10. fejezet

(Bella szemszöge)
A nap ragyogóan sütött be a hatalmas üvegfalon, kiragadva engem az álmok világából. Hunyorogva próbáltam magamhoz térni. Kezem önkéntelenül indult el az ágy másik vége felé, és amikor nem találtam mást, csak az ürességet, felpattantak a szemeim. Kábán körbenéztem, de a szobában csak Venus horkolt elégedetten. 


Hirtelen világosság gyúlt az agyamban. Ma feleségül megyek Edwardhoz! Mindenem remegni kezdett, a gyomrom dió nagyságúra zsugorodott. Kimásztam az ágyamból és a fürdő felé vettem az irányt. Miután jó sokáig áztattam magam a zuhany alatt és kijöttem alóla, észrevettem, hogy nem hoztam magammal ruhát. Magamra csavartam egy törülközőt, és visszamentem a szobába. Megálltam a gardrób előtt, és azon tűnődtem, mások mit szoktak viselni az esküvőjük előtti pár órában. Épp nyúltam egy farmerért, amikor hallottam, hogy nyílik az ajtó. Kiléptem a szekrényajtó mögül, és legnagyobb megrökönyödésemre Jasper állt előttem. Másodperceken belül paradicsomszínűre vörösödtem, a törülközőt szorosabban fogtam magam körül.
- Úristen, Bella, ne haragudj! Én csak azért jöttem, mert… mert Alice megkért, hogy keltselek fel. Azt hittem, még alszol! – hadarta zavartan. Miután meg sem tudtam mukkanni, folytatta. – Ugye nem haragszol? Kérlek, tényleg nem volt szándékos!
- Ööö, semmi gond, de… Jasper… - nem tudtam befejezni.
- Huh, csak Edward meg ne tudja ezt! – rémüldözött.
- Jazz, kérlek! – mondtam határozottan.
- Igen?
- Ha megkérhetlek, legalább elfordulnál? – könyörögtem.
Jasper villámgyorsan megpördült a tengelye körül, közben elmotyogott egy „Bocsi”-t.
- Szeretnél még valamit? – kíváncsiskodtam.
- Ó, nem, dehogy! Én inkább most… most inkább megyek – nem tudom, melyikünk volt nagyobb zavarban.
- Rendben, szia! – ennyire még futotta.


Úgy döntöttem, inkább a fürdőben öltözöm fel, nehogy még egy ilyen meglepetés érjen. Mire végeztem és visszamentem a szobába, Venus már teljesen éberen nyüsszögött az ajtó előtt. Gyorsan felkaptam és kivittem a ház elé, mielőtt „baleset” történne. Vidáman ugrálta körbe a vendégeket, akik ügyet sem vetettek rá. Emmett fordult be a sarkon. Messziről virítottak a fogai, ahogy röhögött. Ajjaj… Jasper…
- Szép jó reggelt a hölgynek! Vagy mondjam inkább, hogy kevésbé lengét? – vigyorgott, mint a vadalma.
- Megölöm a kedves bátyádat! – sziszegtem.
- Jaj, hugi, ne legyél már ilyen savanyú! Ma férjhez mész! Bár, ha Ed ezt megtudja…
- Meg ne merd tenni, Emmett Cullen! Ha megtudom, hogy valakinek is kikotyogtad, esküszöm, rózsaszínre festem a kocsidat! – fenyegettem meg.
Emmett arckifejezése egyre felszabadultabb lett.
- Nahát, mindig is rózsaszín autót akartam. De sajna, nem tudod elvinni. Még a kormány mögül sem látszanál ki, törpe. Sebaj, egyszer lejátszhatjuk ezt! Addig is, legközelebb zárd be az ajtót! Tudod, mit? Inkább mégse! Hátha megint szerzel nekem egy jó napot! – nevetve hajolt félre a papucsom elől, amit hozzá akartam vágni. Teli torokból röhögve ment be a házba.


Miután valamelyest sikerült lenyugodnom, leültem a ház elé, a lépcsőre és Venus játékát figyeltem. Annyira elmélyültem a gondolataim közt, hogy csak akkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül, amikor átkarolta a derekamat és közelebb húzott magához. Meglepetten néztem fel Edward mosolygó arcába.
- Hallom, volt egy kínos élményed ma reggel – rándult meg a szája széle a visszafojtott nevetéstől.
Egy másodpercre teljesen lefagytam, majd mindent elsöprő düh uralkodott el rajtam. Bosszúért kiáltott minden porcikám. Ördögi terv kezdett körvonalazódni a fejemben. Finoman rámosolyogtam Edwardra, hozzáérintettem számat az övéhez, majd felálltam.
- Mindjárt jövök, várj meg itt – mondtam neki, majd befelé indultam.


