meredve gondolkodott valamin. Úgy tűnt, most senkinek nem sürgős megszólalnia.
- Szóval, mi a helyzet? – törtem meg a csendet, ennek eredményeképp hét szempár meredt rám. Zavarba jöttem.
- Van egy kis gondunk, de ne aggódj, majd megoldjuk – kezdte Edward, de Alice nem hagyta, hogy a szavai megnyugtathassanak.
- Edward, tudom, hogy mindennél jobban szeretnéd, hogy Bella ne idegeskedjen, de azt hiszem, most tényleg el kell neki mondanod mindent. Ez az egész ügy körülötte összpontosul. Joga van tudni róla – nézett kedvesemre ellentmondást nem tűrően.
- Alice, kérlek… - próbálkozott még Edward, eredmény nélkül.
- Nem! Tudnia kell! Mi lesz, ha egyedül van, amikor találkoznak? Lásd be, Edward, muszáj megtudnia mindent! – Alice már kiabált, és nagyon félelmetesnek látszott.
- Fiam, a húgodnak igaza van! Nem titkolhatjuk tovább – tért magához Carlisle az előbbi kábulatból. Esme sajnálkozón bólogatott mellette.
- Igen, Ed, fel kell fognod végre, hogy ez már túlnőtt rajtad! És ki tudja, talán Bella ismét megcsillogtatja az eszét, és előáll egy jó ötlettel – vigyorgott rám Emmett.
Már semmit nem értettem. Azt sejtettem, hogy valamilyen összefüggés van köztem és az erdőben látott vámpír között, de hogy mi, arra nem jöttem rá. Amíg a családom a fejem fölött akarta eldönteni, mi a legjobb nekem, elfogyott a türelmem.
- Elárulnátok végre, miről van szó? – tártam szét a kezem kérdőn.
- Semmiség, édesem, ne aggódj – simított végig az arcomon Edward.
- Edward! Ha te nem mondod el neki, esküszöm, én teszem meg! – kiáltott rá Alice mérgesen.
- Nem! – dörrent rá a testvérére.
- De igen! – makacskodott Alice.
- Meg ne merd tenni! – mondta fenyegetően Edward, közelebb lépve a dühös kis tündérhez.
- Elég legyen ebből a gyerekeskedésből! Azonnal mondjátok el, hogy mi folyik itt! - toppantottam mérgesen, mire Emmett vigyora még szélesebb lett, Edward meg beletörődően felsóhajtott mellettem.
- Bella… - kezdett hárítani, de nem hagytam magam.
- Nem! Tudni akarom! Most az egyszer nem hagyom, hogy levegyél a lábamról! – egyre dühösebb lettem, már képtelen voltam tisztán gondolkodni.
- Nos, Edward? Várjuk a választ! – somolygott Emmett, majd cinkosan összekacsintott Jasperrel.
- Rendben, ti akartátok! De aztán senki ne panaszkodjon, ha olyan lesz a hangulat a házban, mint egy temetőben! – fakadt ki tehetetlenül Edward, majd felém fordult.
- Hallgatlak – próbáltam összeszedni magam, nem akartam megbántani őt.
- Úgy tűnik, egy ideje egy felderítő kószál a környéken. Valahogy mindig a te közeledben bukkan fel – nézett rám szomorúan. Összefacsarodott a szívem ennyi bánat láttán.
- Felderítő? Ezt nem nagyon értem. Milyen felderítő? – tekintetem végigfutott a családomon, válasz után kutatva.
- Egy Volturi katona, Bella. Utánad kémkednek – jelentette ki fakó hangon Jasper, majd Alice hajába temette az arcát. Gondolom, nem volt könnyű neki elviselni az ebédlőt betöltő feszült légkört.
- Mi? A Volturi? Miért érdekelném én őket? Nincs bennem semmi különleges! Ez nevetséges! Biztos, hogy valami más van a háttérben – csaknem felnevettem ennyi sületlenség hallatán, de Edward arckifejezése belém szorította a jókedvet. Tengernyi érzelem hullámzott végig rajta, a lelkiismeret furdalástól kezdve a mély szomorúságig. Kezem ösztönösen simult az arcára.
- Sajnálom, édesem, de ez nem tévedés. Már átvettünk minden lehetőséget, és mindig egy valamire lyukadtunk ki, egy közös van mindegyikben. Te – a mondat végére elhalt a hangja, üres tekintettel meredt maga elé.
- De én ezt akkor sem értem. Mit akarnának tőlem? – még mindig nem fogtam fel a helyzet súlyát.
