Sajnálom...

„A bocsánatkérésnek számtalan mérete és formája van. Adhatunk gyémántot, virágot, vagy csak egy belülről jövő, őszinte érzést.”

Sarah Dessen

A fenti idézet alapján szeretnék elmondani nektek valamit, mert úgy érzem, megérdemlitek, hogy kapjatok valamilyen magyarázatot arra, amit tenni készülök.


Az elmúlt néhány hétben-hónapban valahogy elvesztettem a hitemet. A hitemet önmagamban, az életben és az írásban is. Nem volt különösebb oka, nem történt tragédia, egyszerűen kiégtem és jelenleg fogalmam sincs, hogy valaha ki tudok-e keveredni ebből az állapotból. Olyan érzés ez, mintha víz alatt lennék, kétségbeeseve akarnék levegőhöz jutni, de valami miatt sosem tudnék feljönni a felszínre.


Nem tudok írni. Ezt nem úgy kell érteni, hogy hirtelen analfabéta lettem, csak egyszerűen képtelen vagyok papírra vetni mindazt, ami a fejemben már tökéletes egészként létezik és él. Kissé furcsán hangozhat, de teljesen őszintén mondom, hogy nem megy. Megpróbáltam, újra és újra nekifutottam, kínkeservesen összehoztam a fejezeteket, nem túl jó minőségben, de megírtam őket, és rettegve vártam, hogy mikor szóltok, hogy hagyjam abba, mert rettenetes lett. Ezek után szinte félájultan olvastam a szavaitokat, amikben kifejtettétek a tetszéseteket, és az izgalmas várakozást a következőre. Nem értem, nem tudom felfogni, mi ez a hihetetlen jószándék és bizalom, ami felém árad tőletek, mert én ezt nem érdemlem meg, főleg az elmúlt időszak silány írásai után. Ti mégis itt vagytok és támogattok, amiért sosem lehetek elég hálás nektek.


Éppen ezért akartam közölni veletek „személyesen”, hogy nehéz döntés előtt állok. Két részre szakadtam. Az önzőbbik felem azt akarja, hogy hagyjak fel az írással, ne folytassam, ne kínozzam magam és titeket se, mert nem éri meg az áldozatot az a néhány, szavakkal telefirkált oldal. A lelkem másik fele viszont a folytatásra ösztönöz, hinni próbál, nem adja fel a reményt, hogy egyszer még sikerülhet, visszatérhet a régi lendület.
Egyszóval, tanácstalan vagyok, össze vagyok zavarodva. Döntenem kell és akármelyik lehetőség is lesz a végleges, nehéz lesz. Ha írok tovább, ki tudja, meddig fogom bírni, és ha nem… nos, abba azt hiszem, belepusztulnék…


Néhány, számomra kedves emberrel már beszéltem erről, ők a folytatással bíztattak, és megígértem nekik, hogy próbálkozni fogok, mert én sem akarom ilyen egyszerűen feladni, de nem tudom, sikerülni fog-e. Minden erőmmel azon leszek, hogy ismét a régi legyek, ontani akarom magamból a fejezeteket.


Éppen ezért az elkövetkezendő napokban választanom kell, erre kérnék egy kis időt tőletek. Nem tudom, meddig fog tartani, de amint megszületett az elhatározás bennem, ti lesztek az elsők, akikkal tudatom a döntésemet. Egy fejezetet még mindenféleképpen felteszek valamikor a hét folyamán. Hogy azután mi lesz…


Elnézést, ha kissé zavartnak tűnt ez a rövid kifakadás. Senkit nem akarok megbántani, mert számomra ti vagytok a világmindenség, az éltető napfény.


Nem hisztizni akartam ezzel, csak úgy gondoltam, megérdemlitek a magyarázatot. Köszönök mindent, amit eddig tettetek értem.


Bocsánatot kérek mindenkitől,


Szívből jövő szeretettel,


Lea