49. fejezet

Nos, készen lett és azt hiszem, ez a leghosszabb feji, amit valaha írtam ^^ A függővéget kivételesen mellőztem (ez csaknem fizikális fájdalmat okozott, szóval úgy nézzétek :D), tekintettel a sok ellenem irányuló fenyegetésre :)
Sok lett a párbeszéd, ezért elnézést kérek. A minősége enyhén szólva is hullámzó, de ezt már megszokhattátok :D 
Na, nem jártatom a számat - vagyis a kezemet - tovább.
Jó olvasást és ne felejtsetek el írni nekem ^^
xoxo
Lea

(Bella szemszöge)

Úgy rohantam, ahogy a lábam bírta, mégis olyan volt, mintha egy centit sem távolodtam volna el az égő háztól. A belélegzett, izzó hamu savként égette a tüdőmet, a szemeim ki akartak esni a gödrükből a csípős füsttől, de nem állhattam meg, mert Edward mozdulatlanul, ernyedten lógott a karomban. Egyre gyorsabb iramban futottam, a meztelen talpam minden lépésnél keményen csapódott a földbe, mégsem voltam elég gyors. Mire a házhoz értem, már köhögve zokogtam, térdre estem a verandán és rémülten vettem észre, hogy Edward nem lélegzik.

- Ne! Valaki! Carlisle! Edward, ne! – félőrülten sikítottam, a kezeim görcsbe rándulva tapogatóztak az arcán, az ujjaimmal próbáltam eltüntetni a kormot a bőréről.

A félelem elementáris erővel ütött lyukat a gondosan felépített életemen, a démonok már ott ólálkodtak körülöttem, kacagva várták, hogy újabb, ezúttal végzetes csapást mérjenek a boldogságomra. És tehetetlen voltam ellenük, képtelen voltam elüldözni őket, mert egyre csak támadtak és ostromoltak, egy milliméternyi rést sem hagyva maguk között, ahol kiszökhettem volna. De még nem adtam fel. Nem telt el fél másodperc sem, mióta felfigyeltem Edward állapotára, de a szám már az övén volt, életet adó csókot leheltem rá, miközben friss oxigént fújtam a tüdejébe. Az erőfeszítéseimre a mellkasa megemelkedett ugyan, de amint abbahagytam a munkálkodásomat, ismét mozdulatlanná vált. Egyedül nem lélegzett.

- Az Isten áldjon meg, Edward, lélegezz! Gyerünk! Nem csinálhatod ezt velem! – igyekeztem normális szintre állítani a lélegzetvételeim számát, de ez a körülményekre való tekintettel elég bajosan ment.

Magamban felidéztem egy régi, emberi emléket, abból az időből, amikor a jogosítványomért gürcöltem. Akkor részt kellett vennem egy elsősegélynyújtó tanfolyamon is, ahol mintha az újraélesztést is oktatták volna. Bosszantóan homályos emlék volt, de erősen koncentráltam, kerestem azt az egy információt, amire szükségem volt. Kettő-tizenöt… két befújás, tizenöt mellkas kompresszió. Miután megtaláltam a ritmust – alig három másodperccel a felfedezésem után – a kezeim a mellkasára tapadtak, a könyökeim a megfelelő szöge hajoltak és az izmaim a kellő erősséggel pumpálni kezdték a szívét. Akaratlagosan nyugtattam magam, mert a rám nehezedő nyomás miatt a kelleténél gyorsabb iramban kezdtem el mozogni. Épp csak végeztem az első sorozattal, amikor két kéz eltolt az útból és átvette a helyemet.

Egy pillanatig döbbenten néztem a férjem fölé görnyedő szőke alakra, de aztán felismertem benne Carlisle vonalait. A fejem önkéntelenül csavarodott oldalra, ezzel a látóterembe csúsztatva a családom többi tagját. Alice elkerekedett szemekkel figyelte az apja mozdulatait, a kezei a szokottnál is fehérebbek voltak, annyira szorította a mellette álló, rémült arcú Jasper karját. Rosalie hitetlenkedve rázta a fejét Emmett mögött állva. Esme a kezeit tördelve bukdácsolt elő a házból, de abban a minutumban nem ő foglalt le a leginkább.

- Apa! Anya! Anya, mi…? – Sunday angyali gyerekarcát csúf könnyek szántották, remegve, botladozva igyekezett közelebb jutni hozzánk. Eden nem szólt semmit, de a tekintete sötét volt, telve volt rettegéssel, úgy tűnt, nem hiszi el, amit lát.

- Esme, vidd be a gyerekeket. Ez nem nekik való – Jasper higgadt hangja éles ellentétben állt az arcán uralkodó pánikkal, de moderálta magát és nem kezdett el jelenetet rendezni.

