Üdvözlet :))

Na hát, sziasztok :))


Ismét itthon, ismét írósan, ismét én. Arra gondoltam, hogy ennyi kihagyás után nem hiszem, hogy még bárkit is érdekelne az a sok butaság, amiket én itt összefirkálok, de nem tehetem meg, hogy csak úgy szó nélkül lelépjek. Ezért, végzek egy gyors, nem reprezentatív felmérést, hogy vajon hányan kíváncsiak még rám és erre a történetre. Nem nagyon kérnék mást, csak hogy jelezzétek nekem bármilyen formában (komment itt, chat, e-mail, galambposta...), hogy igen, olvasnátok tovább. Ha összejön néhány ember, újra nekidurálom magam az alkotás fájdalmasan gyönyörű folyamatának és legyártom nektek az új fejezeteket. 


Nos, ennyi lenne az egész :)


Köszönöm


xoxo
Lea

Drága olvasóim! (persze ha vannak még ilyenek :))

Először is, elnézést, hogy nem írtam/írok, de nagyon sok minden történt velem az elmúlt hónapokban. Volt rossz is, jó is, de most jött el a nagy változás ideje. Szóval, 7-én Angliába költözöm :) Vegyesek az érzelmeim ezzel kapcsolatban, de nagyon izgulok :)) Még sosem ültem repülőn :D:D (remélem nem zuhanok le :D) Sok-sok új élmény vár rám, ezek feldolgozása valószínűleg baromi sok energiámat fogja felemészteni, közben dolgozni is fogok, szóval halvány lilám sincs, mi lesz az írással. Nem, nem fejezem be, de záros határidőn belül biztos, hogy nem fogom hozni nektek a friss, ropogós fejezetet (amit elkezdtem már, de sehogy se jutok a végére :/). Mindemellett az első időkben nem lesz laptopom meg netem se, szóval kissé bonyolult lenne megoldani a dolgot. Sajnálom. Mindenesetre remélem, maradtatok még páran ,akik elolvassák ezt a kis bejegyzést és talán olyanok is akadnak majd, akik várni fognak rám :))


Vigyázzatok magatokra és ha addig nem találkoznánk, akkor nagyon nagyon kellemes nyarat mindenkinek!! :)
xoxo
Lea

Olvassatok jót! De tényleg ^^

Tamtamtarammm!! Örömmel jelentem, hogy egyetlen nővérem úgy döntött, megpróbálkozik az írással és ennek eredményét megosztja veletek is :))) Állítása szerint ez volt az "első próbálkozása", bár szerintem ez a minőségén cseppet sem látszik. Elképesztően színes, lebilincselő és érzelmekkel teli "kis" alkotás lett, sok sok szeretettel ajánlom mindenkinek! Jó olvasást és Szilvi nevében megköszönöm előre is a kommenteket :))) 

Megtaláljátok a NOVELLÁS Oldalamon :)))

Kedves Olvasók!

A legmélységesebb tisztelettel kérnék valamit tőletek. Elmondok egy mesét nektek, aztán jöhet a kérés, rendben? :)

Szóval...

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy roppant tehetséges kis írópalánta, akit az Úr a Carrie művésznévvel áldott meg. Végtelenül kedves és jószívű volt, aki nem volt rest dolgozni, valahogy úgy, ahogy a mesékben a három királyfi közül is a legkisebb volt a legszorgosabb. Carrie írópalánta alázatosan, szívvel-lélekkel végezte a rá bízott feladatot, miszerint ragyogóbbnál ragyogóbb történetekkel árassza el a világot, az olvasói legnagyobb örömére. Igaz érzelmeket, képeket és színeket hozott el az emberek sivár életébe és mint az adni akarás jó szolgája, sosem kért cserébe semmit, még egy félkrajcárt sem.

De mint minden mesében, itt is eljött a Gonosz, a Közöny képében verte fel tanyáját Carrie életében, olyan mélyen megsebezve őt, hogy úgy érezte, feladja, többé már nem küzd azért, hogy varázslatot csempésszen a mindennapokba. De a Jótündér megsúgta az olvasóinak a megoldást: "Támogassátok őt! Ne hagyjátok, hogy a Közöny győzedelmeskedjen! Menjetek, tartsatok ki mellette!"

És a sok olvasó, akik eddig is élvezhették Carrie fantáziájának gyümölcseit, egy emberként felálltak, tömegesen érkeztek Carrie honlapjára és felemelték a szavukat a Közöny ellen. A Közöny szégyenszemre eltakarodott és többé nem mert mutatkozni előttük. 