Egyenesen Alice szobája felé vettem az irányt, bekopogtam, majd miután elhangzott egy „Szabad!”, beléptem. Barátnőm az ágyon ült és engem nézett heherészve.
- Balra, a legfelső polcon megtalálod! – mutatott a fürdő irányába.
Szóval látta. Annál jobb. Egy szövetséges. Visszavigyorogtam rá, és a jelzett irányba lépkedtem. Kinyitottam a fürdőszobaszekrényt, és valóban megtaláltam a keresett tárgyat. Vérvörös. Remek. Továbbra is vigyorogva lassan átsétáltam Alice szobáján, aki búcsúzóul rám kacsintott.
 A ház előtt Edward még mindig ott ült a lépcsőn, mellette Venus szuszogott elégedetten. Kézen fogtam szerelmemet és a garázs felé húztam. Kérdőn felvonta a szemöldökét, de én csak mentem előre. Emmett kocsijánál aztán elővettem a zsákmányomat. Levettem a rúzsról a kupakot és lassan kitekertem. Edward döbbenten figyelte a ténykedésemet.
- Édes, talán ezt nem kéne… - kezdte, de egy pillantással beléfojtottam a szót. Lemondóan sóhajtott.
Nagyon élveztem azt, amit csináltam. Pár perc múlva elégedetten szemléltem a művemet. Edward a fejét csóválta, de az ajkán mosoly látszott. Kézen fogva sétáltunk vissza a házba.
Alice állított meg az ajtóban.
- Elképesztő vagy, ugye tudod? Emmettnek le fog esni az álla! – kuncogott – Fél óra múlva gyertek a garázshoz! Addig együtt lehettek – libbent ki a konyhába.


A kanapéhoz mentünk és kényelmesen elhelyezkedtünk. Nem szóltunk egy szót sem, csak élveztük egymás közelségét és a körülöttünk rohangálók fergetegét. Emmett jelent meg a lépcsőn.
- Elmegyek Amunékért, nemsokára jövünk! – kiáltotta.
- Nyomás, ezt látni kell! – suttogtam Edwardnak, aki nevetve húzott fel.
Csendesen lépkedtünk a garázs felé, ahol már mindenki Emmettet nézte, ahogy szájtátva bámulta a kocsit. Nem csodálom. Óriási örömet okozott a szívecskék, kismacik és a „Teddy Bear” feliratok megalkotása. Nem hagytam ki semmit. A szélvédő, az ajtók és a motorháztető is pompázott. Emmett döbbenten nézett körül, míg tekintete találkozott az enyémmel.
- Te!!! Ez…ez… ez nem lehet! Ezt teljesen egyedül találtad ki? – kérdezte tőlem, még mindig enyhén sokkosan. Erre mindenki hangos röhögésben tört ki. Aprót bólintottam, majd egy hatalmas vigyort lőttem az arcába. Csak tátogni tudott.
- Szóltam előre. Te nem tartottad magad a játékszabályokhoz, sajnálom – mondtam, persze egy csepp megbánás nélkül.
- Ez fantasztikus volt! Kár, hogy nem nekem jutott eszembe – jelentette ki Jasper, majd nagyot csapott Emmett hátára.
Még Rose is elismeréssel pillantott rám. Carlisle és Esme csak a fejüket csóválták. Edward magához húzott és átölelte a csípőmet.
- Büszke vagyok rád – suttogta a nyakamba.
Emmett általános röhögés közepette tolatott ki a garázsból és a város felé hajtott. Azért megnéztem volna az emberek arcát a kocsi láttán. Alice robbant be elém.
- Ez tényleg szuper volt, Bella, de most már igyekezzünk! Ma még le kell bonyolítanunk egy esküvőt!


