33. fejezet

Szóval, végül is sikerült elkészülnöm az új fejezettel :) Remélem, élvezni fogjátok, bár a végével azt hiszem, ismét elvetettem egy kicsit a sulykot XD Na mindegy, legfeljebb Algériába emigrálok a haragotok elől XD
Ja, és szeretném megköszönni mindenkinek, aki eddig biztatott és mellettem állt, nélkületek csajok nem menne ez az egész. Örök hálám nektek! Ne felejtsetek el kommentelni! Köszönöm!
xoxo
Lea


(Bella szemszöge)


Valahogy nem akart összeállni a kép. Csak álltam ott és bambán bámultam Rose-ra, aki, miután a neve elhagyta a számat, felengedett az addigi dermedtségéből és a nyakamba ugrott.


- Bella? Bella! Istenem, annyira örülök, hogy itt vagy! Azt hittem, téged is elveszítettelek… Kérlek, ne hagyj magamra, kérlek! – Rosalie hisztérikusan sikítozott a fülembe, majd hirtelen szívet tépően zokogni kezdett. Döbbenten kísértem oda az egyik ágyhoz, és gyengéden lenyomtam rá.
- Rose, figyelj, nyugodj meg! Hallod? Meg kell nyugodnod! – megráztam a vállánál fogva, mire kissé kitisztult a tekintete. Nem tudtam, mennyire értette meg, amit mondtam neki, de legalább figyelt rám.
- Igen, tudom, de ez az egész… Bella, te el sem tudod képzelni, milyen volt! Mindenki kiabált és sikított… - Rosalie tekintete ismét a távolba meredt, és tátott szájjal csóválta a fejét.
- Rose, mi történt? Az Isten szerelmére, mondd már, hogy mi a fene történt otthon? Hol vannak a gyerekek? Carlisle és Esme? Hol vannak ők? – most már kiabáltam, nagyon felzaklattak a nővérem szavai. 
Ha a többieknek baja esett… a gyerekeknek… Nem is akartam belegondolni, hogy mit éreznék akkor, ha bántódásuk esne. Hiszen olyan kicsik még! Sunday, az én csöpp lányom, azokkal a gyönyörű arany szemeivel és a szinte megzabolázhatatlan loknijaival, és Eden, aki az apja kiköpött mása volt, és aki mindig a húga mellett állt. Az ikrek és Edward jelentették nekem a legtöbbet a világon, és nem tudtam, viszontláthatom-e őket még valaha. 


Ez a gondolat olyan mértékű fájdalmat okozott, amit már nem bírtam elviselni. Felpattantam Rosalie mellől, és járkálni kezdtem a szobában.
- Bella, kérlek, ne haragudj rám! Minden az én hibám! Hiszen rám bíztad őket, és én még arra sem voltam képes, hogy megakadályozzam ezt a… ezt a szörnyűséget! – Rose ismét felzokogott. Erőt vettem magamon, letérdeltem elé, a két kezembe fogtam a fejét és magam felé fordítottam.
- Rose, kérlek, áruld el, hogy mi történt odahaza! Kérlek, Rose! – úgy beszéltem vele, mintha egy gyerek lenne, még sosem láttam ennyire kiborulni, pedig átéltünk már együtt egy s mást.
- Nem is tudom… Arra emlékszem, hogy fent játszottunk a kicsikkel a szobájukban, aztán Esme felsikoltott odalent. Megparancsoltam a gyerekeknek hogy maradjanak, ahol vannak, én meg leszáguldottam a nappaliba. Amit ott láttam… Bella, te el sem tudod képzelni, mennyire megrémültem! Esme ott feküdt a földön, és nem mozdult… Carlisle két idegen vámpírral harcolt, de azok túlerőben voltak, nem bírt velük egyedül, így odaugrottam, és nekitámadtam az egyik vámpírnak. Elég sokáig küzdöttünk, már úgy látszott, sikerül legyőznöm őt, amikor egyszer csak elsötétült a világ, és itt tértem magamhoz, nem sokkal azelőtt, hogy beléptél a szobába. Semmire sem emlékszem, sem arra, hogy miért ájultam el, sem arra, hogy hogy kerültem ide. Istenem, ez annyira borzasztó! – Rosalie ismét felzokogott, de nekem nem volt most időm ezzel törődni.
- Rose, hol vannak a gyerekek? Őket is idehozták? Rose, válaszolj már, az isten szerelmére! – miután az első kérdésemre nem kaptam választ, már-már hisztérikusan megráztam a vállánál fogva. Zavarodott tekintettel nézett rám, látszólag még mindig nem volt képes felfogni, hogy mi történt vele, velünk.
- Én… én nem tudom. Semmi nem jut eszembe! Mintha kitörölték volna az agyamat, sajnálom! – nővérem lehajtotta a fejét, és csendesen sírt tovább, könnyek nélkül.


Folyton azon agyaltam, hogy hol lehetnek a többiek. Edwardról tudtam – vagy legalábbis tudni véltem – hogy utánam indult, de arról sejtelmem sem volt, hogy abban a pillanatban merre járhatott. Esme és Carlisle a jelek szerint szintén Jane „vendégszeretetét” élvezték, ahogy az ikrek is.
- Rose? Alice, Jasper és Emmett merre vannak? Ők is ott voltak a házban a támadás idején? – úgy beszéltem Rosalie-val, mint egy gondoskodásra szoruló gyerekkel, igyekeztem minél megnyugtatóbb lenni.
- Nem, nem voltak ott, Edwarddal utánad indultak. Tényleg, te hogy kerültél ide? – úgy tűnt, Rose nem ért semmit, és nem volt vele egyedül.
- Én… én elindultam a Volturihoz, de a Seattle-be tartó repülőgépen elkapott egy vámpír, és idehozott. Amikor megérkeztünk Moszkvába, egy újabb ismeretlen vámpír fogadott minket, Alvian, aki Jane párja, és úgy néz ki, együtt tervelték ki az egészet. Már csak arra kell rájönnünk, hogy miért csinálják ezt, és hogy… - nem jutottam tovább.
- Jane? Úgy érted Jane Volturi? – sikította Rose megdöbbenve.
- Igen. Te nem találkoztál vele? – most rajtam volt a sor, hogy megütközzek.
- Nem, mondtam már, hogy itt tértem magamhoz, és azóta te vagy az első, akit látok. Miért tette ezt Jane? Egyáltalán, hogy jut eszébe ilyesmi? Mindig is utáltam azt a nőt, tudtam én, hogy nem százas! Csak kapjam a kezeim közé, azt nem teszi zsebre, amit tőlem fog kapni! Az a kis szipirtyó, hogy fog sikoltozni, amikor szembesül a „véleményemmel” – Rose szemeiben fellángolt a düh, tisztán és intenzíven izzott. Már esélyem se lett volna leállítani, de őszintén szólva, nem is nagyon akartam. Hiszen én magam is olyan mértékű haragot éreztem, ami lassan már kezelhetetlenné vált, de azt is tudtam, hogy nem rohanhatunk csak úgy neki a feladatnak, szükségünk lesz egy tervre.
- Rose, figyelj, én is nagyon szeretném elkapni a nyakát, de ki kell gondolnunk, hogyan tegyük. Jelenleg nem tudjuk biztosan, hányan vannak, milyen erősek, és hogy vajon a családtagjaink is itt vannak-e. Érted, Rose? Kelleni fog egy terv – magyaráztam neki, mire bőszen bólogatni kezdett. Remek.
- És? Hogyan álljunk neki? – kérdezte kíváncsian, mire eszembe jutott valami.
- Talán Edward képességével fel tudom deríteni, hogy nagyjából hányan tartózkodnak a házban – morfondíroztam, de Rosenak megint leesett az álla.
- Edward képességével? Hát mégis megmaradt? – a szemei kerekre nyíltak a döbbenettől.
- Igen, úgy gondolom. A repülőgépen mindenesetre működött, talán most is fog – vontam meg a vállamat.
- Akkor mire vársz? Csináld! – kiabált rám, mire én engedelmesen lehunytam a szemem, és igyekeztem a koncentrálni. 


Egy ideig semmi sem történt, aztán olyan hangzavar keletkezett a fejemben, mintha egy koncerten lennék. Nem voltam képes elkülöníteni egymástól a milliónyi gondolatot, egyetlen, átláthatatlan masszává folytak össze. Már épp feladtam, amikor meghallottam egy mindenkinél erősebb hangot. Jane…


„Alvian tényleg meglepett ezzel a bejelentéssel. Sosem hittem volna, hogy éppen egy ilyen kis jelentéktelen valaki lesz az Őrző, mint Edward féltett kis felesége. Mindegy, ez van, valahogy majd csak sikerül meggyőznöm, hogy álljon a mi oldalunkra Aroval szemben. Ha kell, a családját fogom felhasználni ellene! „


A következő pillanatban elveszítettem a kapcsolatot Jane gondolataival, de amit eddig hallottam, csak még jobban összezavart. Milyen Őrző? Miről beszél ez az elmeháborodott? És hogy harcoljak velük a Volturi ellen? Nevetséges…
- Na, van valami? Ne haragudj, hogy megzavarlak, de már olyan régóta csendben vagy… - rázott meg gyengéden Rosalie. Kábultan fordultam felé.
- Hallottam Jane gondolatait, de… ez egyre zavarosabb lesz. Valami olyasmit mondott, illetve gondolt, hogy én valamiféle Őrző vagyok, és hogy majd a segítségemmel fog győzelmet aratni Aro felett. Van bármi sejtésed, hogy mit jelenthet ez? – néztem kérdőn Rose-ra, de csak rázta a fejét.
- Nem, még csak nem is hallottam ilyesmiről. Ha Carlisle itt lenne… - sóhajtott fel bánatosan.
- Igen, de most nincs itt, szóval nekünk kell dűlőre jutnunk a dolgokkal. Tehát, jöhet az a terv? – biztatóan rátettem a kezem a karjára.
- Persze! – mosolygott rám hálásan, először, mióta találkoztunk.


A nap hátralevő részében különféle terveket kovácsoltunk, egymás után ontottuk magunkból az ötleteket. Igyekeztünk nem arra gondolni, hogy mi történhet a legrosszabb esetben, lehetőségnek tekintettük a helyzetet, elvégre most megmutathatjuk, hogy mennyire vagyunk összetartóak, mennyire vagyunk fontosak egymásnak. Hiszen a tragédiák hozzátartoznak az élethez, nem adhatjuk fel az első nehézségnél, nem dobhatjuk be a törülközőt. Mert amikor már úgy éreztem, hogy a szívem megszakadt, akkor is harcolnom kellett, de úgy igazán, hogy érezzem, életben vagyok. Szenvedtem, szinte fájt minden egyes lélegzetvétel, összezavarodtam és féltem, de kivételesen még ennek is örültem, miközben Rose-zal ültünk a szoba padlóján, és tanakodtunk. Hiszen ezek az érzések eszembe juttatták, hogy van még jó, van még olyan dolog az életemben, amiért érdemes harcolni. Van értelme akár a létemet is feladni, csakhogy a családom biztonságban élhessen, Ez mindkettőnknek erőt adott a folytatáshoz, bármennyire is kilátástalannak tűnt a helyzetünk.