Ma is boldogan élnek, alkotnak, szeretnek nagy egyetértésben.

Nos, ennyi legyen a mese mára, remélem, felkeltette az érdeklődést és valóra váltjátok, mert nélkületek nem fog sikerülni, nélkületek Carrie valóban belefárad az állandó küzdelembe, és akkor a mese vége is tragikussá változik. Segítsetek nekem, hogy ne veszítsünk el még egy zseniális embert, egy jó barátot, egy tehetséges írót. Végtelen köszönetem nektek, ha megteszitek.

További információt találhattok a problémáról Carrie blogján, ami a következő címen érhető el:

GYÖNYÖR ÉS KÁRHOZAT by CARRIE

50. fejezet

Igen, tudom... Mármint azt, hogy megint iszonyatosan sok időt kellett várni rám, amiért nem tudok elég sokszor bocsánatot kérni. Nem szándékoztam ennyit vacakolni a fejezettel, tényleg nem, de közbejöttek bizonyos dolgok és hol kedvem, hol időm nem volt írni. Beteg voltam, nem is kicsit. Tudom, hogy ez nem mentség, de nagyjából 20 percet nem tudtam egyenesen ülni, nemhogy még nekiálljak gépelni is. Aztán voltak más dolgok is, de most nem akarok senkit ezekkel untatni. Legyen annyi elég, hogy felültem a kényelem paripájára, ami jó szolga lévén elég messzire repített és kellett egy kis idő, amíg visszatértem a talajra. Bocsánatot kérek ezért is. Továbbá óriási köszönet mindenkinek, aki eddig itt volt, támogatott, velem együtt izgulta végig a Cullen család kálváriáját. El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok mind a 110 rendszeres olvasómnak (Jézusom, még kimondani is hihetetlen, hogy ennyien vagytok!), hogy töretlenül kitart mellettem és az én kissé őrült agyam szüleményei mellett. Egyszóval, fejet hajtok előttetek, mert nincs nálatok nagyobb és erősebb hatalom az életemben. Ti vagytok az én nagy-nagy családom :)


Azért remélem még vagytok egy páran, akik majd elolvassák ezt a fejezetet, az utóbbi pár napban sokat dolgoztam vele, hogy igazán kiérdemelje a jubileumi, 50. fejezetnek járó címet. :) Nagyon izgulok, hogy mit fogtok szólni hozzá, mert azt tervezem, innen ismét felpörgetem kissé a dolgokat, az utóbbi pár fejezetben ugyanis kissé lanyhultak a történések. Szóval, öveket bekapcsolni, felszállás! :) És ne felejtsetek el írni nekem, nagyon sokat segítetek ezzel nekem abban, hogy továbbra is megmaradjon az újonnan megtalált lendületem :)
Köszönöm szépen
xoxo
Lea

(Edward szemszöge)
Fogalmam sem volt, hol vagyok. Sötétség vett körül, és hiába tapogatóztam magam előtt, a kezeim csak a semmit markolták. Valahonnan a távolból hangokat sodort felém a szél, nem értettem, mit mondanak, de a testem váratlanul megfeszült, a bensőmben lakozó vadállat kétségbeesetten szaggatta a láncait.