Az egyik pillanatban még Edward mellett ácsorogtam, a következőben pedig már a lépcsőn suhantam – Alice karjaiban.
- Legalább egy „Szia, később találkozunk!”-ot engedélyezhettél volna – néztem rá mérgesen. Ő csak legyintett, és behurcolt a szobájába.
- Nyugi, nemsokára tiétek az örökkévalóság! – felelte, miközben a ruháimat ráncigálta le rólam. – Gyerünk, zuhanyozz le, én addig előkészítem a felszerelést.
Miután kiáztattam magam és visszafelé indultam, lábam beleakadt a küszöbbe és hasra estem. Kitört belőlem a kacagás. A szobába belépő Alice elképedten figyelt.
- Miről maradtam le? – kérdezte, de képtelen voltam válaszolni. Hullámokban jött rám a nevethetnék, már fájt az oldalam. Alice felhúzott a földről és egy magasított székre ültetett. Még mindig remegtem a visszafojtott röhögéstől, de próbáltam lecsillapítani magam. Alice szúrós szemmel nézett rám.
- Befejezted? – kérdezte. Bólintottam. – Remek, akkor kezdjük.
Ez volt életem leghosszabb három órája. Alice először mindenféle kencét kent a hajamba, majd szorosan csavarókra tekerte azt. Míg a hajam elérte a kellő göndörséget, barátnőm a sminkemet tervezgette, majd kérlelő mosollyal felém fordult.
- Bella, megkérhetnélek arra, hogy fordulj meg? Szeretném, ha csak a végeredményt látnád – nézett a szemembe, majd lendületesen elfordította a széket a tükörtől, így tényleg nem láttam semmit.
Igyekeztem elfoglalni magam, míg Alice körülöttem ugrált. Arra gondoltam, hogy nemsokára hivatalosan is Edwardhoz fogok tartozni. Földöntúli boldogság szállta meg a lelkemet. Ha éjszaka is olyanokat fogunk művelni, mint nemrég a réten… És most már nem kell senkitől és semmitől tartanunk. Ketten leszünk, egyedül. Bizsergés futott végig rajtam. A nyitott ablakon beáramlott a kertben sürgő-forgók igyekezete, kellemes háttérzajt biztosítva.


Azt hiszem, valamikor elszundíthattam, mert arra eszméltem, hogy Alice rázza a vállam.
- Bella! Ébresztő! Hihetetlen, hogy még ilyenkor is képes vagy aludni! – kacagott rajtam.
- Én…Sajnálom. Tönkretettem valamit? – kérdeztem ijedten, de Alice csak rázta a fejét.
- Mindjárt jön Rosalie és segít nekem rád adni a ruhádat, de előtte kiszedjük a csavarókat a hajadból – és már kapkodta is kifelé a kis, műanyag hengereket.
Rose lépett be a szobába, kritikus szemmel végigmért, majd elégedetten mosolyogva bólintott Alice-re. Ha neki, nincs kifogása, biztos nem festek olyan szörnyen… Barátnőm talpra állított, és elkezdte lehámozni rólam a köntösömet. Eszembe jutott valami nyomasztó.


- Alice, én nem mehetek hozzá a bátyádhoz! – kiáltottam kétségbeesetten.
- Mi? Miről beszélsz? Mi az, hogy nem mehetsz hozzá? Megőrültél? Mi bajod? – záporoztak felém a kérdések mindkettőtől.
- Én nem tehetem! Szörnyen nézek ki! – feleltem.
- Bella, soha nem voltál még gyönyörűbb! Mi a bajod? – Rosalie értetlenül meredt rám.
- Nos, lehet, de a testem akkor is borzasztó. Az a heg… - komoran idéztem fel a sebhelyet, amely végigszántotta az oldalamat. Ajándék a bevásárlóközpontbeli támadómtól.
- Most komolyan ez a gond? Ezen nem kell aggódni, Bella! Edward számára akkor is te lennél a világ legelbűvölőbb nője, ha tele lennél forradásokkal. Nem hiszem el, hogy azok után, ami veletek történt, képes vagy egy ilyen apróságon fennakadni. Na, gyere, mutasd azt a heget! – parancsolta Alice, és már el is tűnt a köntös.