Másnap reggelre készen álltunk, testileg és lelkileg is, hogy bármi áron, de kiszabaduljunk a fogságunkból. Úgy gondoltuk, valaki egyszer úgyis bejön ellenőrizni minket, és nem is kellett rá sokáig várnunk. Hallottuk, ahogy az illető csizmái alatt csikorog a mindent ellepő törmelék. Amint közelebb ért, egymásra néztünk Rosalie-val, és az előre megbeszéltek szerint én leültem az egyik ágyra, míg ő az ajtó mellé állt, úgy, hogy takarásban maradjon. Amikor kinyílt az ajtó és megláttam, ki sétál be rajta, már tudtam, hogy nyert ügyünk van, már ami a szobából való kijutást illeti. Damien szinte félősen nézett rám, majd körbehordozta a tekintetét a szobában, Rose után kutatott.
- Hol van a barátnőd? – kérdezte ijedten, de nem maradt időm a válaszra, mert Rosalie egy villámgyors rántással a helyiség közepére taszította és becsapta mögötte az ajtót.
- Csak nem engem keresel? – gúnyosan rávigyorgott a megszeppent vámpírra, aztán behúzott neki egy akkorát, hogy Damien a lendülettől csak előttem állt meg.
- Mi a fenét képzeltek ti? Ha Jane ezt megtudja, végetek! – fenyegetőzött, majd feltápászkodott a földről és a falhoz húzódott.
- Ó, nem hiszem, hogy lesz időd elmesélni neki mindezt – Rose még mindig eszelősen vicsorgott, és közelebb lépett Damienhez, aki rémülten pillantott rám, segítséget várva. Tettetett sajnálkozással megrándítottam a vállam, de azért megállítottam a nővéremet.
- Rose, tudod mit beszéltünk meg – suttogtam neki, mire dühösen felmorgott, de visszafogta magát.
- Tudom! Egy kicsit sem láthatom el a baját? – úgy nézet ám, ahogy Emmett szokott, amikor nagyon szeretne valamit. Le sem tagadhatnák, hogy házasok. Erre a gondolatra elmosolyodtam kicsit.
- Nem is tudom… Mennyire szeretnéd bántani? – nagyon jól tudtam, hogy Damien hallja minden szavunkat, láttam az arcán, ahogy egyre jobban hatalmába keríti a rettegés.
- Talán egy kéz vagy egy láb nem hiányozna neki… Te mit gondolsz? – úgy beszélgettünk a vámpír megkínzásáról és feldarabolásáról, mintha csak a tegnap esti filmet vitatnánk meg. És bejött.
- Mi? Hogy a lábamat? Vagy a kezemet? Elment az eszetek? Nem tehetitek ezt! Ugye nem teszitek? – rimánkodott teljes erőbedobással. Összenéztünk Rose-zal, mintha fontolóra vennénk a kérését, majd felsóhajtottunk.
- Nem is tudom… Mit adsz cserébe? – Rosalie zseniálisan játszotta a szerepét, ehhez kétség sem férhetett.
- Mi? Cserébe? Én nem is tudom… Mit szeretnétek? – Damien teljesen össze volt zavarodva, láthatóan nem tudta hova tenni a dolgokat.
- Először is információkat. Nagyon ajánlom, hogy igazat mondj, mert ha megtudom, hogy hazudtál, annak következményei lesznek! – igyekeztem minél fenyegetőbbnek tűnni, nem kis meglepetésemre Damien egy szó nélkül elfogadta a helyzetet.
- Rendben, elmondok mindent, amit tudok! De ne számítsatok túl sokra, mert nem osztanak meg velünk mindent – sóhajtott fel összetörten.
- Hányan vagytok itt? – ez volt az egyik legégetőbb problémánk, hiszen, ha nagymértékű túlerőben vannak, esélyünk sincs.
- Jelenleg hatan, de Jane további vámpírokat vár, akik csatlakozni fognak hozzá és a kis tervéhez. De most csak hatan vagyunk, velem együtt – úgy tűnt, Damien valóban feladta az ellenállást, és készségesen válaszol a kérdéseinkre.
- Hol vannak a többiek? A családtagjaink? – rivallt rá Rosalie dühösen, remegett a benne dúló indulatoktól.
- Az orvos meg a neje egy szinttel feljebb vannak, egy ugyanilyen szobában. A kölyköket elvitték valahová, és mielőtt leszednétek a fejemet, nem tudom, hová! Valahol a környéken lehetnek, mert láttam, ahogy Ramos, az egyik testőr emberi élelmet pakolt a dzsipbe, majd elhajtott. És ennél többet tényleg nem tehetek értetek! Ha Jane megtudja, hogy kinyitottam a számat… - a vámpír már gondolattól is összerázkódott.
- Ó, dehogynem tehetsz értünk még, sőt! Meg is fogod tenni! Nehogy azt hidd, hogy itt Jane Volturi az egyetlen, aki kárt okozhat benned – Rose fenyegetően felmordult és Damien felé indult.
- Oké, oké, csak mondjátok, mit kell tennem! – nem láttam még nála gyávább vámpírt, de ez most szerencsére csak használt nekünk.
- Most szépen fogod magad, kiviszel minket innen és elvezetsz Carlisle-hoz és Esme-hez, világos? – felsőbbrendűen rávigyorogtam, mire Damien nyelt egy nagyot. Gondolom, élénken emlékezett még a legutóbbi találkozásunkra.


Habozva bólintott, majd az ajtóhoz sétált. Szorosan mögötte haladtunk, Rose folyamatosan a férfi derekán tartotta a kezét, hogy ha esetleg valami ostobaságot készül elkövetni, meg tudja akadályozni. Ahogy feltárult előttünk a szabadságot jelentő ajtó, odahajoltam Damienhez.
- Viselkedj természetesen, ne kelts feltűnést – sziszegtem a fülébe. Bólintott.
Lassan, emberi tempóban mentünk fel a sötét, szűk lépcsősoron, hogy egy emelettel feljebb jussunk. Damien ment elöl, utána én, és Rose zárta a sort. Az izgalom szinte tapintható volt, mindhárman idegesek voltunk és ez rányomta a bélyegét a hangulatra is. Némán, egy szó nélkül haladtunk felfelé. 


Amikor végre feljutottunk, összeszorult a gyomrom. Két vámpír ácsorgott a folyosó közepén és nevetgélve mesélték egymásnak a legutóbbi vadászatuk élményeit. Mivel ők emberi vérrel táplálkoztak, már-már rosszul lettem attól, hogy milyen közönyösen beszélnek róluk. Nem tudtam, milyen esélyeink lennének, ha most harcra kerülne sor, ezért méterről méterre egyre idegesebb lettem. Rosalie is feszülten figyelt, mindenhonnan támadást várt. A két vámpír váratlanul összerezzent, és egyszerre felénk fordultak.
- Te féleszű! Mit csinálsz? Mit keresnek ezek itt? – mutatott ránk megvetően. Rosalie mellkasából felszakadt egy fenyegető morgás, mire azok ketten gúnyosan felnevettek.
- Hallod, hogy dorombol a cicus? Mit gondolsz, karmolni is tud, vagy csak a szája nagy? – röhögött az egyikük, egy alacsony, fekete hajú, vörös szemű férfi.
- Ha nagyon akarod, letesztelheted – vicsorgott Rose, majd ráugrott a vámpírra. Bár az eredeti terveinkben ez nem szerepelt, úgy gondoltam, talán azért még sikerülhet.
- Itt maradsz! – kiabáltam rá Damienre, mint egy kutyára, és a másik, magasabb és látszólag erősebb vámpírra vetettem magam.


Tényleg erős volt, erősebb, mint hittem, mert épphogy hozzáértem, már el is kapta a nyakamat és a falhoz vágott. Sűrű vakolateső közepette csúsztam le a földre, de nem tétováztam sokat, felugrottam és ismét rátámadtam. Gyorsan mozgott, de én villámsebességgel szereltem le az újabb támadásait, amivel kissé sikerült összezavarnom. Aztán egyszer csak vége lett, mert elérte a karomat és megállított. 
Összekapaszkodva küzdöttünk egymással, egyikünk sem bírt a másikkal. Már a teljesítőképességem határán voltam, úgy éreztem, egy pillanattal sem bírom tovább már. A szorításom gyengült, mire a vámpír szeme megvillant, már látta maga előtt a győzelmét. A karom lehanyatlott és szinte tehetetlenül hagytam, hogy a férfi fölém kerekedjen és leszorítson a földre. Elveszítettem a harcot, vége volt. Tágra nyitott szemekkel figyeltem, ahogy a férfi fölém hajolva kivillantotta a fogait és a nyakamra hajolt. A fejem oldalra bicsaklott, amikor megláttam, hogy Rose sincs éppen jó helyzetben. Az ellenfele a falhoz préselte és neki is a nyakába lihegett. Fájdalommal teli pillantása mintha újraindított volna bennem valamit. Sokszor előfordult már az életemben, hogy tehetetlennek éreztem magam. Ez volt talán a legkínzóbb érzés, amit átéltem: a tanácstalan, cselekvőképtelen harag. Láttam, hogy Rose-nak szüksége van rám, mégsem tudtam tenni érte semmit. 


Elkeseredetten küzdöttem a rám törő lemondás ellen és megcélozva az akaratomat, az engem földhöz szemező vámpír szemébe néztem, és egy végső, mindent megfeszítő kiáltással ledobtam magamról, majd miután utána vetettem magam, egyetlen rántással letéptem a fejét. Egy pillanatra elöntött az undor, de eszembe jutott Rose, és ez kitörölt minden egyéb gondolatot a fejemből. Dühödt morgással ugrottam rá a nővéremre támadó vámpírra és egy mozdulattal eldobtam. A férfi óriási zaj kíséretében zuhant ki az egyik ablakon. Tudtam, hogy nincs sok időnk, mert bármelyik pillanatban segítséget hívhatott. Lihegve térdeltem le Rosalie mellé és szemügyre vettem a sérüléseit. A karján és a nyakán voltak ugyan harapások, de egyik sem tűnt vészesnek, bár ezzel ő nem érthetett egyet, mert hangosan sikoltozott a méreg okozta fájdalomtól.
Váratlanul kiáltásokat hallottam, újabb ellenséges vámpírok közeledtek felénk. Még egy csatát már egyikünk sem élt volna túl, így nagy nehezen ugyan, de lemondtam arról, hogy Carlisle-ék keresésére induljunk, és felhúztam Rosalie-t a földről. Nem ellenkezett, amikor a lépcső felé vonszoltam.
 Egy célom volt csak, épségben kijutni innen, mielőtt ránk találnak. Segítség nélkül nem boldogultunk volna, és ezt mindketten tudtuk.


Felrohantunk a földszintre, de mielőtt a bajárat elé értünk volna, a kapu hatalmas dübörgéssel, robbanásszerűen darabokra tört. 
Amikor kissé elült a por, felsikoltattam a látóterembe kerülő személyek láttán.

Részlet az új fejezetből ;)

"Gyorsan mozgott, de én villámsebességgel szereltem le az újabb támadásait, amivel kissé sikerült összezavarnom. Aztán egyszer csak vége lett, mert elérte a karomat és megállított. Összekapaszkodva küzdöttünk egymással, egyikünk sem bírt a másikkal. Már a teljesítőképességem határán voltam, úgy éreztem, egy pillanattal sem bírom tovább már. A szorításom gyengült, mire a vámpír szeme megvillant, már látta maga előtt a győzelmét. A karom lehanyatlott és szinte tehetetlenül hagytam, hogy a férfi fölém kerekedjen és leszorítson a földre. Elveszítettem a harcot, vége volt."