Bella…


Bár semmi egyébről nem tudtam, azt éreztem, hogy a feleségem veszélyben van. Küzdöttem a körém telepedő fekete köddel, próbáltam kiszabadulni belőle, de nem voltam képes rá. A tehetetlen düh könnyeket csalt a szemembe, aztán egyszer csak… Vége lett. A köd felszállt, vakító fehérség vett körbe, és ismeretlen eredetű nyugalom szállt meg. Úgy éreztem, hazatértem.
- Üdvözöllek barátom – a hang irányába kaptam a fejem és megláttam a legkülönösebb nőt, akit valaha is elém sodort az élet. Gyönyörű volt. Pucér volt, mégsem hatott meztelennek, mert hosszú szőke haja beburkolta a testét, szemérmesen eltakarva a testét. Eltátottam a számat meglepetésemben.
- Hölgyem… - másra abban a pillanatban nem telt tőlem,csak egy bólintásra.
- Isten hozott, Edward. Már régóta vártunk rád – a nő mosolygott, a szemei csillogtak, mintha valamiféle régen óhajtott játékszer került volna a kezébe.
- Aham… Hol vagyok? Mi ez a hely? – körbenéztem, de nem láttam semmit, csak fehérséget. Se padló, se falak. Hátborzongatónak kellett volna lennie, mégsem nyugtalankodtam miatta.
- Csodálkozom, hogy még nem jöttél rá – a mosoly elnézővé vált. Megremegtem a gondolattól, ami eszembe jutott és azon töprengtem, lesz-e elég bátorságom, hogy feltegyem a következő kérdést. Féltem a választól.
- Meg… meghaltam? – a hangom csaknem cserbenhagyott. Remegtem, miközben vártam, mi lesz a felelet. Nem tévedtem a végkimenetelt illetően.
- Igen – a nő még mindig mosolygott, de közelebb jött. Nem lépegetett, inkább úgy tűnt, lebeg a föld felett. Nesztelenül odasiklott mellém és a kezét nyújtotta. Rádöbbentem, hogy térdelek. A felém nyújtott kart figyelmen kívül hagyva felálltam és rájöttem, hogy a nő sokkal alacsonyabb nálam.
- Az nem lehet! Nem! Nekem dolgom van. Bella… a gyerekek… veszélyben vannak! Nem halhatok meg most! – az eddigi higgadtságomat mintha elfújták volna, visszatért a düh, de most már célpontot is találtam hozzá.
- Mindenkinek eljön egyszer az ideje. Nem tehetsz ellene semmit – a látomásszerű nő olyan közel állt hozzám, hogy szinte súrolta az orra az enyémet. Láthatólag nem zavarta, hogy zihálok a haragtól, tökéletes nyugalommal állt előttem, amitől még dühösebb lettem.
- Ki vagy te? Valami Végzet angyala? Azonnal vissza kell mennem! – ráordítottam, de meg sem rezzent.
- Nem mehetsz vissza. Az időd lejárt. Mondtam már, nem tehetsz ellene semmit.
- Nekem te ne mondd meg, hogy mit tehetek és mit nem! Hát nem érted? Muszáj visszamennem! A családom… a családom veszélyben van – elcsuklott a hangom, a térdeim elgyengültek és ismét a földre kerültem. Kétségbeesetten tapasztottam a tenyerem a padlóra, egyre járt az agyam, hogy mit csinálhatnék, de nem jutottam eredményre, mindig ugyanoda lyukadtam ki: meghaltam.
- Az élet csupán egy fejezet a sorsodban. Idővel a családod megtanulja elfogadni a megváltozott helyzetet, ne aggódj – a nő hangja szokatlanul finomnak tűnt, olyan volt, mintha… vigasztalna? Megráztam a fejem.
- Hát nem érted? Nekem… nekem muszáj életben maradnom! Bella… Bellának szüksége van rám! Még annyi dolgunk lenne! És ő… ő az Őrző! Meg kell védenem őt! – a szavak összefüggéstelen halmokban hagyták el a számat, de a nőre elképesztő hatással voltak. A szemei elkerekedtek és olyan mértékű félelem költözött beléjük, amit még sosem láttam, pedig részem volt már egy-két meredek dologban.
- Mit mondtál? Az… az Őrző? Nem, az nem lehet… Ekkorát nem tévedhettünk… Képtelenség… - most rajta volt a sor, hogy a fejét rázza. Rémülettel telve egyre csak hátrált tőlem, mintha nem bírná elviselni a közelségemet. Összehúzott szemöldökkel néztem rá, nem értettem, mi történt.
- Nem hazudok. Miért tenném? Így is, úgy is halott maradok, nemde? – csüggedten lehajtottam a fejem és igyekeztem nem mindarra gondolni, amitől meg lettem fosztva. A gyerekek… Istenem, nem láthatom felnőni a gyerekeimet! És Bella? Mihez kezdhetnék Bella nélkül? És ő vajon mihez kezd nélkülem? A gondolatok úgy folytak át rajtam, mint egy gyors sodrású patak, rengeteg emlékkavicsot görgetett a medrében, lecsupaszítva a tudatomat, elpusztítva a köré védekezésül emelt falat. Kínzóan fájdalmas volt belegondolnom, hogy soha többé nem ölelhetem át a feleségem, nem csókolhatom meg, nem mondhatom el neki, mennyire szeretem és mennyire hálás vagyok érte.
- Nem, azt hiszem… Igen, talán még visszacsinálhatjuk… Te és én. Igen, ez menni fog – a nő eddig ügyet sem vetett rám, de akkor hirtelen rám fordult a tekintete, megbabonázott és extázisba ejtett. Az írisze ragyogott, béklyóba kötötte minden figyelmemet, ha akartam volna, se tudtam volna tudomást sem venni róla. Úgy engedelmeskedtem neki, mint a kobra a furulyának.
- Mi… - a kérdésem elhalt, mielőtt megszülethetett volna.
- Ssss! Figyelj nagyon rám! Ürítsd ki az elmédet, hagyd, hogy vezesselek! - a nő ismét elém siklott, a tenyerét a mellkasomra fektette és ismeretlen nyelven mormolni kezdett.