- Bella, te már emberként is különleges voltál, hiszen nagyon sokunk képessége nem fogott rajtad. És most, hogy egy lettél közülünk, érdekelni kezdted Aro-t. Emlékszel, mit meséltem neked, mikor hazafelé tartottunk Olaszországból? Hogy Aro amolyan gyűjtőnek képzeli magát? Maga köré szervezi a legtehetségesebb vámpírokat. És most téged akar – Edward szemei megteltek félelemmel és gyilkos indulatokkal.
- Egyszerűen megmondom neki, hogy nem akarok csatlakozni hozzá! Nem kényszeríthet! – csóváltam hitetlenül a fejemet.
- Az a helyzet, hogy megteheti, Bella. Ezért olyan veszélyes. Találni fog olyan okot, amiért megadod magad, hidd el. Én ismerem őket. Nem lehet tenni ellenük semmit – suttogott Carlisle, de így is tisztán hallatszott minden szava.
- Valamit biztos tehetünk! Majd… majd elmegyek hozzá önként, és megmondom neki, hogy nem hagylak el titeket! - kétségbeesetten törtem a fejem, hogy megtaláljam a kiutat ebből a pokolból.
- Még csak az kéne! Ezt most rögtön verd ki a fejedből! Nem gondolod komolyan, hogy a sakálok közé engedlek, igaz? – csattant fel Edward.
- Ez az egyetlen megoldás! Ha idejönnek, és megtalálják a gyerekeket… Hiszen ők sokkal különlegesebbek, mint amilyen én valaha is leszek! – hadakoztam továbbra is.
- Elég! Majd kitalálunk valamit! Megtiltom, hogy odamenj! – kelt ki magából szerelmem, a mondatai engem is feltüzeltek.
- Mi? Inkább az ikrek legyenek veszélyben? Nem, Edward, ezt nem hagyhatjuk! Ők a legfontosabbak a számomra, soha nem engedném, hogy bajuk essen! – támadtam rá hevesen.
- A kicsik jól lesznek, ne aggódj! De te akkor sem mehetsz oda! Ha belegondolok, hogy nem jössz többé vissza… Ne becsüld le Aro-t, Bella! Évezredek tapasztalata van a háta mögött, megtalálja a módját, hogy ott tartson. És én ezt nem engedhetem! Éppen eleget szenvedtünk, miután előadtátok a kis magánszámotokat Alice-szel! Felejtsd el ezt az őrültséget! – Edward villogó szemmel nézett rám, sosem láttam még ilyen dühösnek.
- Mégis, mi a fenét tehettem volna? Hagytam volna meghalni a gyerekeket? Ne légy álszent, Edward Cullen! Te sem tettél volna másképp! – egyre ingerültebb lettem, az indulatok fellángoltak bennem.
- Ó, édesem, dehogynem! Példának okáért én megvártam volna a többieket! De te csak mentél előre makacsul! Szépen kértelek, könyörögtem neked, hogy állj meg! Erre mit tettél te? Elszaladtál, egyedül, emberként akartál megállítani egy vámpírt! Fel nem tudom fogni, hogyan is képzelted ezt az egészet! – kiabált rám, a szemeim elkerekedtek meglepetésemben, de nem hagytam magam.
- Edward, értsd meg, nem volt más választásom! Nem gondolkodtam, csak annyit tudtam, hogy meg kell próbálnom megmenteni az ikreket. És akármi történt is, én nem bánok semmit! Nem bánom, mert értetek tettem, érted és a kicsikért. És a ti boldogságotok nekem mindent megér – igyekeztem elmagyarázni az indokaimat, a tetteim mozgatórugóit, és úgy tűnt, lassan Edward is kezdte belátni, hogy igazságtalanul vádolt meg.