Bejelentések

Először is, szeretnék elnézést kérni, több dolog miatt is. Először is, támadt egy kis kommunikációs zavar köztünk, ami az én hibám, mert nem voltam teljesen világos. Tehát, most nem él a 20 komiért egy fejezet akció, mert nagyon felszaporodtak a teendőim, és fogalmam sincs, mikor tudok újra nekiállni írni. Egyrészt,  sajnos visszadobták a szakdolgozatomat javításra, mert 2000 karakterrel kevesebbet írtam, mint ami elő volt írva, így azt is be kell fejeznem még a héten. Másrészt, én két hét múlva megkezdem a szakvizsgáimat, és még rengeteg mindent kell megtanulnom, meg bepótolnom, így jelenleg esélyem sincs, hogy időt tudok szakítani az írásra. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy akkor most majd hetekig nem lesz friss, mert én se bírnám ki, hogy ne tegyem fel nektek, ha egyszer végre elkészülök a fejezettel ;)
Továbbá anyukámat ma engedték ki egyhetes kezelés után a kórházból, eléggé megkínozták szegényemet és most minden erőmmel azon vagyok, hogy segítsek neki mindenben.
Szóval, mint látható, eléggé el vagyok havazva mostanság :(
Ez lett volna a második bocsánatkérésemnek az oka.
Tényleg nagyon igyekszem majd minél előbb befejezni az új fejezetet, de pontos időpontot nem tudok mondani a fentebb felsorolt okok miatt. Igazán nagyon sajnálom, és remélem, ezért még nem lesz leszedve a fejem :) Elvégre elég kegyetlenre sikerült az előző vége, amit azt már oly sokan a fejemre is olvastatok : P
Szóval, még egyszer, elnézést kérek mindenért, ígérem, komolyan igyekezni fogok, hogy a szokásos pénteken jöjjön a feji. Ha készen leszek vele, majd úgyis szólok, ha nem, akkor is XD
xoxo
Lea

32. fejezet

Nos, itt az új feji XD Annyit tennék csak hozzá, hogy kegyetlen lett a vége, tudom és előre is bocsánatot kérek érte XD Mostanában ilyen hangulatban vagyok, rákaptam a függőkre : P És bOri, mielőtt még elfelejtem, remélem, előkerested a bikinidet a Tápióban való úszkáláshoz XD




(Bella szemszöge)


Egész úton csendben voltam, nem szóltam egy szót sem. Egyrészt nem akartam még jobban magamra haragítani Damient, másrészt a beszéd helyett inkább a gondolataimmal voltam elfoglalva. Így teljes némaságban hagytuk magunk mögött Európát, és lassan közelítettünk Moszkva felé, de igazán ezt sem vettem észre, mert még mindig azokon a képsorokon tűnődtem, amit a felszálláskor láttam. 


Edward ott volt, eljött Seattle-be, és azt is tudtam, hogy utánam jött, csak azt nem, hogy miért. Vagy haza akart vinni, amire most már én is mindennél jobban vágytam, vagy csak el akart küldeni melegebb éghajlatra. Ezek között vacilláltam, egyszer az egyik felé húzott a szívem és az eszem, egyszer a másik felé. Teljesen tanácstalan voltam. És nem csak ebben, elvégre még mindig nem tudtam, miért kellenék én Jane-nek, miért küldte a nyakamra ezt az ellenszenves fickót, és egyáltalán, mi ez az egész. Bármennyire is törtem a fejemet, nem tudtam felfedezni semmilyen összefüggést a dolgok között. Egyáltalán, honnan tudta Jane hogy én a seattle-i gépen leszek? Egyre csak jöttek a kérdések, de egyikre sem tudtam a választ.


Damien elkezdett fészkelődni mellettem. Meglepetten néztem ki az ablakon, és döbbenten észleltem, hogy elértük a moszkvai repteret. Alig fél óra múlva már ott álltam a váróban, elrabolva és reménytelenül. 
Damien a VIP-váró felé húzott, és benyitott. Odabent még egy vámpír fogadott minket, de őt sem ismertem. Hosszú szőke haja a derekáig ért, karcsú volt és izmos, mint minden vámpír. És ragadozó életmódot folytatott, ezt a karmazsinvörös szeme ékesen bizonyította. A hideg kirázott tőle, ahogy fintorogva végignézett rajtam, majd a külsejéhez nem méltó, selymes hangon megszólalt.
- Azt hittem, már sosem érsz ide ezzel a békával! Mi tartott ennyi ideig? Talán rosszalkodott a kicsike? – sátánian felkacagott, de továbbra is megvetően nézett rám. Mi bajuk van ezeknek velem?
- Sajnálom, Alvian, késett a gépünk, és… - Damien nagyon gyorsan levette az eddigi magabiztos álarcát, és alázatos szolgává vált a másik vámpír előtt.
- Elég! Így is eleget tettél ma már. Ne aggódj, megkapod a jutalmadat! – főúri hanyagsággal intett egyet, aztán odalépett elém.
- Szóval, te vagy Bella, akire Jane annyira vágyik. Nem értem, mi olyan különleges benned… - amíg hangosan töprengett, a kezét végighúzta a karomon.


Az önelégültség az arcáról úgy olvadt le, mint forró nyári napsütésben a fagylalt a tölcséren. A beképzeltség helyét villámgyorsan átvette a döbbenet és a félelem, bár az utóbbira nem mertem volna mérget venni. Mindenesetre elnyúlt ábrázattal hátrált el tőlem, pedig én semmit nem csináltam. Értetlenül néztem hol rá, hol Damienre, aki ugyanolyan tehetetlenül kapkodta a fejét közöttünk, mint én közöttük.
- Mester? Mester, mi a gond? – az engem eddig kísérő vámpír lépett egyet Alvian felé, de az leintette.
- Nem, semmi, csak… ez lehetetlen…Jane el fog ájulni, ha ezt megtudja… ez több, mint amire számítottunk… nem, ez nem lehet… hogy pont Ő… ki gondolta volna… - Alvian össze-vissza hadovált, összefüggéstelenül beszélt, nem voltam képes értelmet találni a mondataiban.
- Miről beszél? – kérdeztem rá kissé félve, de ügyet sem vetett rám.
- Damien, gyerünk, tegyük be a kis szabadulóművészünket a kocsiba! Épp elég időt vesztegettem már el miattad! – rivallt rá az elrablómra, aki ismét összehúzta magát. Nagyon nagy hatalma lehet ennek a vámpírnak, ha mások így behódolnak neki…


Feltűnés nélkül igyekeztek kijutni a reptérről, de ez nem nagyon akart nekik sikerülni. Nem az ő hibájuk volt, csak az emberek a szokásukhoz híven megbámultak minket, és ez kissé megnehezítette a „feltűnésmentességet”. Végül azonban sikerült kijutnunk, és a parkolóban Damien egy fekete limuzinba lökött. Féltem, de nem is ez volt a legrosszabb, hanem a tanácstalanság. Semmit nem tudtam, nem értettem az egészet, és ez nagyon frusztráló volt. Ráadásul nem tudtam semmit a családomról, Edwardról és a gyerekekről, sejtelmem se volt, mi lehet velük, csak remélni tudtam, hogy odahaza minden a legnagyobb rendben van.


Az autó nesztelenül suhant át az orosz fővároson. Ahogy kelet felé haladtunk, mérföldről mérföldre változott a város arculata. Az előkelő belvárosi bérházakat és a méregdrága nyugati butikokat felváltotta a nyomor. Mindenütt már az összedőlés határán álló házakat, bedeszkázott ablakokat, és szemetet láttam. A kisgyerekek a számukra csípős idő ellenére szakadt ruhákban játszottak a sárban, a szüleik az ajtókban állva cigarettáztak és kiabálva beszélgettek. Bár nem ismertem személyesen egyiküket sem, mégis megdöbbentett a helyzetük, a látvány részvétet ébresztett bennem. Szívesen segítettem volna rajtuk, de ez nem volt a megfelelő idő erre. 


Az autó gyorsan átrobogott a nyomornegyeden, és elhagyta a várost. Kietlen, erdős vidékre értünk, de ez a táj egy cseppet sem hasonlított a szeretett forksi erdőnkre. Ott minden zöld volt és szinte élt az erdő, velünk együtt lélegzett, de itt csak kidőlt fák, csend és hó vett körül mindent. Egyetlen madár hangját sem lehetett hallani, nem neszeztek vadállatok az avarban, halott volt minden. Lehangoló volt a látvány, de gyorsan túltettem magam rajta, amikor a kocsi begördült egy rozsdás kapun, és egy századfordulós villa előtt megállt. A ház sem volt jobb állapotban, mint a körülötte lévő természet. A homlokzat színét már nem lehetett kivenni, mert a vakolat teljesen lemállott, az ablakok – már ahol nem fedte deszka és kartonpapír az üveg helyét – koszosak voltak, a bejárati ajtót pedig csak egy pánt tartotta a helyén. Nem látszott túl stabilnak, de úgy tűnt, mi mégis oda igyekszünk. Alvian előttem, Damien mögöttem haladt, miközben befelé mentünk, így esélyem se volt megszökni. Pedig az erdőben el tudtam volna menekülni, sőt, ha kell, talán még valamiféle búvóhelyet is találtam volna, ha arra lett volna szükségem. De mivel ma semmi nem akart nekem összejönni, így a szökésre is keresztet vetettem, és engedelmesen követtem Alviant. Mélyen magamba nézve nem is bántam nagyon, hogy nem tudtam elmenekülni, mert hajtott a kíváncsiság, hogy mire megy ki ez az egész. 
Odabent szinte ugyanaz a látvány fogadott, mint a ház előtt: repedezett vakolat, recsegő, kopott parketta, foszlányokban lógó függönyök és szőnyegek. Egy íves lépcsősor vezetett fel az emeletre, de mi nem arra mentünk, hanem az ugyancsak romos állapotú konyhán át le a pincébe. Hála a kifinomul látásomnak, a sötétség egyáltalán nem okozott problémát, így épségben lemásztam a végtelennek tűnő lépcsőkön. 


Volt egy olyan érzésem, mintha magával a Halállal találkoznék odalent, és hamarosan kiderült, hogy nem is tévedtem sokat, már amennyiben a halál Jane Volturi személyében állna velem szemben. Az apró termetű, szőke vámpírlány rezzenéstelen arccal figyelte, ahogy besétálunk a gyertyákkal kivilágított terembe, csupán akkor csillant meg kissé a szeme, amikor Alvianra nézett. Azon töprengtem, hogy vajon mi lehet köztük, de aztán úgy döntöttem, hogy ez most egyáltalán nem lényeges. Jane is ezen az állásponton lehetett, mert a két férfit megkerülve egyenesen elém sétált és felvillantott egy mosolyt. De ez nem egy kedves, üdvözlő mosoly volt, sokkal inkább emlékeztetett egy cápáéra, veszedelmes volt és eszelős.
- Tehát megérkeztél. Igazán remek! Van veled egy kis elszámolnivalóm… - vicsorgott rám, és a szemében villogott a harag, és még valami, amit megbántottságnak néztem, de elvetettem ezt az ötletet.
Mivel bántottam volna meg? Csupán kétszer találkoztunk eddigi életünkben, egyszer Volterrában, amikor Edwardért mentünk Alice-szel, és egyszer a forksi erdőben, miután a Cullenek és a farkasok legyőzték Victoriát és az újszülött vámpírokból álló hadseregét. Ezek alapján nem volt semmi oka annak, hogy idehurcoltatott.
- Jane! Beszélhetnénk, kérlek? Négyszemközt, ha lehet – Alvian odalépett a pöttömnyi, ám nagyon veszélyes vámpírhoz, és a karjára tette a kezét. Jane szemében ismét fellobbant valami, de olyan gyorsan ki is aludt, hogy nem volt időm alaposabban kielemezni.
Arrébb sétáltak pár métert, és a férfi fojtott hangon beszélni kezdett, annyira halkan, hogy csak pár szót tudtam elcsípni belől, olyanokat, mint „lehetetlen, de mégis” meg „Ő az, tudom, éreztem!”. A szavak nem jelentettek nekem semmit, valahogy nem akart összeállni ez az egész. Eddig nem tartottam magam túl ostobának, de lassan át kellett értékelnem ezt a véleményemet. Bármibe lefogadtam volna, hogy a többiek már rég rájöttek volna a titok nyitjára, csak én szerencsétlenkedtem ott. Jane és Alvian közben befejezték a diskurálást, és visszatértek hozzám.
- Nocsak, mit tudtam meg rólad! Tudtam én, hogy még okozol nekem pár meglepetést, de ezt még én sem hittem volna… Sajnos, ezek után nem ölhetlek meg most rögtön, pedig szívesen megtenném, elhiheted. De meg kell osztanom ezeket az információkat másokkal is, és majd együtt döntünk a sorsod felől. Addig is, élvezd a ház vendégszeretetét! – Jane kárörvendően felkacagott, majd egy becsmérlő pillantás után kivonult a teremből.