Nagyon zavarban voltam, hiszen két lehetetlenül szép személy előtt egyáltalán nem tökéletesként állni nem egy leányálom. Elpirulva sütöttem le a szemem.
- Bella, ez egyáltalán nem vészes. De ha ennyire zavar, adok egy fűzőt, addig viselheted amíg… nos, utána már úgysem azzal fogsz törődni – kacagtak fel mindketten – Még jó, hogy ilyen fazonút is vettünk!
Amikor megláttam, mit akar Alice rám adni, a torkomra forrt a szó. Életemben nem láttam még ilyen szép fehérneműt. És ilyen kicsit sem. Az alsórészét már nem is lehetett bugyinak nevezni. Csipkéből készült, akár a fűző, amelyről négy pánt lógott le, harisnyatartó gyanánt. Zavartan vonultam a fürdőszobába, hogy felvegyem őket. Alig mertem hozzáérni, féltem, hogy kárt teszek benne.
- Bella, mi lesz már? Sietnünk kell! – kiabált Alice az ajtó másik oldaláról.
Villámgyorsan magamra kaptam a holmimat, és vágtattam vissza a szobába. Rosalie-val közösen belebújtattak a ruhámba, majd eligazgatták a hajamat. Mikor már a cipő is a lábamra került, Alice szembefordított a hatalmas tükörrel. Ámulva néztem magam.


A ruhám egyszerűen gyönyörű volt. A halvány krémszínű szoknyát két oldalról hófehér, leheletfinom csipke díszítette, amely folytatódott a felsőrészen is. A ruha hosszú uszályban végződött. A vállam szabadon maradt, ahová most puha csigákban omlott le a hajam. Hátsó részét Alice feltűzte és apró, kristályokkal teli hajtűkkel rögzítette. Rosalie mögém lépett, és a nyakamba csúsztatott egy szolid, lélegzetelállítóan szép nyakláncot. Egy kicsiny oroszlán és egy még apróbb bárány díszítette. Könnyekig meghatódtam.
- Ne, Bella, ne sírj! Nincs már elég időnk arra, hogy elölről kezdjük! – kapkodott felém Alice.


Kinyílt az ajtó, és anyám lépett be rajta. Csak az ajtóig jutott. Ledöbbenve állt előttem, a könnyei folyni kezdtek az arcán, és csak a fejét rázta.
- Istenem! Bella! Te felnőttél! És annyira szép vagy! – zokogta a szájára szorított kézzel, mire odaléptem hozzá, és jó erősen megöleltem.
- Jaj, anya, úgy örülök, hogy itt vagy! – borultam a karjaiba.
- Persze, hogy itt vagyok! Csak nem gondolod, hogy kihagynám, ahogy ellopják tőlem az én kislányomat? – simított végig a hátamon.
Elképesztő erővel tört fel bennem apu hiánya. Alig egy éve, hogy elvesztettem Őt. Egy bevetésen olyan súlyosan megsérült, hogy az orvosok már nem tudtak segíteni rajta. Nagyon magam alatt voltam, de Edward és a többi Cullen talpra állított. Újabb könnyek gyűltek a szemembe.
- Mi a baj, kicsim? – kérdezte anyám.
- Csak hiányzik apu. Szeretném, ha most itt lenne velem – sóhajtottam.
- Ne szomorkodj, ezt ő sem akarná. Biztos vagyok benne, hogy akárhol is van, boldogan és büszkén figyel téged. Ahogy én is – mosolyodott el a végére, ezzel nekem is elűzve a bánatomat.
- Gyerünk, Bella, itt az idő! – Alice vigyorgó tornádóként zúdult be a szobába, karon ragadott és elkezdett a teraszajtó felé vonszolni, ahol már Carlisle várt rám.
A szertartást és az azt követő ünnepséget is a kertben tartottuk, mert ennyi vendég nem fért volna el a házban. Elkezdtem remegni, mikor odaértem Carlisle mellé.
- Nyugalom, Bella! – szorította meg a kezem fogadott apám, és biztatóan rám mosolygott.
- Carlisle, kérlek, ne engedd, hogy elessek, vagy valami. Sosem élném túl… - könyörögtem elfúló hangot.
- Bella, nem lesz semmi gond. Ez a ti nagy napotok. Senki nem fogja hagyni, hogy valami tönkretegye. Vigyázunk Rád, megígérem!