- Nem! Nem megyünk sehová, amíg meg nem mondjátok, mi van apával! – Sunday sírva és toporzékolva tiltakozott a nagyanyja szorosan ölelő karjai ellen, amik a magasba emelték és befelé vitték a házba.

- Sunny, ne! Gyere, menjünk – Eden Esme előtt átnyúlva megfogta a húga kezét.

A fiam arca olyan kísértetiesen hasonlított Edwardéra, hogy elakadt a lélegzetem. Ugyanaz a szomorú önmegtartóztatás, ugyanaz az erőszakosan magára kényszerített higgadtság tükröződött a vonásain, mint az apjának. Egy pillanatra felém fordult még, a szemei úsztak a könnyekben, de a kín mögött ott rejtőzött az elszántság is, a mindent legyőző akarat, aztán becsukódott a bejárati ajtó és eltűntek a szemem elől. Az egész nem tartott néhány másodpercnél tovább, mégis, egész hátralévő életemben emlékezni fogok arra a kemény tekintetre.

- Gyerünk fiam, nem adhatod fel! – Carlisle furcsa módon parancsoló hangja visszarepített a valóságba.

A kezei még mindig Edward mellkasán dolgoztak, de már ott térdelt mellette Alice is, aki szakszerűen lélegeztette a férjemet. Annyira megblokkoltam a félelemtől, a rettegéstől, hogy elveszítem őt ismét, hogy képtelen voltam megmozdulni. A tagjaimból mintha kiszállt volna minden erő, egyedül az zakatolt a fejemben, hogy ez nem is történt meg, ez csak egy újabb, gonosz átverés, valamiféle csalóka látomás. Nem tudtam, nem akartam elhinni, hogy ez megeshet, hogy Edward ilyen könnyedén eltűnik az életemből. Nem és nem. Láthatatlan könnyek égették a szemeimet, a lábam kiszaladt alólam és már csak azt vettem észre, hogy a földön ülve üvöltök, kaparászom az összeégett kezeimmel az avart és egész testemben remegek. A kétségbeesés hullámokban tört rám, úgy éreztem magam, mint aki végigharcolt egy háborút, beleadva mindent, mégis veszített. És én ott fetrengtem az életem széteső, oszladozó tetemén, beszívtam a halál kénszagát és fuldokoltam a testembe áramló bűzétől.

Nem láttam semmit Edward egyre halványuló arcán kívül, nem hallottam mást, csak a nyomástól meg-megnyekkenő bordákat, a hangjuk úgy dübörögtette a dobhártyámat, mint megannyi gépfegyver ropogása, de a rettenetes zaj mellé betársult még valami, valami kisállat rémült nyivákolása. Magas hangon vinnyogott a fülemben, érthetetlen szavakat nyögött a tudatalattim leghátsó zugába és döbbenten érzékeltem, hogy amit én síró kis teremtménynek gondoltam, az én magam voltam, én adtam ki ezeket a hangokat.

A kurta-furcsán érkező meglepetés lefagyasztott. Már nem remegtem, nem üvöltöttem teli torokból, csak ültem a földön és meredt tekintettel néztem Edward arcát, gondolatban sürgetve őt a mielőbbi felébredésre. Nem tudom, mik a jelei annak, ha egy vámpír megőrül, de azt hiszem, elég közel jártam hozzá. Valahol mélyen, odabent a koponyámban folyamatosan villogott egy kicsi, piros lámpa, hogy térjek észhez, gondolkozzak reálisan, de képtelen voltam rá. Egyre csak a férjem arcát szuggeráltam, teljes mértékben arra koncentráltam, hogy magához térjen. Jobban akartam ezt, mint bármi mást egész addigi életemben.

A következő pillanatban Alice fájdalmasan felkiáltott, a teste ledermedt és üresen kongó szemekkel nézett maga elé.

- Nem! Alice! Nem! – a testem mintha új életre kelt volna, az izmaim hihetetlen gyorsasággal emeltek fel a földről, hogy Edwardhoz vigyenek. Félrelöktem a barátnőmet és őrülten Edward szájára tapasztottam a sajátomat, fújtam a levegőt a torkába.

- Bella… Ne… Ő már… - Carlisle hangja épp oly élettelennek tetszett, mint az előttem fekvő szerelmem.

- Nem! Csináld! Gyerünk, Edward, lélegezz, a fenébe is! – haragosan rámorogtam a döbbent Carlisle-ra, de a kezeim közben már elütötték az övét és tébolyultan dolgoztak a férjem testén.