Damien közelebb lépett, és a karomnál fogva egy ajtóhoz ráncigált.
- Idebent találsz magadnak ruhát, öltözz át! Itt úgysem vennéd sok hasznát a drága gönceidnek! – betaszított az ajtón, aztán kulcsra zárta mögöttem. A korhadt fa nem jelentett volna nagy akadályt, de úgy gondoltam, biztos hagytak itt valakit őrködni.


Körülnéztem. A szoba berendezése mindössze egy rozoga ágyból és egy asztalból állt, azon volt összehajtogatva egy szakadt ing meg egy nadrág. Soha nem voltam finnyásnak mondható, de ahogy felemeltem az említett ruhadarabokat, még az én gyomrom is felfordult tőlük. A jó Isten tudja, mikor voltak kimosva, mindenhol különböző származású foltok díszítették őket, hogy a szagukról már ne is beszéljünk. Egyáltalán nem volt gusztusom belebújni ezekbe, de jobbnak láttam, ha egyenlőre engedelmeskedem, hátha megtudhatok valamit, ha látják, hogy nem szegülök ellen. 


Éppen a nadrágomat vettem le, amikor Damien ismét benyitott. Amint meglátta, hogy egy szál fehérneműben ácsorgok, felvillant a tekintete és egy mélyről jövő morgást hallatott. Undorodva néztem, ahogy az arcát elborítja a vágy, és rémülten hátrálni kezdtem, mikor megindult felém, de nagyon hamar elértem a falig, ahonnan már nem volt menekvés. Damien hozzám préselte magát és belehörgött a nyakamba, miközben a keze a derekamra kulcsolódott. Lehunyt szemmel vártam az elkerülhetetlent, mert hiába voltam vámpír, és ennél fogva hihetetlenül erős, az ő ereje még Emmettét is felülmúlta. A legszívesebben felkiáltottam volna kétségbeesésemben, de mielőtt véghez vihettem volna a tervemet, a számra tapasztotta a kezét.
- Viselkedj, és talán nem öllek meg. Légy jó kislány, kérlek! Képzeld azt, hogy az a Cullen-fattyú vagyok, és esetleg még élvezni is fogod – súgta rekedt hangon a fülembe. Elöntött a rettegés.
Fogalmam sem volt, hogy fogok kimászni ebből, ismét úrrá lett rajtam a félelem és valami más is. Éreztem, ahogy a harag egyre nagyobb teret hódít a bensőmben, a vörös köd ellepte az agyamat. Amikor Damien keze a csípőmre siklott, kinyitottam a szememet, és mélyen az övébe néztem. 
Ekkor meglepő dolog történt. A vámpír felkiáltott, elengedett és ordítva hátrálni kezdett. Néhány pillanat múlva már éppen úgy fetrengett a földön a fájdalomtól, mint annak idején Edward és Alice. Úgy tűnt, Jane képessége sem veszett ki belőlem és kivételesen ezért nagyon hálás voltam. Ahogy a düh csökkent bennem, úgy lettek Damien kiáltásai is halkabbak, a végén már csak nyöszörgött. Újonnan felfedezett hatalmam boldog tudatában belebújtam a koszos nadrágba, majd közelebb léptem a padlón lihegő vámpírhoz.
- Remélem, nem felejted el ezt a kis közjátékot – felsőbbrendűen rávigyorogtam, aztán gyorsan átvettem a felsőt is, majd leültem az ágy szélére. 


Néhány pillanattal később Alvian és még két vámpír rontott be a szobába.
- Mi a fene történt itt? Damien! Azonnali választ várok! – dörrent rá a földön fekvő vámpírra, de az csak nyögdécselni tudott. Gondolom, jó nagy adagot kapott Jane „ajándékából”…
- Te ott! Gyere ide! – kiabált rám az alacsonyabbik vámpír. Bár nem volt túl magas, látszott rajta, hogy nem tanácsos ujjat húzni vele. A szeme neki is vörös színben pompázott, fekete haja rövidre volt nyírva, egyszerű, szürke palástot viselt. És gyönyörű volt, mint minden fajtánkbeli. Nem tudtam, vajon náluk is beválna az előbbi kis trükköm, így nem kockáztattam, és odasétáltam hozzájuk.
- Mit tettél vele? – Alvian elkapta a torkom, és úgy a falhoz csapott, hogy beleremegett a ház.
- Semmit – válaszoltam egyszerűen. Nagyon reméltem, hogy pontosan olyan határozottan hangzott, mint ahogyan akartam. Alvian egy ideig mér méregetett, de aztán letett a földre és elengedett. Szívesen megdörzsöltem volna a nyakamat, mert furcsa módon fájt, de nem akartam gyengének mutatkozni előttük, így kihúztam magam és felemelt fejjel, dacosan vártam. Nem kellett sokáig.
- Gyerünk, te félkegyelmű, kapard már össze magad. és vonszold ki a hátsódat! Van egy megbeszélnivalónk – kiáltotta rá Alvian Damienre, aki nagy nehezen ugyan, de feltápászkodott.
Amint stabilan állt a lábán, rám kapta a tekintetét, és dühtől eltorzult arccal megindult felém. Az alacsony vámpír és a társa odaugrottak, lefogták majd kiráncigálták az ajtón. Alvian döbbenten nézett hol rám, hol a csukott ajtóra, de végül nem mondott semmit, csak kivonult.


Ahogy bezárult mögötte az ajtó, remegve és tejesen kimerülten csúsztam le a fal mellett a földre. Bár kifelé nem mutattam, de az előbbiek rendkívüli mértékben megviseltek. Nagyon megijedtem, el sem tudtam képzelni, mi történt volna, ha nem tör rám váratlanul Jane képessége. Illetve, nagyon is el tudtam képzelni, de szinte hányingerem lett az elmémbe toluló képektől. 
Hirtelen hangokat kezdtem hallani odakintről, így erőt vettem magamon, felkeltem a földről és közelebb mentem az ajtóhoz. Valakik elég zajosan vitatkoztak az ajtó túloldalán.
- Mégis mi történt odabent? És nem merj nekem hazudni te szerencsétlen, mert ha rájövök, hogy átvertél… - Alvian hangja fenyegetően elhalkult, szinte láttam, ahogy Damien összegörnyed a mestere előtt.
- Uram, én nem… nem akartam, de annyira kívánatos volt a kicsike… és nem bírtam magammal… - dadogta a támadóm.
- Hogy mit csináltál? Elment az eszed? Megmondtam, hogy nem eshet bántódása a lánynak, mert Ő most a legféltettebb kincsünk! Ha Jane ezt megtudja… - Alvian eddig oly magabiztos hangja megtelt aggodalommal, amit meg tudtam érteni, hiszen éppen az imént terítettem le egy nálam sokkal erősebb vámpírt Jane képességével. És ha én, aki úgymond örököltem ezt, így el tudtam bánni Damiennel, az eredeti tulajdonos, azaz Jane sokkal nagyobb pusztítást volt képes okozni.
- Uram, kérem, szóljon pár szót az érdekemben! Hiszen olyan jól megvannak a kisasszonnyal… - rimánkodott Damien, de az „ura” csak gúnyosan felkacagott.
- Ugyan, már miért szólnék neki? Nagyon is megérdemled a büntetést, elvégre óriásit hibáztál! És most takarodj a szemem elől! – kiáltott fel a végén Alvian, és ezek után csend lett odakint.


Legalább már egy feltételezésem beigazolódott. Jane és Alvian egy pár volt, és úgy tűnt, közösen tervelték ki az egészet. De miért? Erre még mindig nem jöttem rá és egyre jobban idegesített ez a tudatlanság. Fel-alá járkáltam a szobában, megpróbáltam összeszedni azt a kevés információt, aminek már a birtokában voltam. Tehát Jane és Alvian, aztán Damien, meg még két vámpír biztosan tartózkodott a villában. Nem tudtam, vannak-e többen is, egyenlőre csak őket láttam. És mintha Alvian azt mondta volna az előbb, hogy szükségük van rám, mert különleges vagyok. Ismét előjött a már megszokott kérdés: miért? 


Fogalmam sincs, meddig mászkálhattam, de a fejem már kezdett megfájdulni a töprengéstől, és a nyakam is égett Alvian szorítása nyomán. Ez mind nagyon furcsa volt, mert elvileg ugye a vámpíroknak nem szoktak fájdalmaik lenni. A szoba egyetlen ablakán kinézve láttam, ahogy a nap lassan lebukik a horizont alá. Felsóhajtottam és lerogytam a priccsre. 
Váratlanul lépteket hallottam, és pár pillanat múlva megnyikordult a kulcs a zárban. Az előbb látott alacsony vámpír jött be, és felszólított, hogy viselkedjek rendesen és menjek vele. Egy szó nélkül felálltam és elindultam előtte kifelé. Egy lépcsősoron még mélyebbre mentünk, le a föld alá, majd végtelen hosszú folyosókon keresztül egy újabb ajtóhoz értünk. A vámpír előrefurakodott, kinyitotta az ajtót és belökött rajta. Kezdtem már unni ezt az állandó taszigálást. 
Odabent majdnem koromsötét volt, egyetlen gyertya jelentette a fényforrást. Kíváncsian körbenéztem a gyengén kivilágított szobában. Itt két ágy volt, és hirtelen mozgást vettem észre az egyiken. Amint felismertem az ágyról felkászálódó személyt, a torkomra forrt a szó, csak álltam ott, és bámultam a szőke tincsekkel keresztezett gyönyörű arcot, amely éppoly meglepettséget tükrözött, mint az enyém. A döbbenet szinte tapintható volt, egyikünk sem tudott megmozdulni a ránk törő, fagyasztó felismeréstől. 


Végül felszakadt belőlem egy szó, egy név, amire sosem gondoltam volna, hogy épp itt fogom kiejteni a számon.
- Rosalie?!

Mai friss

Ma 5kor felteszem a kövit! Csak gondoltam, szólok :D:D

Hoztam nektek egy kis ízelítőt a következő fejezetből;) Remélem, élvezni fogjátok! : P




"Éppen a nadrágomat vettem le, amikor Damien ismét benyitott. Amint meglátta, hogy egy szál fehérneműben ácsorgok, felvillant a tekintete és egy mélyről jövő morgást hallatott. Undorodva néztem, ahogy az arcát elborítja a vágy, és rémülten hátrálni kezdtem, mikor megindult felém, de nagyon hamar elértem a falig, ahonnan már nem volt menekvés. Damien hozzám préselte magát és belehörgött a nyakamba, miközben a keze a derekamra kulcsolódott. A legszívesebben felkiáltottam volna kétségbeesésemben, de mielőtt véghez vihettem volna a tervemet, a számra tapasztotta a kezét.
- Viselkedj, és talán nem öllek meg. Légy jó kislány, kérlek! Képzeld azt, hogy az a Cullen-fattyú vagyok, és esetleg még élvezni is fogod – súgta rekedt hangon a fülembe. Elöntött a rettegés."

Új Eclipse trailer from Oprah Show

Éljen Nóri! Tőle kaptam a linket, remélem, élvezni fogjátok! Figyelem! Őrületveszély!! :D:D:D:D

http://www.oprah.com/oprahshow/Worldwide-Premiere-Watch-The-Twilight-Saga-Eclipse-Trailer-Video_1

31. fejezet

Először is, szeretném megköszönni mindenkinek, aki írt nekem kommentet! El sem tudjátok képzelni, mennyire örültem minden egyes szónak! Külön szeretném megköszönni bOrinak, mert annyira lelkesen kampányolt nekem a komikért, hogy örökké a lekötelezettje maradok;) Továbba örök hálám Andinak is, mert hajtotta a népet! :D

Am, előre is bocsánatot kérek, mert Edward szemszögű a feji, és ebből kifolyólag nem igazán tudtam eleget tenni a kéréseteknek/kívánságotoknak, miszerint...ááá, olvassátok el, és majd rájöttök, mire értettem XD

Jó szórakozast! És ne felejtsetek el írni nekem! Köszönöm! XD

(Edward szemszöge)
Alice annyira jól elintézte nekünk a jegyeket, hogy mikor kiértünk a reptérre, a pultnál ülő jegykezelő csak sajnálkozva nézett ránk, mondván, hogy nem talál foglalást Cullen névre, az összes jegy elkelt már, és másnap délutánig nincs is szabad hely egyik gépen sem. A legszívesebben letéptem volna a húgom fejét, de Jaspernek köszönhetően megúszta, mert megakadályozott a tervem végrehajtásában, egy jó nagy adag nyugalom hathatós segítségével. 