Rosalie lassan a zongorához lépett, és egy ismerős dallamot kezdett játszani. Az altatóm. Tudtam, hogy Edward ilyen módon is ki akarta fejezni, hogy szeret. A zene lassan megváltozott, és másik dallamba váltott. A nászinduló. Itt az idő. Carlisle-ba karoltam, a fejemben számoltam az ütemet, ahogy lépkedtem. Kifordultunk a házból, és megpillantottam a kint lévő gyönyörűséget. A négy öreg cédrus alatt hatalmas sátor volt felállítva, benne milliónyi fehér és krémszínű virág. Hófehér szőnyeg vezetett az oltárig, amely szintén virágokkal volt kirakva. Kétoldalt, a székeken foglaltak helyet a jelenlegi és a jövőbeli barátaim. Anyu szipogva mosolygott felém, Emmett lelkesen integetett Jasperrel az oldalán. Alice vigyora letörölhetetlen volt. Láttam még Sethet, Billy-t és Esme-t, aki anyámmal versenyt sírt. Aztán megállt körülöttem a világ. Megpillantottam a csodát az út végén. A csodát, akit nemsokára a férjemként üdvözölhetek. Edward lélegzetelállítóan festett fekete öltönyében. Nem tudtam róla levenni a szemem. Tekintete szerelmet, boldogságot és büszkeséget sugallt felém. Mintha nem én lennék a felháborítóan szerencsés nyertes. Kizártam mindenkit, senki nem létezett rajta kívül. Nem tudtam, mikor tűnt el mellőlem Carlisle, de egyszer csak Edward mellett voltam, aki melegen mosolygott rám. Finoman megszorította kezem, úgy éreztem, mintha remegne kissé. Lassan a pap felé fordította tökéletes arcát. Én is ezt tettem. Nem emlékszem a szavakra, amelyek elhangzottak, nem emlékszem semmi másra, csak amikor azt a szót kellett kimondanunk.
- Akarom – ijesztően remegett a hangom, nem volt több egy suttogásnál.
- Akarom – mondta Ő, tisztán és győzelemittasan.
- Ezennel házastársakká nyilvánítom Önöket. Megcsókolhatja a menyasszonyt – jelentette ki a pap, de a hangja mintha távolról jött volna.
Edward őrjítően lassan hajolt az ajkaimra, amit nem bírtam kivárni. Egyetlen lendülettel a nyakába fontam a karjaimat, és számat a szájára tapasztottam. Újjászülettem. Belesajdult a szívem, és végre nem a rossz fájást éreztem, hanem a jót, a felszabadítót, a szerelem hirtelen kristályosodását, azt a szent pillanatot, ami néha, egy pillantásra, egy érintésre lecsap, hogy igen, szeretem ezt az embert, ezt tudtam, de hogy ennyire nagyon szeressem... maga a boldogság. A tiszta szerelem, ami elűzi a rettegést, a kételyt, a borzalmakat. Meleg, tavaszi szellőként cirógatta végig a testem, az élet szikráját csiholta fel bennem.


Csókunk nem tartott annyi ideig, mint szerettem volna. Edward finoman eltolt magától, tekintetét az enyémbe fúrta. Elvesztem az olvadt aranyszín szemekben, amelyekből leírhatatlan érzelmek áradtak. Váratlanul elszakítottak boldogságom forrásától, és anyám ölelő karjai közt találtam magam. Sorra jöttek hozzánk a vendégek, hogy gratuláljanak, boldogan mosolyogva ölelgettek minket. Emmett felkapott hatalmas karjaiba, és megforgatott a levegőben. Angela, Ben, Jessica és Mike is csatlakoztak a többiekhez. Edward lépett mellém, megfogta a karomat a könyökömnél és a sátor másik végénél felállított táncparkettre vezetett.
- Nos, Mrs. Cullen, megtisztelne ezzel a tánccal? – szívem ki akart robbanni a helyéről. Mrs. Cullen… Nem is rossz. Boldogan fordultam szerelmem felé.
- Enyém a megtiszteltetés, Mr. Cullen – hajoltam meg előtte.
Egyik kezét lágyan a derekamra helyezte, a másikkal az enyémet tette a szíve fölé. Lassan kezdtünk el forogni a zene dallamaira, mélyen elveszve egymás tekintetében.
- Elképzelhetetlenül gyönyörű vagy! – suttogta a fülembe, mire kellemes borzongás futott rajtam keresztül. Hangja elvarázsolt, mint a sápadt holdfénynél játszadozó tündérszárnyak rebbenése.
Gyengéden megcsókoltam, minden érzésemet belesűrítve cirógattam az ajkait. Elmerülten csókolóztunk, nem törődve a vendégek kuncogásával, a fényképezőgépek kattogásával és a türelmetlen sóhajokkal. Végül valaki megkocogtatta Edward vállát.