A lelkem egy része szilárdan hitt benne, hogy még mindig nem késő, még minden jóra fordulhat, de a másik felem már tudta, hogy mindez csak önámítás. Nem futhattam el a sorsom elől, számtalanszor megküzdöttem már vele, de mindig ő győzött. Tudtam, de nem akartam tudni. Próbáltam elfojtani a csontjaimba égő fájdalmat, lenyelni a tokomat szorongató érzéseket, elűzni a fejembe szivárgó rettenetes képeket, amik egy szörnyű jövőt tártak elém. Úgy éreztem, egy egész világgal kell harcolnom, mindazokkal, akik engedély nélkül toppantak be az életembe, hogy végleg tönkretegyék azt. Küzdöttem a rám törő fáradtsággal, a tehetetlen haraggal, az egyre jobban támadó, vigasztalan bánattal. Utolsó leheletemig harcoltam önmagammal, a halállal, ami hatalmas és kegyetlen ellenfél volt. A fáradhatatlan kétségbeesés szüntelenül felrobbanó aknamezején egyensúlyozva végső csókot hintettem Edward ajkaira, a fejét a kezembe fogtam és a fogaimat a bőréhez érintettem.

Azonban nem jutottam tovább ennél. A bőre fémesen megnyikordult pengeéles fogaim alatt, de itt megtorpantam, képtelen voltam megsebezni őt. A levegő remegett körülöttem valami megmagyarázhatatlan feszültségtől, az érzékeim váratlanul maximális működésre kapcsoltak, borzolódtak az idegeim a körém borostyánként kúszó rettegéstől. Halkan roppant egyet az erdő mögöttünk. Megfordultam, otthagyva Edwardot kínzóan csendes magányában.

- Egy száz éve halott szívet hiába próbálsz életre kelteni! Esküszöm az égre, nem hittem volna, hogy ez a kis játék ilyen jól fog elsülni! – a fák közül kilépő vámpír mindnyájunkból ugyanazt a reakciót váltotta ki: mélyről jövő, fenyegető morgás törte meg a csendet, a végletekig megfeszült izmok remegve várták az elmétől érkező parancsot. Egyedül Jasper állt kősziklává dermedve a vicsorgó Alice mögött, amin nem csodálkoztam, lévén ő volt az egyetlen, aki igazán ismerte a nőt, Mariat.

- Letépem a fejedet, szuka! – Rosalie vérmérséklete sosem volt ennél lángolóbb, a szemei vadul villogtak, a kezei Emmett karjait szaggatták, amik pántba fogták a testét.

- Jazz cicus, hát ilyen vademberek közé keveredtél? – Maria helytelenítően megrázta a fejét.

- Ne nevezz így! – Jasper forrongó dühe kezdett kiütközni az arcán is, ökölbe szorított keze remegett a kiéletlen haragtól.

- Mit tettél a férjemmel? – a bennem tomboló indulatok közel sem voltak olyan szabályozottak, mint a bátyámnál, a tehetetlen kínszenvedés kihozta belőlem a legrosszabbat, aminek az lett a következménye, hogy nyíltan rátámadtam Maria-ra.

Azzal azonban ismét nem számoltam, hogy mennyivel erősebb is volt ő nálam. Mire észrevehettem volna magam, már egy fának csapódva nyekkentem le a földre. Nem törődtem a hátamba és karomba nyilalló fájdalommal, felpattantam és ismét támadásba lendültem – volna, ha nem állítanak meg.

- Szóval te lennél Isabella. Furcsa kis teremtmény vagy, ugye tudod? Á, á, á! Csak óvatosan a duhajkodással! - Maria meglengette maga előtt a kezét és a semmiből váratlanul vagy egy tucat újabb vámpír tűnt fel, egyre szorosabb gyűrűbe terelve minket. Végül birkanyáj módjára körülálltuk Edward eszméletlen – halott? – testét és kifelé fordulva, őt védelmezve morogtunk a fenyegetően felénk tornyosuló vámpírokra.

- Asszonyom, most…? – a megszólaló cingár, tejföl szőke férfi bizonytalanul nézett fel a fekete démonra, de az megrázta a fejét.

- Nem, még nem lehet. Bármennyire is sajnálom, még életben kell hagynunk őket. Bár, egyet talán az enyészetnek adhatnánk – Maria szemei szinte vidáman felcsillantak, érdeklődve nézett végig védekező családomon, keresve a leggyengébb láncszemet.