Már épp indultunk volna kifelé, hogy más megoldást találjunk, amikor meglepett kiáltást hallottam a hátunk mögül.
- Mr. Cullen? A feleségét keresi? – ahogy megfordultam, észrevettem a felénk siető férfit, aki furcsán ismerős volt, de hirtelen nem tudtam beazonosítani, még az én kivételes memóriámmal sem.
- Hol van? – dörrentem rá a fickóra, aki ijedten összehúzta magát.
- Edward… Elég! Majd én elintézem – Jasper megfogta a karomat és hátrébb húzott, hogy a helyemre lépve beszéljen a férfival. Emmett szorosan melléállt, így az eddig is ijedt ember már rémülten rezzent össze, amint a bátyámra pillantott.
- Gyere, bátyó, sétáljunk egy kicsit! Meglátod, jót tesz majd – most meg Alice kezdett húzni maga után, én meg komolyan elkezdtem azon gondolkodni, hogy tényleg ennyire tehetetlen vagyok-e, hogy mindenkinek kísérgetnie kell.


Amint kiértünk a várócsarnokból, dühösen leráztam magamról Alice kezét, és szembefordultam vele.
- Mégis, miért kellett kicipelned? És ha valami fontosat mond? Amiből rájövök, hogy mégis merre indult el Bella? – szinte köptem a szavakat, de nagyon nem tudtam most a húgom érzelmeivel törődni. Arra ott van a férje…
- Edward, most ezt nem mondtad komolyan, ugye? Mit gondolsz, Jasper és Emmett nem képesek megoldani ezt az apró feladatot önállóan is? Miért kell neked mindig mindenben az elsőnek lenni? – fortyant föl a kis méregzsák, a kezeit a csípőjére tette és az aranybarna szemei szinte szikráztak az indulatoktól.
- Én nem is… én nem ezt mondtam! De Bella az én feleségem! És az én feladatom, hogy megvédjem! Ezt egyikőtök sem vállalhatja át! És én… én rettenetesen féltem őt, Alice! – magam sem tudtam miért mondtam el ezt neki.
Persze, azt tudtam, hogy tökéletesen tisztában van az érzéseimmel, elvégre nagyon jól ismert, ráadásul Jasper is a segítségére volt, de mégis, azáltal, hogy kimondtam azokat a szavakat, valahogy sebezhetőnek éreztem magam, mintha feltártam volna egy gyengeségemet. De Alice-nél láthatólag bevált, mert a tekintete ellágyult, és szorosan magához ölelt.
- Tudom, Edward, de ne félj, minden rendben lesz! Lá… - elharapta a mondat végét, és még a gondolataiban is egy buta popdalt énekelt hangosan, de engem már nem tudott megtéveszteni. Lefejtettem a karjait magamról, a két kezembe fogtam az arcát, és a lehető legkomolyabban a szemébe néztem.
- Alice? Kérlek, mondd el, hogy mit láttál! Könyörgöm neked! – súgtam neki.
Alice megingott egy pillanatra, tisztán láttam a szemében a sajnálatot és az együttérzést, de aztán ismét bezárkózott. Lehunyt szemmel elfordította a fejét és sírva fakadt.
- Nem lehet! Még nem! Edward, kérlek, értsd meg, nem mondhatom még el! Mert ha változik a jövő, és te mégis …. Nem, ne kérd ezt tőlem, kérlek! Majd időben el fogok mondani mindent, ígérem! Csak most még nem… nem, nem fogom elmondani, bármit is teszel velem! – hirtelen kihúzta magát, és rezzenéstelenül állta a tekintetemet.


Lefagytam, teljesen és mélyen, mert Alice általában nem volt velem ilyen elutasító, így nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy ilyen keményen lépjen fel velem szemben. Még csak tiltakozni sem tudtam, amikor ellépett előlem, és ismét a váró felé indult. Csak álltam ott szerencsétlenül, és azon gondolkodtam, hogy hogyan fogom megtalálni Bellát. Mert az odáig rendben volt, hogy valószínűleg Volterra a célja, de én szerettem volna még előtte megtalálni. Még mielőtt elkövet még egy őrültséget… Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy miért hagyott el minket, miért gondolta azt, hogy együtt nem tudnánk megoldani a gondokat. Tudtam, hogy vele is lesz egy kis beszédem…


Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy nem vettem észre, amikor a többiek visszaértek, így kissé meglepett, amikor Emmett hangját hallottam magam mellett.
- Hahó, öcsi! Föld hívja Edwardot! – meglengette az arcom előtt a kezét, de én csak türelmetlenül felmordultam.
- Na? Sikerült megtudnotok valamit? – doboltam az ujjaimmal, a feszültség majd’ szétfeszített belülről. Jasper és Emmett egymásra néztek, majd rám, és ismét egymásra.
- Edward… figyelj…. - kezdett bele Jazz, de letorkolltam.
- Bökjétek már ki! – rivalltam rájuk, és meglepő módon, Emmett megrezzent egy kicsit. Ha nem lettem volna a végletekig feszült, felnevettem volna.
- Ha nem szakítanál folyton félbe, már rég elmondtam volna! Befognád egy percre a szádat, ha megkérhetnélek?! – kiabált rám Jasper, és most rajtam volt a sor, hogy meghökkenjek, elvégre Jasper nem sűrűn jött ki a béketűréséből, és akkor sem nyilvános helyen.
A bátyám mindig is inkább megfigyelő volt, általában a háttérbe húzódott, és csak akkor szólalt meg, ha már nagyon muszáj volt. Így az előbbi kis kirohanása enyhén szólva is furcsa volt, de inkább nem szóltam semmit. Valószínűleg úgyis érezte a döbbenetemet, mert halványan elmosolyodott.
- Igen, Edward, jó lenne, ha most meghallgatnál minket – értett egyet Emmett Jasperrel, és olyan komoly képet vágott, amilyet még sosem láttam tőle. Úgy látszik, ez a meglepetések napja volt.
- Rendben, sajnálom! És most eláruljátok nekem, hogy mit sikerült megtudnotok? – furcsa módon fáradtnak éreztem magam, valahogy minden erőm elhagyott, fásultan néztem ki a fejemből.
- A férfi szerint Bella Seattle-be ment, de nem ez a legjobb, hanem, hogy a te kártyáddal fizetett – bökött rám Emmett, és felhúzta a szemöldökét, mintha várna valamire. Először nem esett le, de aztán a megoldás villámként hasított végig rajtam.
- Ezek szerint…? – nem mertem kimondani, hátha nem is arra gondoltam, amire szerintük kellett volna, de Emmett egy hatalmas vigyorral az arcán bólogatni kezdett.
- Pontosan, öcskös! Le tudjuk nyomozni! – kacsintott rám, és én végre, órák óta először éreztem valami reményfélét. 
Még nem volt az igazi, de már ennek is jobban örültem, mint bárminek, mert végre nem voltam többé üres belül, volt valami, amibe kapaszkodni tudtam.


- Amíg ti itt elszórakoztattátok egymást, én felhívtam az egyik ismerősömet a kerületi kapitányságon, és megkértem, hogy nézzen utána a kártyádnak. Tudom, hogy imádsz, nem kell külön hangsúlyozni! – Alice betipegett közénk, és a kezembe nyomta a mobilomat. Nem is vettem észre, hogy elvette…
- Remélem, ez nem ugyanaz az ismerős, aki a repülőjegyeket intézte… - vihogott fel Emmett.
- Emmett! Arról igazán nem én tehetek, hogy valaki nagyon elszúrta itt a dolgokat! Kikérem magamnak a feltételezést is! – toppantott mérgesen a húgunk, de Emmett csak vigyorgott tovább.
- Azt hiszem, ezt máskor is megbeszélhetnénk. Most van fontosabb dolgunk is – mutatott rá a tényekre Jasper.
- Igazad van. Le kell vadásznunk egy szökevényt! – röhögött fel Emmett, mire egy sötét pillantást lövelltem rá.
- Emmett! – kiáltott fel mű-felháborodottan Alice, aki alig bírta elrejteni a vigyorát.
- Most meg mi van? Elvégre pont ezt csináljuk, nem? – nézett körbe a bátyám értetlenül.
- De, ezt csináljuk – sóhajtottam, mert már régen feladtam a reményt, hogy Emmett egyszer képes lesz bármit is komolyan venni.
- Na, akkor indulhatunk? – pillantott végig rajtunk Alice.
- Minek kérdezed? Hiszen már úgyis láttad, nem? – mosolyodott el halványan Jasper, amire a húgom egy óriási vigyorral válaszolt.
- De igen! Csak gondoltam, udvarias leszek – vonta meg a vállát.
- Kivételesen – szólalt meg Emmett, de a következő pillanatban már csattant is Alice apró keze a tarkóján.
- Mi az, hogy kivételesen? Én igenis mindig… - kezdte Alice, de Jazz türelmetlenül közbeszólt.
- Később! Dolgunk van! – úgy magyarázott a két veszekedő testvéremnek, mintha gyerekek lennének. Vagy elmeháborodottak. Én az utóbbira tippeltem.
- Jól van, na! Menjünk akkor! – toppantott Alice, majd a kijárat felé indult.
- Még jó, hogy Rose nem jött. Képzeld el, milyen cirkuszt csinált volna ő… - Emmett fancsali képétől elkapott a nevetés. 


Hát igen, a nagyobbik nővéremet senki nem verte meg, ha hisztizésről volt szó. Nagyon reméltem, hogy jól megvan a kicsikkel, bár amióta megszülettek, le sem lehetett őket vakarni egymásról. Rosalie tényleg megérdemelt volna, hogy anya lehessen, mert nagyon jól csinálta.
„Na, gyere öcskös, keressük meg az arádat! Már kezd nekem is hiányozni.” – bökött oldalba Emmett, majd elindultunk a parkoló felé.
Mivel Alice ismerősének hála nem volt repülőjegyünk, viszont az egész távot nem is futhattuk le – elvégre emberek között voltunk – úgy döntöttünk, hogy kocsival megyünk. 
Miután mindenki elhelyezkedett – Alice természetesen kiharcolta magának a vezető melletti ülést – csikorgó gumikkal kifaroltam a parkolóból, és elindultam kelet felé. Reméltem, hogy még Bella gépének a landolása előtt odaérek, bár több mint egy óra előnye volt, és nekem át kellett szelnem az egész Olympic-félszigetet. Gyorsan hajtottam, gyorsabban, mint valaha, de a testvéreimnek sem volt kifogásuk a sebesség ellen, így bártan szabadjára engedtem a lőerőket. Már vagy fél órája megállás nélkül mentünk, amikor, nem messze Port Angelestől meghallottam két járőröző rendőr gondolatait. Kelletlenül levettem a lábamat a gázpedálról, és a megengedett sebesség alácsúsztattam a kilométeróra mutatóját. 