- Szabad? – kérdezte Emmett, de a választ meg sem várva átemelt a saját karjaiba, hogy aztán forogni kezdjen velem. Fél méterrel lógtam a föld felett.
- Öhm, Emmett? Nem tennél le? – kértem.
- Bocsi, de túl nagyot kellene hajolnom – vigyorgott rám.
Igazán mulatságosan nézhettünk ki. Egy óriás táncolt a törpével. Már épp kezdtem volna élvezni a helyzetet, amikor a lábaim ismét a talajon voltak.
- Isten hozott hivatalosan is a Cullen családban! – kacagott rám Carlisle, majd megpörgetett a tengelyem körül. – Köszönjük, hogy ilyenné tetted az életünket – a dolog kezdett túl szertartásossá, én meg vörössé válni.
- Ugyan, ne mondd ezt! Nem tettem semmit – hárítottam.
- Dehogynem. Boldoggá tetted Edwardot, és ezzel mindenkit. Örökké hálásak leszünk.
Erre nem tudtam mit felelni, így csendben táncoltunk tovább. A következő körben Jasper ragadott el. Azt hittem, nem fogunk táncolni, hiszen mindig is gondot okozott neki a közelemben lenni. Most úgy tűnt, nem zavarja a dolog.
- Jazz, jól vagy? – mondtam ki hangosan is a gondolataimat.
- Persze! Miért ne lennék jól? – nézett rám kíváncsian.
- Hát, tudod. Nekem még mindig ver a szívem, és nem szeretném, ha emiatt kényelmetlenül éreznéd magad. Nem várja el senki, hogy szenvedj miattam – tettem hozzá csendesen.
- Ne aggódj Bella, minden rendben van. Mióta egyszer megszeretgettél, nem esik nehezemre a közeledben lennem. Meg ez a sok boldogság, ami körülvesz, határozottan jót tesz a közérzetemnek – nevetett fel, én meg megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.
Keringtünk tovább, aztán Edward bukkant fel mellettünk.
- Visszakaphatom a feleségemet? A tiéd már epekedve vár a büféasztalnál – csapott a testvére vállára.
Jasper elengedett, fejet hajtott és elszáguldott a megadott irányba. Szerelmem lépett a helyére.


- Na, élvezi a felhajtást, Mrs. Cullen? – mosolygott rám kedvenc féloldalasommal.
- Határozottan tetszik, kedves uram. Főleg, hogy most már a karjaiban tart – válaszoltam.
- És most már el sem engedem többé – az utolsó szót az ajkamra lehelte.
Telt az idő, már mindenkivel táncoltam, ettünk, ittunk. Edward kitalálta, mire gondoltam, mert vigyorogva nézett rám.
- Indulhatunk, édesem? Vár minket a szakadatlan boldogság – mondta, majd kézen fogva vezetett a családjához. Alice a nyakamba ugrott.
- Csodás nászutatok lesz! Láttam! – jelentette ki boldogan.
- Biztos vagyok benne, hogy így lesz – tette hozzá Emmett. Rásandítottam Alice válla fölött. Rose éppen egy nyaklevessel díjazta a kijelentését.
- Érezzétek jól magatokat! – ölelt meg Esme, Carlisle pedig bólintott mellette.
- Köszönjük, meglesz, de most már tényleg indulnunk kell, ha nem akarjuk lekésni a repülőgépet – szólalt meg mellettem Edward – Alice, segítenél átöltözni Bellának? – fordult a testvére felé.
- Hogyne! Gyere, hugi, el fogsz ájulni a ruhádtól! – kacagott rám a nevezett és felráncigált a szobájába.
A ruha valóban gyönyörű volt, bár nem egészen az én stílusomnak lett kitalálva. Valamilyen különleges kék selyemből készült, mindig másmilyen kék volt, ahogy megtört rajta a fény. A hozzávaló cipővel együtt eltűntem a fürdőszobában, miután Alice lehámozta rólam a menyasszonyi ruhámat. Felöltözve mentem vissza, Alice épp a ruhámat csomagolta el egy védőhuzatba.


Földöntúli boldogsággal a szívemben haladtam életem szerelme felé. A reptérig az Aston Martinnal megyünk, onnan meg egy apró, csendes-óceáni szigetre, ami a miénk lesz három teljes hétig. Edward besegített az autóba, amit most fel sem lehetett ismerni a ráaggatott krepp-papírtól.
- Jó utat! – kiabált anyám utánunk.
- Szeretlek titeket! – kiáltottam én is, majd hozzátettem: - Lehetőleg ne egyétek meg Venust, amíg hazaérünk!
Általános nevetés közepette hajtottunk el boldogságunk következő szintje felé.