Alice-ben találta meg. A fejével a nővérem felé bökött, aki felé hárman is megindultak, de Jasper sem volt rest, mélyen lehajtott fejjel nézett fel a közeledőkre, a tekintete szikrázott a vak gyűlölettől és az ölni akarástól. A vámpírok megtorpantak, vissza-visszanéztek Maria-ra, aki végül megrántotta a vállát, vetett egy utolsó, gyűlölködő és - hátborzongató, de - féltékeny pillantást Alice-re, majd egyetlen mozdulattal visszaparancsolta a vérebeit.

- Mi a francot akarsz? Nem tettél már így is tönkre annyi életet? Hány gyilkosság szárad a lelkeden? – Jasper halk szavai sokkal fenyegetőbbnek hatottak, mintha kiabált volna. Jellegzetes déli akcentusa kiütközött a szavain, ijesztő élt adva a mondanivalójának.

- Ne aggódj édesem, ma nem esik bántódásotok, mindenki lehiggadhat. Ez a kis társaság csak arra kell, hogy biztosítsam a figyelmeteket. Üzenetem van a számodra – rám villantak a bársonyvörös szemek, mélyükön megmagyarázhatatlan gyűlölettel.

- Nekem? – a pillanatnyi döbbenet azt is elfelejttette velem, hogy tulajdonképpen az imént akartam megölni a nőt.

- Ó, istenem! Fogalmam sincs, miért kellesz annak a fafejnek ennyire! Igen, kedves IQ bajnok, neked. Aro üdvözöl – elvigyorodott, de ez a mosoly nem tartogatott semmi jót.

Mintha maga a nagybetűs Halál mosolygott volna rám borotvaéles fogakkal, amikről százfelé szórta a pusztulást a kénköves pokol tüze. Beleborzongtam ebbe a mosolyba, de nem volt olyan dolog a világon, amiért elárultam volna az ijedtségemet. Kemény tekintettel álltam az övét, nem mozdultam egy tapodtat sem, de a gondolatok vadállatként csapongtak a fejemben, ide-oda sodródva a koponyámban. Fogalmam sem volt arról, mi köze lehet Aronak ehhez a bestiához, de nem is akartam tudni, egyszerűen ki akartam jutni ebből a helyzetből anélkül, hogy bárkinek is baja esett volna. Kivéve nekik, természetesen.

- Aro?! – Carlisle döbbenete leírhatatlan volt. A szemei elkerekedtek meglepetésében.

- Kedvenc és egyetlen vámpírkirályunk megkért egy-két szívességre, cserébe nem háborgat többé, nekem adja a déli területeket – Maria elégedetten szusszant egyet, láthatólag roppantul örült a helyzetének.

- Pár nyamvadt városért eladtad a lelkedet neki? Jellemző… - Jasper egyre idegesebb lett, az inak megfeszültek a nyakán, a fogai hangosan koccantak egymáshoz. Most már Alice volt az, aki visszatartotta őt, a felállás néhány perc alatt megfordult.

- Nos, négy államot nem neveznék „pár nyamvadt városnak” – a nő szokatlan jókedvvel válaszolgatott.

Kezdett egyre inkább az az érzésem lenni, hogy játszik velünk, mint macska az egérrel. Ide-oda kapkodtam a tekintetem, kerestem egy rést az oly biztosnak tűnő rendszerükön és ahogy a pillantásom találkozott Rose-éval, már tudtam, hogy ez nem csak nekem jutott eszembe. A satnya kis vámpír, aki az előbb megszólalt, elég gyengének látszott ahhoz, hogy vele végezzek először. Ha ő halott, a többiek elintézése már gyerekjáték lett volna, tudtam, hogy a családtagjaim egymás után szálltak volna harcba. Némán, szavak nélkül „beszéltük meg” a tervet, már csak a megfelelő pillanatra vártunk, ami hamarabb eljött, mint hittük volna. Az erdő mintha egyszerre zúgó méhkassá változott volna, mindenhonnan fenyegető morgások hallatszottak. A vámpírok épp oly tanácstalanul forgatták a fejüket, mint mi, senki nem értette, mi történik. Azzal tisztában voltam, hogy ennél több ellenséggel képtelenek lennénk megbirkózni, de a sors ezúttal mellénk állt és segítségül küldte a farkasokat. A fák közül kilépő hatalmas fenevadak óriási riadalmat keltettek Maria csapatában, a fiatal, kiképzetlen vámpírok egymás hegyén-hátán próbáltak menekülni, de Maria nem engedte ezt, hangos szitokszavakkal fűszerezve ecsetelte, mi lesz a sorsa annak, aki szökni merészel. A vámpírok reszketve tömörültek egy csoportba, de a szemükben a félelem mellett lobogott egyfajta ősi gyűlölet is, mintha tudták volna, hogy a farkasok nem éppen puszipajtásaik. Jake és a társai lassan közelítettek, a fejüket lehajtva morogtak, ezzel egyre távolabb szorítva tőlünk az ellenséget. Kimondhatatlanul hálás voltam nekik, ha ők nem jelentek volna meg, fogalmam sincs, mi történt volna.