Nem számított túl sokat, mert amint a rendőrök meglátták a kocsimat, jeleztek, hogy álljak félre. Magamban szitkozódva kormányoztam az autót az út széléhez, és leállítottam a motort. A rendőrök lassan sétáltak az ablakomhoz, és feltűnően bebámultak a kocsiba.
- Jogosítványt és forgalmi engedélyt kérek! – szólalt meg a köpcösebbik mogorván, de a gondolatait Alice töltötte ki.
Lenyűgözően szépnek találta a húgomat, és már azon agyalt, hogy húzhatná az időt, hogy tovább bámulhassa. Egy nagyon halk, de mélyről jövő morgás hallatszott a hátsó ülés felől. Jasper érzékelte a rendőr érzelmeit, és érthető módon nem tolerálta őket túlságosan. A gondolatait elárasztották a férfi megölésével kapcsolatos fantáziái, így tennem kellett valamit, mielőtt még vagy tettlegességre ragadtatja el magát, vagy minket is az őrületbe kerget a képessége által.
- Jasper, fékezd magad! – olyan halkan szűrtem a szavakat a fogaim közt, hogy a rendőröknek semmi sem tűnt fel. Ellenben Alice hátrafordult, és egy szerelmes mosoly kíséretében megfogta a férje kezét, aki hálásan viszonozta azt. Legalább már a halott rendőrök miatt nem kellett aggódnom…
Váratlanul a húgom megmerevedett, és furcsa, összefüggéstelen képeket kezdett mutogatni nekem. Hó, szamovár, cirill betűk, hagymakupolák… Értetlenül néztem Alice-re, de ő is csak tanácstalanul megrázta a fejét.
- Kinyitná a csomagtartót, uram? – a rendőr nem volt túl megértő a problémáimmal szemben, pedig minden egyes perccel, amit itt elvesztegettünk, tovább növeltük Bella előnyét.


Dühös voltam a törvény két eme szolgájára, hogy pont most akartak velem szórakozni, de sajnos nem tehettem ellene semmit, így tehetetlenül felsóhajtva kiszálltam a kocsiból. A két rendőr hátrahőkölt egy pillanatra, de aztán úgy-ahogy összeszedték magukat. Legalábbis kívülről így tűnt, de a gondolataikban ordított a félelem. Hiába, az átlagos embereknek mindig is félelmetesek voltunk, akármit is tettünk, jobban érezték magukat három lépés távolságból. Nem mintha mi erőltettük volna a közvetlenséget, de néha lehangoló volt ez az állandó elszigeteltség. Csupán egy ember volt, akit nem érdekeltek a velünk kapcsolatos ostoba feltételezések, de azóta már ő is közénk tartozott. Bella… Egyszerre féltettem őt és mérges is voltam rá. Ez a két érzelem állandó harcot vívott a bensőmben, hol az egyik, hol a másik kerekedett felül, így hol toporzékolni tudtam volna kétségbeesésemben, hol pedig meg tudtam volna fojtani a szerelmemet, hogy meg merte ezt tenni velünk. De most már legalább, ha nem is teljesen, de részben megértettem, mit érzett Bella abban a végzetes nyolc hónapban, amikor nem voltunk mellette. Még jó, hogy nekem nem kenyerem a kutyákkal való barátkozás…


Miközben én ezeken gondolkodtam, a két járőr átnézte a csomagtartómat, és mivel semmit nem találtak benne, csak pótkereket meg elsősegélyládát – amire amúgy semmi szükségem nem volt, de a szabályok miatt muszáj volt tartanom egyet – szinte letörten fordultak felém. Ha nem lettem volna ideges Bella miatt, nevetnem kellett volna azon igyekezetükön, hogy találjanak egy hibát, bármilyen aprót is. Így viszont, hogy minden tökéletesen rendben volt, a kezembe nyomták a papírjaimat, majd egy szó nélkül, duzzogva elvonultak. Fejcsóválva szálltam vissza a kocsiba, és gázt adtam. Mikor magunk mögött hagytuk a rendőröket, jobban ráléptem a pedálra, mert nagyon sok elvesztegetett időt kellett behoznunk. 


Egy idő után ránéztem Alice-re, aki kifelé bámult az ablakon, és a látomásán töprengett.
- Hé, ti ott hátul! Mi jut eszetekbe a következő dolgokról? – a visszapillantó tükrön keresztül hátranéztem a bátyáimra. Mindketten kiegyenesedtek ültükben, és feszülten figyelni kezdtek. Emmett gondolatait az az elképzelés kötötte le, hogy talán valamilyen játékkal próbálom elütni az időt, és már durvábbnál durvább fogadásokon törte a fejét, amivel izgalmasabbá tehetné. Nem is ő lenne, ha nem jutna eszébe ilyesmi…
- Játszunk? – mondta ki hangosan is az előbbi elmélkedését vigyorogva.
- Nem, Emmett, nem játszunk. Alice-nek látomása volt, de csupa zagyvaság az egész. Arra gondoltam, hátha együtt okosabbak leszünk – úgy magyaráztam neki, mint egy ötévesnek, de ő ezt nem vette zokon, inkább előrehajolt a két ülés között.
- Nos, miféle zagyvaság? – pillantott ránk kíváncsian.
- Csak töredékek, úgy, mint hó, hagymakupolák, szamovár és cirill betűk. nem tudom, mit jelenthetnek ezek – kérdőn ránéztem a húgomra, de ő is csak tanácstalanul rázta a fejét.
- Jazz? Valami ötlet? – pillantott hátra Alice, de a következő pillanatban csalódottan visszaült a helyére. Jasper gondolataiban sem tudtam felfedezni semmi használhatót. 


Már kezdtem feladni amikor Emmett hangosan felnevetett.
- Nem igaz, hogy nem jöttetek rá! Ezt nektek, okostojások! Azt hiszem, én tudom, miről van szó! – önelégülten hátradőlt és keresztbe fonta a karjait.
- Mi az? – bökte oldalba Jasper, de ettől csak szélesebb lett Emmett vigyora, viszont nem szólt egy szót sem. És még a gondolatait is elrejtette előlem. Ügyes volt, meg kell hagyni, de abban a pillanatban csak dühös voltam rá.
- Emmett! – kiáltottam rá ingerülten, mire a mosoly kissé elhalványult.
- Jaj, de kegyetlenek vagytok! Legalább egy kicsit hadd élvezzem még, hogy eszesebb vagyok, mint ti! – duzzogott.
- Emmett, kérlek szépen! Lehet, hogy Belláról van szó! Ugye te is szeretnéd már hazavinni őt? – Alice bevetette a tejes női fegyvertárát, a kiskutyatekintettől kezdve a rebbenő szempillákon át a lebiggyesztett szájig. Ironikusan adta elő a kérlelő nő magánszámát, de Emmettet nem érdekelte, mennyire színlelt, mert lemondóan felsóhajtott.
- Oké, győztetek! Nem igaz, hogy nem jutott ez eszetekbe! Mi a közös ezekben a dolgokban? – tette fel a költői kérdést. Tanácstalanul néztünk össze, amikor megláttam Emmett gondolatai között a megoldást. A legszívesebben a homlokomra csaptam volna, de akkorát, hogy beszakadjon a koponyám. Tényleg ostobák voltunk, hogy nem tudtuk összerakni a kirakós darabjait.
- Hogy az a… - nyögtem fel dühösen, és a fejem helyett a kormányt kezdtem el csapkodni. Alice lefogta a kezemet, még mielőtt tönkretettem volna. Autó nélkül bajosan jutottunk volna el Seattle-be, így vetettem rá egy hálás pillantást. Megérően mosolygott, majd Emmett felé fordult.
- Szóval, nekünk, egyszerű, gondolatolvasástalan vámpíroknak is elárulod, hogy mire jutottál? – mosolygott rám bizalomgerjesztően.
- Persze, bár még mindig nem értem, hogy nem jutott ez eszetekbe! Tehát, most jön az egymillió dolláros kérdés! Mi a közös ezekben? – húzogatta a szemöldökét a nagyra nőtt bátyám, mire Jasper türelmetlenül felsóhajtott mellette.
- Emmett, ha tudnánk, nem viselnénk el tőled ezt a sok baromságot! Kinyögnéd végre? – várakozóan rápillantott és intett a kezével, folytatásra buzdítva Emmettet.
- Hát Oroszország! A szamovár, a hagymakupolák, a cirill írás… Minden stimmel! Na, ki is az ész a családban? – vigyorogva kihúzta magát, és a mutatóujjával megbökte a halántékát.
- Miből jöttél rá? – Jasper gondolatban már el is kezdte sorolni magában azokat az adatokat, amelyeket Oroszországról tudott, bár ezekkel nem sok mindent kezdhettünk, mert főleg katonai tényeket hozott fel.
- Tudjátok, a múltkor volt a világbajnokság, foci, természetesen, és a döntőben ott volt az orosz csapat is. És a meccs előtt minden résztvevő országról levetítettek egy kisfilmet, és emlékeztem ezekre a dolgokra. Végül csak kifizetődő lett, hogy sportcsatornánk is van, nem? – Emmett vidáman végignézett rajtunk, és roppant módon el volt telve magával.
- De, tényleg megéri az árát – sóhajtott fel Alice, de még mindig nyugtalankodott.
- Mi a gond? – Jasper előrenyúlt a két ülés között, és a húgom vállára tette a kezét.
- Semmi, csak még mindig nem értem az egészet. Miért volt látomásom Oroszországról? Tudtommal egyikünk sem készült odamenni – egy pillanatra bevillant neki, hogy talán Bella…
- Nem, Alice, ez nem valószínű. Miért menne Bella oda? – megráztam a fejem, nem gondoltam, hogy a feleségem éppen orosz földre igyekszik.
- Igazad van. Nem tudom, mi ez, de remélhetőleg hamarosan kiderül – fáradtan hátradőlt, és kibámult az ablakon.


Lassan elértük Eagle Harbort, ahol fel kellett szállnunk a Seattle-be tartó kompra. Alice és Jasper vállalták, hogy megveszik a jegyet, így Emmettel kettesben maradtunk a kocsiban. Türelmetlenül doboltam a kormányon az ujjaimmal, a belső feszültség lassan már az őrület határára sodort. Nem tudtam, mennyi előnye lehet Bellának, de mindenki érdekében kívántam, hogy sikerüljön elcsípnünk.
Végre megláttam Jaspert és Alice-t. Jóformán még be sem csukták maguk után a kocsiajtót, már hajtottam is fel a kompra, de az csak újabb értékes percek elmúltával indult. 


Ahogy a hajó elhagyta a kikötőt, kiszálltam a kocsiból és a korláthoz sétáltam. Viharos idő volt, a szél méteres hullámokat gerjesztett, amit ide-oda himbálták a kompot. Egyedül voltam odakint, az emberek a kajütben zsúfolódtak össze, a gondolataik enyhe fokú félelmet tükröztek, ami a kint dúló viharnak volt betudható kivételesen, és nem nekünk. Néztem a sötét víztömeget, és azon gondolkodtam, vajon a lelkemben dúló vihar is épp így nézne-e ki, ha egyszer valami miatt kivetíthetném a világra. Amíg én ezeken agyaltam, a komp lassan elérte a seattle-i kikötőt. Felocsúdtam a töprengésből, bevágtam magam a kocsiba, és elsőként hagytam el a hajót. Senki nem szólt egy szót sem, miközben százötvennel átsüvítettem a városon. Csupán a reptérnél lassítottam le, és oda már normál tempóban hajtottam be. Hallottam, ahogy egy gép pont akkor szállt fel, amikor rákanyarodtam a parkolóhoz vezető útra. Az ezüst gépmadár nyílként suhant, élesen elütött a felhőtlen ég mosott kék színétől. Beálltam a bejárathoz legközelebb eső helyre, feltéptem az ajtót, és már rohantam is be a tranzitváróba. Odaléptem az első információs pulthoz, és Bella iránt érdeklődtem. Az első mondat után már nem figyeltem arra, amit a jegykezelő mondott. Pedig sok értékes információ hangzott el, kezdve attól, hogy Bella nem egyedül utazott, mert két jegyet vásárolt az én kártyámmal. Az sem jutott el a tudatomig igazán, hogy hová indult. 
Egyetlen egy szó visszhangzott a fejemben, újra és újra tőrszúrásként hasítva bele régen halott szívembe.