- Boldogság, Bella? Mégis, mit gondolsz, hogyan éreztük magunkat? Én hogyan éreztem magam, amikor megláttalak élettelenül Jacob karjaiban? El tudod képzelni azt a hihetetlen fájdalmat, amit akkor éreztem? Nem hiszem, édesem. A világ megszűnt létezni akkor, és vele együtt én is eltűntem. Nem voltam egyéb, mint mondabeli élőhalott, az együtt felépített, csodálatos és szerelemmel teli világom milliónyi darabra hullott, és nem voltam képes összeilleszteni a részeit. Nem voltam rá képes, hogy megmentselek, hát nem érted? Egy rakás kutya a segítségedre sietett, de én nem tehettem semmit! A tehetetlenség már az őrületbe kergetett. Miért is törődtem akkor a szövetséggel? Azzal foglalkoztam, nehogy megbontsam a kényes egyensúlyt, és nézd, mi lett belőle? Örökké kínozni fog a tudat, hogy én tehetek arról, hogy ilyenné váltál! Elvettem a lelkedet, és már soha többé nem adhatom vissza neked, bármennyire is szeretném. Ezek után megértem, ha el akarsz menni – Edward válla előreesett, a feleslegesen érzett bűntudat megtörte. Nem volt már büszke, gőgös vámpír, csak egy férfi, aki kétségbeesetten küzd a boldogságáért. Az előbbi dühömet mintha elfújták volna, szinte remegve léptem közel hozzá, kezemmel megérintve a karját. Fájdalmas tekintettel pillantott fel rám.
- Edward? Kérlek, ne csináld ezt! Mint mondtam, én nem bánok semmit, mert végül minden jóra fordult. Nézz körbe! A családod mindig itt lesz veled, melletted, bármilyen vélt vagy valós hibát is követsz el. És én is itt vagyok, szeretlek, bízom benned, és ezen soha, semmi nem változtathat, érted? Bármi is történt eddig, és bármi is fog jönni ezután, mi mindig itt leszünk egymásnak, támogatjuk egymást, és elfogadjuk a másikat, tegyen bármit is. Hidd el, soha, semmiért nem cserélném el egyetlen közös percünket sem! Mert számomra te jelented az életet, nélküled csak az üresség létezne. Szívem minden szeretetével téged imádlak, Edward Cullen – szenvedélyes szónoklatom a végére suttogássá vált, hangom reszketeg lett a rám törő érzelmek súlya alatt.
- Bella? Köszönöm, szerelmem. Mindent megadtál nekem, amire valaha is szükségem volt. Bár, nem mindig tudtam róla, csak volt egy olyan érzésem, hogy valami hiányzik. És akkor betoppantál az életembe, és felforgattad azt. Soha nem lehetek elég hálás neked, amiért megtöltötted a világomat színekkel, fénnyel és melegséggel. Köszönöm neked – leheletfinoman hozzáérintette az ajkát az enyémhez, és lágyan megcsókolt.


Ekkor olyasmi történt, amiről eddig azt hittem, hogy nem lehetséges. Egy apró könnycsepp gördült végig az arcomon, nem csak képletesen, hanem ténylegesen, valóságosan is. Amikor Edward végigsimított a bőrömön, meglepetten érzékelte a sós cseppet, ahogy hozzáért. Döbbenten meredt rám.
- Látod? Mindig őrültségeket hozol ki belőlem – mosolyogtam rá a könnyeimen keresztül, mire boldogan felnevetett, hogy utána vágyakozva újra birtokba vegye a számat.
Az örökkévalóságig folytattuk volna az édes játékunkat, ha váratlanul nem kezd el köhécselni valaki a hátunk mögött. Zavartan váltam el kedvesemtől, hogy körülnézzek. Teljesen elfeledkeztem róla, hogy rajtunk kívül a teljes Cullen család az ebédlőben volt, és végighallgatták az iménti – mindenféle értelemben vett – szenvedélyes csatánkat.
- Jaj, ezt most miért kellett? Én még elnéztem volna őket egy kis ideig – nyávogott Emmett, zord pillantást küldve Alice-re.
- Azt elhiszem, de nem érünk rá az ilyenekre. Nagyon megható volt ez előbbi, de sajnos van egy kis gondunk, ha még emlékeztek rá – Alice hangja ezüst csengettyűként teremtett rendet a káoszban.
- Szóval, mi legyen? Mit csináljunk? – tárta szét a karjait Carlisle.
Én már tudtam, mit kell tennem. Azt tudtam, hogy soha nem hagynám, hogy bárkinek is baja essen miattam.
- Edward, tudom, hogy nem fog tetszeni, amit mondani fogok, de nem tehetek mást. Döntöttem, és ez végleges – néztem fel szerelem szemébe, amelyben megcsillant a fájdalmas felismerés szikrája.
- Bella, kérlek – rázta a fejét, de egy kézmozdulattal elhallgattattam.
- Nos? Mi a nagy ötlet? – Emmett arcáról eltűnt az örökös jókedv, a család többi tagjával együtt feszülten várta a bejelentésemet. Nem hagytam őket sokáig bizonytalanságban.
- Elmegyek a Volturihoz.