- Úgy tűnik, vendégeink akadtak – Jasper gúnyosan vigyorgott egykori szerelmére.

- Azt hiszed, hogy ezek a mocskos, büdös korcsok bármiben is megakadályozhatnak? Jazz cicus, azt hittem, legalább ennyit tanultál mellettem. Én sosem adom fel – Maria tekintete Jasperre, Alice-re végül rám villant, sorra vett mindenkit egyfajta üzenetátadási céllal és egyre biztosabb voltam benne, hogy komolyan beszél. Borsódzott a hátam ettől a nőtől.

- Azt ajánlom, hagyd el a területünket – Rose metszően éles szavai úgy pattantak le a vámpírról, mint a napsugarak egy üvegtábláról.

- Elképesztő, milyen udvariatlanok vagytok! A kölyköket még nem is láttam! – meglepődöttséget tettetve összecsapta a tenyerét és megrovón nézett ránk. Tud a gyerekekről! A felismerés bombaként robbant a fejembe, kiégetve onnan minden maradék józan megfontolást. De nem én voltam csak így. A farkasok mellénk húzódtak, így Maria-nak jókora túlerőn kellett volna átverekednie magát, hogy az ikrek közelébe jusson.

- Ó, ugyan már, ne legyetek nevetségesek! Mondtam, hogy engem nem lehet megállítani! Evan! – a felkiáltásra előbukkant a sovány, apró kis vámpír, akit épp az imént véltem könnyen legyőzhetőnek. Sunyi, alattomos módon elvigyorodott, tágra nyitotta a szemét és meredten bámulni kezdte a csapatunkat. Először észre sem vettem, hogy mi történt, de a fájdalmas, döbbent kiáltások hamar észhez térítettek.

- Hagyd abba! – Rosalie Emmettbe kapaszkodva eldőlt a földön, a lábait a mellkasáig húzta és üvöltött.

- Elég! Elég legyen! – Alice sikítása messze hangosabb volt még a farkasok kínzó vonyításánál is.

Nem voltam teljesen biztos benne, hogy mit csinálok, de valahol mélyen legbelül tudtam, mit kell tennem, a szervezetem automatikusan védelmező funkcióra kapcsolt és számomra is hihetetlenül, de kiterjesztette a pajzsomat a családomra. A kiáltások elhaltak, nem maradt más, csak a csendben néha felhangzó megkönnyebbült sóhajok és a pajzs túloldalán lévő meghökkent hallgatás. Valószínűtlenül könnyen tartottam a pajzsomat, bár a vámpír kitartó próbálkozása égő, viszkető érzést keltett. Időközben mindenki feltápászkodott, leporolták a ruhájukat és hálás pillantásokat vetettek felém. Maria elnyúlt ábrázata híven tükrözte letaglózott gondolatait.

- Nos? Mit is mondtál? – a szarkazmusom lávaként tört fel, ennyire talán meg sosem voltam lekezelő, mint akkor.

- Ez… ez nem lehet… Aro azt mondta… nem – Maria elképedve rázta a fejét, aztán megkeményítette a vonásait és metsző tekintettel végig nézett rajtam – Ne hidd, te fattyú, hogy ennyivel megúszod. Találkozunk mi még és akkor a kölykeid is megismerik a haragomat. Ne feledd, engem nem lehet legyőzni. Kérdezd csak meg Jaspert – kajánul rákacsintott a bátyámra, majd a kíséretével együtt eltűnt a fák között. Néhány másodpercig mindnyájan lefagyva álltunk, igyekeztünk a helyükre tenni a dolgokat. Sehogy sem fért a fejembe, miért történt meg ez az egész, mi célja volt vele a vámpírnak.

- Én utánuk megyek – Emmett nem tagadta meg önmagát, a harciassága szinte lobogott körülötte, mint valami szétáradó aura.

- Veled tartok – Jasper még mindig remegett a dühtől, az imént elszenvedett sérelmeket képtelen volt csak úgy lenyelni. Kettőjükhöz Rosalie és a falka is csatlakozni akart, de Carlisle szavai lehűtötték az indulatokat.

- Nem, hadd menjenek. Ha hihetünk neki, akkor úgyis találkozunk még. Rátok azonban itt van szükség, az ikrek maximális védelmet igénylenek, Edwardról nem is beszélve.