Elkéstem.

Kedves Mindenki!


Nemrég találtam rá Benina kampányára, és mivel teljes mértékben egyetértek vele, úgy döntöttem, hogy csatlakozom. Előre leszögezném, hogy senkit nem áll szándékomban megbántani, mert imádtam és imádom minden egyes díjamat, mert ezek jelentik a számomra at, hogy talán mégsem olyan szörnyű az, amit csinálok. Mégis, egy idő után az ember már nem is tud olyan felhőtlenül örülni nekik, mert ha mindennap (sőt, naponta többször) kapok egy-egy ilyen kreatív elismerést, már nem arra gondolok, hogy 'Istenem, ez mekkora megtiszteltetés!", hanem arra, hogy " Te jó ég, már megint egy... ". Tehát, ezentúl, ha esetleg újabb díjhullám söpörne végig a bloggerek közöttt, és én is megkapnám valamelyiket, ki fogom tenni oldalra, de nem fogok kérdésekre válaszolgatni, meg másokat linkelgetni. Ez nem azt jelenti, hogy nem fogok neki örülni, csak egyszerűen azt szeretném - ahogy szerintem minden írótársam is - hogy inkább kommenteket írjatok, mert abból tanulhatok is, hogy mit kellene változtatnom. Vagy nem ;) Számomra a kommentelés annyit tesz, mintha "fizetnék", ezzel hálálom meg az íróknak azt, hogy pár perc örömet vittek az életembe.
Lényeg a lényeg, hogy tényleg nagyon szépen köszönöm az eddigi elismeréseket, és remélem, ezentúl szavakban fejezitek ki, ha tetszik nektek valami.
És tényleg nem akartam senkit megbántani, de szerintem ez így helyes, és pontosan ezért drukkolok Beninának, hogy minél több bloggert tudjon maga mellé állítani.
Köszönöm és sajnálom
Lea

1. Tedd ki a blogodra!
2. Írd ki a nevét annak, akitől kaptad!
3. Írd le ki az a 6-7 ember akinek tovább küldöd!
4. Válaszolj az alábbi kérdésekre!

1. Megvan ;)

2. Köszönöm Iwettnek , Joinnak és Fanny97-nek

3. Hát, ha nem gond, én itt most nem emelnék ki külön senkit, mert mindenki megérdemli! És nem mellesleg már szerintem mindenki megkapta ;)

4. Kedvenc:

• piád: 100%os narancslé, paradicsomlé
• kajád: rakott krumpli, olasz tészták
• állatod: KUTYA!! (L) ;)
• színed: Ezüst, fekete
• édességed: gyümitorta, étcsoki
• zenei stílusod: mindenevő vagyok, pl szeretem a nem túl ütős rockot és még néhány klasszikust is ;)
• énekesed: hát.... nincs konkrét... RPatz? ;)
• énekesnőd: pfff.... előző kategória... talán Enyát emelném ki
• színészed: Denzel Washington, Mr. Pattinson ;)
• színésznőd: ööö... passz:P
• együttesed: LP, Queen
• blogod: én mindenkit szeretek! (L) (na jó, Cárliii/Tami és Barbika nem tartozik ide;))

30. fejezet

(Bella szemszöge)
Attól a pillanattól kezdve, hogy kiléptem a házból, a szerencsétlenség mintha a nyomomban járt volna. Ahogy igyekeztem a lehető legnagyobb titokban átszáguldani az erdőn, váratlanul megéreztem Edward illatát. Nem lehetett messze, mert még azt is hallottam, ahogy a cipője alatt megcsikordulnak a kavicsok és az ágak. Megálltam, nem csináltam semmit, csak hallgatóztam és mélyeket lélegezve próbáltam minél többet megszerezni magamnak az illatából. Bár még mindig fájt, hogy átvert, a saját magam által okozott hiánya még jobban kínzott, szinte az eszemet vesztettem arra a gondolatra, hogy elhagyom, elmegyek, és könnyen meglehet, hogy soha többé nem térhetek vissza hozzá. Hozzá és a gyerekekhez, hármukhoz, akik az életemnél is többet jelentettek nekem. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer önszántamból eltaszítom őket magamtól, de azért, hogy biztonságban tudjam őket, muszáj volt magára hagynom a családomat. Reméltem, hogy megértik, mit miért tettem, és egyszer, ha esetleg nem térnék vissza, boldogan tudják folytatni az életüket.


Edward váratlanul megmozdult. Hallottam, ahogy embernek nesztelen léptei egyre gyorsuló ütemben repítik felém, és tudtam, hogy nem ácsoroghatok tovább egyhelyben toporogva, így sarkon fordultam, és futni kezdtem. Minden egyes lépésemnél szúró fájdalmat éreztem, mintha a szívem és a lelkem arra akarna kényszeríteni, hogy hagyjam a csudába az egészet, és menjek Edward felé, hogy adjam fel, mert majd együtt kitalálunk valamit. Egy pillanatig meginogtam, de aztán megacéloztam az akaratom, és tovább rohantam a célom felé. Mintha még hallottam volna, ahogy Edward a nevemen szólít, de a csendes hangot hamar tovasodorta a fák között zúgó szél.


Amikor kiértem a reptérre, vissza kellett fognom magam, mert az emberek nem jöhettek á, hogy valami nem stimmel velem. 
A jegyelővételi pultnál ülő kezelőnek leesett az álla, amikor odaléptem elé. Persze, eddig is tudtam, hogy a vámpírok gyönyörűek, hiszen nap, mint nap megtapasztalhattam ezt magam körül, de nem gondoltam, hogy én ilyen hatást tehetek az emberekre. A férfi csak ült ott, és engem bámult, már kezdett határozottan idegesítő lenni, ezért megköszörültem a torkom és elmondtam neki, mit szeretnék.
- Olaszországba kell utaznom, sürgősen – az utolsó szót célzottan megnyomtam, mire magához tért, és bárgyú mosollyal kezdte elém pakolni az árjegyzékeket meg térképeket.
- Sajnos innen nem tud közvetlenül Olaszországba repülni, csak Seattle-ből. Ha kívánja a kisasszony, azonnal foglalok magának jegyet a következő gépre! – mondta tudálékosan. Határozottan idegesített már, ezért igyekeztem gyorsan letudni az egészet.
- Remek, köszönöm! Melyik kapunál kell beszállnom? – reméltem, hogy veszi a lapot, és szerencsémre már pötyögte is be az adataimat a számítógépbe.
- Szükségem lenne a nevére, egy azonosító okmányra, és egy hitelkártyára, amennyiben nem készpénzzel kíván fizetni – vigyorgott rám, nekem meg eszembe jutott, hogy nem hoztam magammal pénzt. Viszont Edward kártyája nálam maradt a legutóbbi bevásárló körutunkról, reméltem, annyira nincsenek komoly kapcsolataik, hogy lenyomozzák a használatát.
- A nevem Isabella Cullen. Nem gond, ha a férjem hitelkártyájával fizetek? – minden akaratom ellenére rámosolyogtam, miközben átnyújtottam neki a jogosítványomat és a platinakártyát.
- Cullen? Edward Cullen felesége? – döbbent meg, mikor ránézett a hitelkártyára. Megijedtem, hogy most rögtön hívni fogja a családomat, mert már előre riadóztatták az összes repteret, meg vonatállomást, sőt még a taxisokat is, hogy én éppen szökésben vagyok. Bár néhány ember kevés lett volna ahhoz, hogy megállítson, nem akartam semmi bajt. Így nyugalmat erőltettem magamra, és még mindig mosolyogva a fickó szemébe néztem.
- Igen. Ismeri talán? – igyekeztem minél lazábbnak látszani. Egy kicsit talán el is túloztam, mert a jegykezelő furcsán végigmért, de végül beadta a derekát.
- Igen, régebben sokszor utazott velünk, de egy ideje nem láttam errefelé. Most már azt is értem, miért marad inkább otthon. Ilyen feleség mellett nekem sem lenne kedvem elutazni! – kacsintott rám, nekem meg szinte felfordult a gyomrom a hízelkedésétől.
- Kedves… És most megkaphatnám a jegyemet, kérem? – előrenyújtottam a kezemet, mire végül egy újabb bámulás és egy nagy sóhaj után a markomba kaparinthattam végre.
- Tudja, elvileg tiltja a szabályzat, hogy a kártya tulajdonosának a jelenléte nélkül elfogadjam azt, de most kivételt tehetek. Természetesen csak Mr. Cullen miatt – vigyorgott rám.
- Természetesen – biccentettem undorodva, majd sarkon fordultam, és a megfelelő kapu felé indultam.


Mikor megtaláltam, egy lemondó nyögés szakadt fel belőlem, ugyanis óriási sor állt előttem. Miért kell mindenkinek ma Seattle-be utaznia? Magamra erőltettem egy nagy adag nyugalmat, és beálltam a sor végére, egy kisgyerekes anyuka mögé. A kisfiú tágra nyílt szemmel bámult rám az anyja válla fölött, majd, némi gondolkodás után, felvillantott egy hiányos fogsorú mosolyt.


 Fájdalmasan emlékeztetett ez az arckifejezés a saját gyerekeimére, amikor huncutul mosolyogva benyitottak a hálószobánkba reggelenként, és bemásztak mellénk az ágyba, hogy aztán ott aludjanak még egy kicsit. Bár mi Edwarddal nem aludtunk, e kis reggeli szertartás miatt igyekeztünk úgy tenni, mint más, normális szülők, és boldogan fenntartottuk a látszatot. Miután az ikrek elhelyezkedtek és álomba szenderültek közöttünk, órákon át csak néztük őket rajongva, néha egymásra vigyorogtunk, hogy lám, milyen szerencsések is vagyunk mi ketten, hiszem minden megadatott nekünk, amit csak kívántunk. Ott voltunk egymásnak, ott volt a családunk, és ott voltak a kicsik is, így az életünk tökéletes lehetett volna, ha nem zavarják meg állandóan az idillünket, hol véletlenül, hol fenyegetve. És most ott tartottam, hogy mindent feladtam, ami valaha is fontos volt a számomra, fel kellett adnom a veszély és az ármánykodás miatt. Egyik percről a másikra hihetetlenül dühös lettem, gyűlöltem a Volturit, amiért szándékosan szétzilálta az életemet és megfosztott minden jótól. Éreztem, ahogy a harag egyre csak szétterjedt a szívemből, beleitta magát a csontjaimba, és elárasztotta az elmémet. Semmi nem érdekelt már, csak a bosszú, a kegyetlen megtorlása a sérelmeimnek.


A vörös köd már majdnem teljesen elborított, de egy édesen gügyögő hang kibillentett. Zavartan néztem az előttem vigyorgó kisfiúra, úgy tűnt, ő egyáltalán nem fél tőlem, talán még nem fejlődött ki benne az a természetes életösztön, ami a felnőttekben rendszerint feltámad, amikor találkoznak a hozzánk hasonlókkal. A dühöm lassan elmúlt, ahogy a kisfiú szemeinek zöld mélységébe néztem, aminek az alján egyértelműen kíváncsiság csillogott. A szám akaratlanul is mosolyra húzódott. Csöpp kis gyerek, még nem tudta, mennyi szörnyűség van ezen a világon, és nagyon reméltem, hogy soha nem is fogja megtudni.
Végre megszólalt a hangosbemondó, és egy számomra túl nyájas női hang felszólított minket a beszállásra.