Edward! A történtek hevében teljesen elfeledkeztem a mögöttem elterülő férjemről. Edward még mindig eszméletlen volt, de Maria első mondata elültette bennem a reményt. „Egy száz éve halott szívet…”

- Alice! Alice, amikor a fiú ledöntött titeket a lábatokról, mit láttatok? Mit éreztetek? – kapkodó kérdésem kissé meglepte a nővéremet.

- Bella, nem hiszem, hogy ez a megfelelő időpont, hogy erről…

- De, Alice, pont most kell róla beszélnünk! Nos? – hadonászva sürgettem a válaszadásra.

- Nem is tudom. Fájt, pokolian fájt és furcsa képeket láttam, mintha a pokolra kerültem volna. Hát, ennyi, bár nem tudom, ez miért olyan fontos – Alice úgy nézett rám, mint aki attól tart, hogy az előtte álló személynek nincs ki a négy kereke. Reméltem, hogy nincs igaza…

- Figyelj, emlékszel, mit mondott Maria? Hogy Edward szíve már száz éve halott, hiába is próbálom újraindítani? – ahogy az utolsó szó elhagyta a számat, láttam, ahogy Alice fejében világosság gyúlt, ami megnyugtatott. Legalább nem csak én gondoltam ilyen őrültségekre.

- Arra gondolsz, hogy…? Igen, határozottan elképzelhető. De akkor eddig miért nem…? Pofozd meg! – Alice váratlan felkiáltása kibillentett az eddigi reménykedő hangulatomból.

- Micsoda?!

- Mondom pofozd meg! Gyerünk Bella, csináld! – most rajta volt a sor, hogy siettessen. Nem akartam vele vitatkozni, ezért bizonytalanul Edward mellé térdeltem és meglegyintettem az arcát.

- Nem azt mondta, hogy simogasd! Adj neki egy pofont! – Emmett is belejött szurkolásba és mielőtt eszébe jutott volna, hogy ő maga tegye meg, ami valószínűleg levitte volna Edward fejét, összeszedtem minden erőmet, becsuktam a szemem és a tenyerem hatalmasat csattant a férjem arcán. Ijedten kaptam a számhoz a kezemet, nem hittem el, hogy képes voltam őt megütni.

- Felébredt? – Alice kíváncsian átlesett a vállam felett, és amikor látta, hogy a bátyja épp olyan mozdulatlan, mint eddig, elhúzta a száját – A filmekben ez mindig bejön.

- És most? – tanácstalanul, összetörve gubbasztottam Edward mellett, végigsimítottam a bőrén és némán esedeztem a bocsánatáért.

- Bella, gyere onnan! – Carlisle úgy tépte le a kezemet Edward arcáról, mintha égetne. Elnyílt a szám a meglepetéstől és már szóvá tettem volna a viselkedését, de felfigyeltem az arckifejezésére. Ámulva tanulmányozta a fia bőrét. Egyre érdeklődőbben hajoltam feléjük, és amikor már nem bírtam tovább, megköszörültem a torkom.

- Mi az? – Emmett is közelebb jött.

- Nézd! Látsz valamit? – Carlisle mosolyogva mutatott rá arra a pontra, ahol a tenyerem érintette Edwardot. Nem láttam mást, csak tökéletes, márványsimaságú bőrt, mint mindig.

- Nem értem – megráztam a fejem és kérdőn néztem rá.

- Nem pirosodott be, egyáltalán semmilyen hatással nem voltál rá – olyan pillantást vetett az arcomra, mintha kisujjból ki tudnám rázni a választ.

Valami halványan derengett, de annyira mélyen leledzett a tudatomban, hogy egyszerűen nem jöttem rá a megoldásra. Tanácstalanul forgattam a fejem, így vettem észre, hogy a farkasok időközben igazi alakjukra váltottak. Jacob szemeiben pontosan ugyanolyan kérdések tükröződtek, mint az enyémben.

- Bella! Ez jó hír! Örülj már egy kicsit! – Alice vidáman oldalba bökött és táncikálva Jasperhez sietett.

- Igen? – kérdeztem bizonytalanul, mire felsóhajtott.

- Igen, az! Nincs vérkeringése, érted? Nem ember! – mosolyogva magyarázott, de közben már befelé indult.

- És ha halott? – beharaptam a számat. Ezt tényleg kimondtam?!

- Jaj, ne legyél már ilyen negatív! Ha a számításaim nem csalnak, néhány órán belül magához fog térni – rám kacsintott.

- Alice! Láttad? Te láttad ezt?! – felháborodott kiáltásom megállásra késztette koboldszerű nővéremet.