Utoljára még odaintegettem a fiúcskának, majd a beszállókapuhoz léptem. Miután a stewardess leellenőrizte a jegyemet, gond nélkül felszállhattam a gépre. Az ajtóban újabb vakítóan fehér mosoly fogadott, bár ez a véleményem szerint nem nekem szól, inkább az első osztályú jegyemnek. Nem, mintha nem bírtam volna a turistaosztályon utazni, de mivel elég régen vadásztam már, úgy gondoltam, jobb, ha minél kevesebb ember van körülöttem. A számításom bevált, mert amikor a fedélzetre léptem, csak egy utas volt ott. Nem is ez a tény volt a megdöbbentő, hanem az, hogy ennek az utasnak nem volt szívverése, ami csak egyet jelenthetett: nem én voltam az egyedüli vámpír a gépen. Ő is észrevette a jelenlétem, mert villámgyorsan felém fordult, végignézett rajtam, majd ismét az ablakra koncentrált. Kissé zavartan ültem a helyemre, és bekapcsoltam a biztonsági övemet. Nem volt rá szükségem, de a látszatot fent kellett tartani. Miután kedvesen, de határozottan leszereltem a stewardess buzgó igyekezetét, hogy hozzon nekem valamit – elvégre élő állatot nem hiszem, hogy felszolgáltak volna – én is kifelé bámultam. Néhány perc múlva a hajtóművek feldübörögtek, és már a levegőben is voltunk. Sóhajtva kapcsoltam ki az övet, és hátradőlve igyekeztem kizárni az agyamból a másik vámpír jelenlétét. 


Ő nem így gondolta, mert hallottam, ahogy a bőrülés megnyikordult, mikor felállt. Megpróbáltam feltűnés nélkül kilesni a hajam mögül, de a vámpír már ott ült mellettem, és úgy nézett rám, mintha vizsgálgatna.
- Isabella Cullen? – a hangja selymes volt, de volt benne egy furcsa él, amitől – ha csak képletesen is, de – kirázott a hideg.
- Ismerjük egymást? – villámgyorsan végigfuttattam magamban mindenkit, aki szóba jöhetett, de nem találtam senkit. Biztos voltam benne, hogy most látom először a fickót.
- Most már igen. Van egy ajánlatom a számodra – elmosolyodott, de ez a mosoly semmi jót nem ígért. Veszedelmes volt, nagyon veszedelmes. Kezdtem bepánikolni.
- Sajnálom, de nem élnék vele. És most, ha szabad… - próbáltam felállni és elmenni mellette, de megragadt a karomat, és az üléshez szegezett.
- Ó, attól tartok, kénytelen leszel. Vagy azt szeretnéd, ha a férjednek baja esne? A családodnak? A gyerekeidnek? – kimondta azt, amitől mindig is féltem. Tudnak a gyerekekről. A rémület meglátszódhatott rajtam, mert gúnyosan felnevetett, és elengedett. Már nem volt annyira sürgős elmennem, és ezt ő is nagyon jól tudta.
- Mit kell tennem? – tudtam én is és tudta ő is, hogy bármit megtennék azért, hogy a családom biztonságban legyen, és azt is, hogy nem fogok jelentet rendezni nyilvános helyen, ráadásul nyolcezer méterrel a tenger fölött. Már nem is érdekelt, ki ő, ki küldte és mit akar, bármibe hajlandó voltam beleegyezni annak fejében, hogy a többieket békén hagyják.
- A Volturihoz készültél, ugye? Hát, egy kicsit meg kell, hogy változtasd az útirányodat. Oroszországba megyünk – szenvtelenül ejtette ki a szavakat, mintha nem is érdekelné ez az egész. Nekem viszont görcsbe rándult a gyomrom.
- Oroszországba? Hát te nem vagy Volturi? – teljesen megzavarodtam, az agyam hiába próbálta összerakni a részleteket, semmire sem jutottam. A vámpír hangosan felnevetett.
- Dehogy! Még csak az kellene, hogy én azoknak a szottyadt múmiáknak dolgozzak! Ez volt az évszázad vicce! – már a hasát fogta nevettében, de én továbbra is bambán ültem a helyemen. Tényleg nem értettem semmit.
- Akkor ki vagy te? És miért akarsz Oroszországba vinni? – nagyon reméltem, hogy választ kapok a kérdéseimre, de csalódnom kellett. A férfi mosolya eltűnt, és a helyébe fenyegető kifejezés lépett. Felvillant a szeme, miközben a tekintetét az enyémbe fúrta.
- A nevem Damien, de csak ennyit tudhatsz. Valaki látni akar téged. És a téma most lezárva! – csendesen beszélt, de akkor sem rémülhettem volna meg jobban, ha kiabál.


Féltem, rettegtem attól, ami még rám várt. Nemcsak magam miatt, hanem mert ha nem sikerül teljesítenem a parancsait – bár még mindig nem tudtam, kinek a megbízásából rabolt el – akkor a családom is veszélybe kerül. De a remény még nem hunyt ki bennem, lázasan törtem a fejem, hogyan szabadulhatnék ki ebből a helyzetből. Váratlanul furcsa hangokat kezdtem hallani.


„Jane elégedett lesz velem, talán végre engem is elfogad! Elvégre megszereztem neki azt, amit annyira akart – Edward Cullen legféltettebb kincsét.”


Zihálni kezdtem, amikor rájöttem, hogy Damien gondolatait hallottam. Ezek szerint Edward képessége mégsem tűnt el, talán csak a többieké elfedte valahogyan, de most életre kelt. Amint ezt letisztáztam magamban, eszembe jutott, hogy mit is hallottam az előbb. Jane? Milyen Jane? Jane Volturi? De ő miért akarna ártani nekem? Tudtam, hogy nem kedvel különösebben, mert nem hatott rám a képessége, még akkor sem, amikor ember voltam, de azért még nem hittem, hogy ilyen aljasságot művelne. De hiszen Damien nem azt mondta, illetve gondolta, hogy én kellek neki, személy szerint, hanem Edward legféltettebb kincse… 
Már attól, hogy felidéztem magamban az arcát, a hangját, a csókjait, már attól éreztem azt a furcsa bizsergést a szememben, és azt a mélyről jövő, határtalan fájdalmat és ürességet, amit a hiánya okozott. Reméltem, nem is csak reméltem, hanem akartam, hogy úgy emlékezzen rám, ahogy szerettem őt és a gyerekeket, úgy maradjak meg az emlékeiben, mint az a lány, aki mindenét odaadta neki, mert a végtelenségig imádta. Ha tudtam volna, hogy így emlékszik rám, bármivel szembe tudtam volna nézni. Ez jelentette ez én halhatatlanságomat. 
A tényleges halálom gondolata furcsa módon nem kavart fel ennyire, valahogy már beletörődtem, hogy nekem nem szabad élnem. Hiszen amióta csak megismertem Edwardot és a többieket, folyton-folyvást csak sakkoztunk a halállal, minden egyes alkalommal reménykedve, hogy kijátszhatjuk, és én valamilyen módon meghosszabbíthatom az ebben a boldog eksztázisban töltött időmet. De úgy tűnik, Istennek más tervei voltak velem, mert az már képtelenség, hogy minden és mindenki ellenem esküdött volna fel, bármilyen felsőbb akarat nélkül.
De a döntésem már megszületett, és ettől kicsit jobban éreztem magam. Mindig ilyen voltam. Sokáig képes voltam hezitálni a lehetőségek között, de miután meghoztam a döntésemet, az érzelmeim is elcsitultak, nem voltam többé zavart vagy kétségbeesett.


És akkor, mint derült égből a villámcsapás, eszembe jutott valami. Ha Edward képessége bennem rejtőzött valahol, talán a többieké is megvan, és ha igen, talán üzenni tudok nekik… valahogy…akárhogy…
Lehunytam a szemeimet, és erősen Alice-re koncentráltam, valamint Oroszországra. Mindent felsoroltam magamban, amit az ottaniakról tudtam, remélve, hogy Alice rájön, mit is akartam ezzel. Feltéve, ha sikerül célba jutnia az üzenetemnek. A fejem már iszonyatosan fájt a megerőltetéstől, de én továbbra is csak sugalltam a képeket és adatokat, a rénszarvasoktól kezdve a szamovárig. 


Váratlanul egy ütést éreztem a vállamon, és teljesen kimerülve, lihegve nyitottam ki a szemeimet, hogy a másik vámpír dühös tekintetével találjam szembe magam.
- Mégis, mit képzelsz? Mit csináltál? – izzott a szeme a haragtól, miközben megrázott.
- Semmit! Csak… csak gondolkodtam – beharaptam a számat idegességemben, nagyon reméltem, hogy nem vett észre semmit. Összehúzott szemekkel méregetett még egy darabig, aztán végül is felsóhajtott, és hátradőlt az ülésen.
- Ne akarj átverni, mert úgysem fog sikerülni! – sziszegte a fogai között, én meg majdnem hangosan felnevettem. Na persze…


Természetesen egy szót sem szóltam, csak egy keserű pillantás után az ablak felé fordultam. Lassan elértük Seattle-t, már láttam a távolban a város fényeit. Hiába járt az agyam folyamatosan, nem jutott eszembe semmit, hogyan is szökhetnék meg, hogyan rázhatnám le a fogvatartómat. Ahogy a gép egyre lejjebb süllyedt a leszálláshoz, az én reményem is olyan ütemben apadt.


A gép még jóformán meg sem állt a kifutón, Damien már fel is rángatott az ülésből, és az ajtó felé húzott. Ahogy kiléptem a gépből, kissé megnyugodva észleltem, hogy az eget vastag felhőtakaró borítja, így legalább a kilétünk miatt nem kellett aggódnom. A vámpír, még mindig a karomat szorongatva, az épület felé hurcolt. Gyorsan körülnéztem, de nem találtam senkit és semmit, ami segíthetett volna nekem. Mindenhol türelmetlen és fáradt embereket láttam, senkinek nem tűnt fel, hogy bajban vagyok. Nem, mintha bármit is tudtak volna tenni, de némi zűrzavar talán egy kis előnyhöz juttatott volna. Már azon gondolkodtam, hogy mit tegyek, amivel felrázhatnám őket egy kicsit, amikor Damien felém fordult.
- Ne is álmodj róla, hogy megszökhetsz! Ha kell, mindenkit megölök, úgyhogy viselkedj! – mondta fojtott hangon, így elvetettem minden eddigi ötletemet, mert nem akartam, hogy bárkinek is baja essék.


A jegyeket gyorsan elintéztük, hála Edward platinakártyájának, és a kijelölt beszállókapuhoz indultunk. Damien egy pillanatra sem engedett el, valószínűleg ő sem volt olyan biztos abban, hogy nem próbálok meg elszökni. Már nem is érdekelt. Inkább azon gondolkoztam, hogy miért kellek én Jane-nek. Hiszen soha nem ártottam neki, tudtommal nem adtam okot erre az ellenséges viselkedésre. És hogyhogy Aro tudta nélkül cselekszik? Egyáltalán biztos, hogy Aro nem tud róla? De ha tud róla, miért nem Volterrába visznek, miért kell Oroszországba mennem?


A kérdések egymás után ötlöttek fel bennem, minden egyes kérdés száz másikat hozott magával, és én egyikre sem tudtam a választ, bármennyit is törtem a fejemet. Már csak azért imádkoztam, hogy Edward tényleg teljesítette a kérésemet, és nem indult utánam. Mert ha elmegy Volterrába, holott én nem leszek ott, és Aro valamilyen módon ott tartja… Abba belehaltam volna, hiszen minden áldozatom hiábavaló lett volna. Kezdtem belátni, hogy tényleg őrültség volt egyedül elindulnom, hiszen hogyan is képzeltem, hogy egymagam szembeszállok a királyi családdal? Vajon létezik pillanatnyi elmezavar a vámpíroknál?


Végül megszólalt a hangosbemondó, beszállásra szólítva fel minket. Ismét első osztályon utaztunk, és ismét csak ketten. Teljesen letörve, a rám nehezedő terhek miatt reménytelenül és szinte fáradtan rogytam le az ablak melletti ülésre.


Amikor a gép a levegőbe emelkedett, még láttam, ahogy egy ezüst Volvo kanyarodik a repülőtér elé.