- Igen, úgy egy perce. Szóval, kapjátok fel a lustaságot és hozzátok be! – nevetett, de ahogy az arcomra tévedt a tekintete, lehervadt a jókedve.

- Alice! Mégis, mikor akartad ezt közölni velem? – toporzékoltam dühömben, a haragom égetőbb volt, mint Mariaval szemben. Hogy tehette ezt?

- De hiszen most mondtam!

- Kibökhetted volna előbb is – a hangom nem volt több fenyegető sziszegésnél, így Alice jobbnak látta, ha inkább csendben marad a továbbiakban.

- Bratyó, gyere, vigyük be a házba Csipkerózsikát! – Emmett röhögve mutatott Edwardra. Hogy képes ilyenkor nevetni? Őt is felvettem a kiiktatandó személyek listájára, amit egyenlőre Maria és a vérebei vezettek, de Alice sem maradt el sokkal tőlük.

- Ne mondd nekem, hogy egyedül nem bírod el! – Jasper gúnyosan felhúzta a szemöldökét.

- Nem is ez a gond. De szerinted milyen idiótán néznék ki, ha a karjaimban vinném fel a nagyfiút a hálószobába? Szeretem az öcsköst, de azért ennyire nem – Emmett vidámsága lassan átragadt Jasperre is, aki ezek után szó nélkül Edward karjai alá nyúlt és megemelte őt. Úgy cipelték be a házba, mint valami zsákot. Az ajtóban újra elfogott az aggodalom, féltem, hogy beverik a fejét vagy ilyesmi, de szerencséjükre simán feljutottak az emeletig. Odabent aztán letették az ágyra, a többit kaján vigyorral az arcukon rám bízták.

- A vetkőztetést rád hagyjuk Bella. Nem hiszem, hogy fel lennék készülve Edward pucér gilisztatestének látványára – Emmett ismét felröhögött és még időben becsapta maga után az ajtót, mielőtt még a párna, amit felé hajítottam, eltalálta volna.

- Edwardnak nincs gilisztateste! – utánuk kiáltottam, de nem törődtek velem, rötyögve lezúdultak a lépcsőn.

Bosszankodva fordultam el az ajtótól, de a homlokomon egykettőre kisimultak a ráncok, ahogy Edward arcára esett a tekintetem. Annyira szép volt. Furcsa lehet, de tényleg szép volt, olyan volt, mint egy alvó angyal, aki lepottyant a mennyből, hogy kipihenje a fáradalmait. A hosszú szempillák árnyékot vetettek a szeme alatt húzódó, kékes árnyalatú bőrére, az ajkai kissé elnyíltak. Nem tudtam levenni róla a tekintetem. Annyira szerettem őt, mint még senkit ezen a világon, nem tudtam elképzelni nélküle az életemet. Magam is előtt rejtély, hogy s mint alakult így ez az egész, a szerelmem forgószélhez hasonlóan felbolygatott minden addig ismertnek hitt dolgot. Örök rejtély maradt számomra az is, hogy ő miért választott végül engem.

Töprengő gondolataimból két, halk kis koppanás ébresztett fel. Már akkor tudtam, kik állnak az ajtó előtt, amikor óvatosan kilopóztak a konyhából, Esme vigyázó szemei elől. Mosolyogva sétáltam az ajtóhoz, szélesre tártam azt és szó nélkül magamhoz öleltem a gyermekeimet. Hosszú percekig nem tettünk mást, csak szorosan átöleltük egymást, átengedve a másiknak minden szeretetünket. Végül, nagy nehezen lefejtettem magamról a sütitől még kissé ragacsos karokat és igyekeztem egyszerre befogni a tekintetemmel mindkettejük arcát.

- Szeretlek titeket – nem mondtam mást, de a szemeik felragyogtak.

- Hát mi is téged, anya! – kuncogták csendesen.

- Megkérhetlek titeket valamire? Nagyon felelősségteljes és komoly munka ám – a szavaimat megerősítendő, bólogatni kezdtem, mire ők is – talán önkéntelenül – utánozni kezdtek. Elfojtottam egy vigyort.

- Bármit, anya! – Eden szenvedélyes kifakadása előhozta azt a bizonyos rejtett mosolyt.

- Vigyáznátok apára pár percig? Valamit szeretnék megbeszélni Alice nénivel – a gyerekek is elnevették magukat, és mire kettőt számolhattam volna, már ott lebzseltek Edward ágyának végében. Sunday törökülésben ülve nekitámaszkodott Edennek, aki hátulról átkarolva tartotta a húgát. Le sem vették a szemüket az apjukról, még arra sem mozdultak, mikor elköszöntem tőlük és kihátráltam a szobából.

Lementem a nappaliba és a várakozásaimnak megfelelően már összegyűlt a család, Jacobbal, Seth-tel és Embryvel kiegészülve. Seth vágyakozó pillantásokat vetett az emelet felé, amiket képtelenség volt nem észrevenni. Még mindig nem tettem túl magam teljesen azon, hogy Sunday lett a bevésődése tárgya, de tisztában voltam vele, hogy nem tehetek ellene semmit. Kétpercnyi szenvedés után feladtam.

- Menj! – a fejemmel az emelet felé intettem és a fiatal farkasnak nem kellett még egyszer szólni. Rám villantott egy tökéletes mosolyt és már száguldott is felfelé. Talán jobb is így. Edward nagyobb biztonságban van.

Jacob és Embry hálás tekintete szinte égette a bőrömet.

- Kösz Bella. El sem tudod képzelni, micsoda kínszenvedés állandóan a nyafogását hallani! – Jake színpadiasan forgatta a szemeit.

- Azért te sem voltál piskóta, öregem! Ha tudnád, hányszor hallottuk régen, hogy „ó, Bella! „… - most Embry-n volt a sor, hogy eldramatizálja a dolgokat, egészen addig, míg be nem gyűjtött egy nyaklevest Jaketől.

Felkuncogtam és Jacobra néztem. A tekintetünk úgy villant össze, mint két régi bajtársé. Még magamnak sem vallottam be sokszor, de hiányzott nekem. Hiányoztak a közös kalandok, a tudat, hogy bármikor számíthattam rá. Persze, barátok voltunk még, de a kapcsolatunk jelentős változásokon ment keresztül, mióta vámpírrá lettem és Jake is rátalált Lizzyre. Természetszerűleg sokkal kevesebb időt töltöttünk együtt és ez néha megviselt.

- Nos, akkor kupaktanács? – Emmett kényelmesen heverészett a kanapén, az ölében Rose lábaival. Hihetetlen volt, hogy mindazok után, ami ma történt, még képes volt ilyen fesztelenül viselkedni.

- Az a véleményem, hogy a nagyobb megbeszélést halasszuk későbbre, mikor Edward is köztünk lehet – Carlisle logikus javaslatára érkezett néhány beleegyező hümmögés, azonban senki nem adta áldását egyértelműen a dologra. Magam is kissé bizonytalan volta ma témával kapcsolatban, mert egyrészt szerettem volna minél előbb a titok mélyére jutni, másrészt igazat adtam Carlislenak: Edwardnak joga volt, hogy részt vegyen ebben, elvégre ő volt leginkább az elszenvedője a történteknek.

- Azt mindenesetre leszögezhetjük, hogy Edward vámpír maradt – Alice vigyorogva pillantott körbe és szerencséjére csupa jókedvű arccal találta magát szembe. Megkönnyebbültem, sőt, óriási kő esett le a szívemről a gondolatra, hogy a férjem rendben lesz. Az elmúlt pár nap alaposan megtépázta az idegeimet, bőven rám fértek már a jó hírek is.

- Ahogy azt is tudjuk, hogy az öcskös embersége illúzió volt csupán. Bár azt meg kell hagyni, egész ügyes volt a kis fickó – Emmett kedvét semmivel sem lehetett letörni.

- Garrettnek igaza volt. A vámpír képessége nagyban hasonlít Zafrina képességére, csak sokkal erősebb annál. Hiszen képes volt delejben tartani mindnyájunkat több napon keresztül. Már csak az a kérdés, hogy állítjuk meg őket – Jasper elővette a katona énjét és Emmettel halkan sutyorogva nagyszabású tervezgetésbe kezdtek.

- Na meg az, mi a fenét akar Aro tőled – Rosalie kérdése csak újabb kérdéseket vetett fel, amire egyenlőre nem találtunk választ, így a megbeszélést hamar rövidre zártuk.

Visszaballagtam az emeletre, megálltam a nyitott ajtóban és mosolyogva figyeltem, ahogy Seth összegömbölyödött teste mellett kétoldalt, a farkassal versenyt hortyogva alszanak az ikrek. Idilli látvány lett volna, ha nem rontja el a képet Edward eszméletlensége, de túltettem magam a dolgon és az ágya szélére telepedve vártam, hogy magához térjen. A házra és a környékére lassan sötétség borult, alkonyodott. Az éjszaka magával hozta a maga jellegzetes hangulatát, mire odalent is megszűnt minden zaj, és a hirtelen beállt csendben olyan békesség uralkodott, hogy egy időre elfelejtettem a gondokat. 

Elmerültem a néma megnyugvásban és halvány mosollyal az arcomon vártam a felkelő hajnalt.