Néhány pillanatig nem éreztem semmit, aztán a kezétől indulva tűzforró lávafolyam kezdett keringeni az ereimben. Felkiáltottam a hirtelen rám törő fájdalomtól, el akartam lökni a nő karját, de ő átfogta a vállamat és szorosan magához húzott, kettőnk teste között tartva a kezét. A fájdalom már nem hullámokban tört rám, egyetlen, véget nem érő rohamban támadott, nem hagyott időt a feleszmélésre. Mintha újra és újra át kellett volna élnem az átváltozást. Nem tudom, mennyi ideig égtem tűzben, egy másodperc épp úgy lehetett, mint akár egy egész évszázad, és én a végére már azt kívántam, hogy tényleg haljak meg, nem akartam mindezt a gyötrő kínszenvedést. Aztán ennek is vége lett, a fájdalom elillant, mintha sosem létezett volna, a túlvilági nyugalom visszatért, de a vakító fehérség helyett ismét sötétség vett körül. És hangok. Bella hangja. Visszatértem.


(Bella szemszöge)
Csendesen feküdtem Edward mellett a takarón, összekulcsoltam az ujjainkat és halkan beszéltem hozzá, elmeséltem neki mindent, ami történt, felfedtem a legtitkosabb vágyaimat is, egyáltalán, be nem állt a szám. Valahonnan rémlett, hogy a kómában lévő betegekhez beszélni kell, mert segít nekik a gyógyulásban és úgy gondoltam, ártani nem ártok vele. Így aztán csak dőltek belőlem a szavak, miközben az összefonódó kezeinket néztem.
Mielőtt Edward magához tért volna, már tudtam, hogy hamarosan változás lesz. Ezt nem kizárólag Alice elmés megállapítására alapoztam, hanem arra a belső megérzésre is, amiben még sosem csalódtam. Valahogy megváltozott a szoba hangulata, megtelt izgatott várakozással. Edward mellkasa hirtelen megemelkedett, ahogy levegőt vett, majd felnyíltak a szemhéjai. Tökéletes topázszín tekintet ragyogott rám. Visszakaptam a férjemet.


- Szia tigris – rámosolyogtam, az ajka fölé hajoltam és óvatos csókot leheltem rá.
- Szia – ő is mosolygott, a hangja telve volt szerelemmel, bár kissé reszketeg volt még. Felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől.
- Hogy érzed magad? – muszáj volt tőle is hallanom, hogy semmi baja, hogy nem okozott ez a kis affér semmilyen károsodást.
- Jól vagyok. Mi történt? – megtapogatta a fejét és amikor nem találta a sérülését fedő kötést, tágra nyíltak a szemei.
- Semmi olyasmi, ami miatt aggódnod kellene. Te csak pihenj, oké? – hogy nyomatékosítsam magam, finoman az ágyhoz szegeztem a kezemmel.
Edward vetett rám egy ugyan-ne-túlozzunk-már-kérem pillantást, de engedelmesen hátradőlt és a kezeit a tarkója mögé téve figyelt, miközben az ajtó felé sétáltam. Nagyon reméltem, hogy bírom tartani legalább addig magam, amíg az ajtón kívülre érek. Amint becsukódott mögöttem, kitört belőlem minden elfojtott feszültség és sírva omlottam a földre. Felhúztam a lábam a mellkasomig, a fejemet a karjaimra hajtottam és igyekeztem olyan csendesen szipogni, ahogy csak tudtam. Nem akartam felzaklatni Edwardot.


Néhány perc múlva már elég erősnek éreztem magam, így feltápászkodtam és a földszint felé vettem az irányt. Nem figyeltem eléggé, így, visszatérve régi jó szokásomhoz, az első lépcsőfoknál összegabalyodtak a lábaim. Az eszembe se jutott, hogy villámgyorsan kiigazítsam az egyensúlyomban bekövetkező drámai változást, így csak magam elé emeltem a kezem, hogy legalább tompítsam kissé a becsapódást, de egy századmásodperc múlva megálltam a levegőben. Meglepetten szabadítottam ki az arcomat a karjaim takarásából és szembe találtam magam Emmett vigyorgó fejével.
- Kell erre még megjegyzés? – ha nem lettek volna fülei, a mosolya simán körbefutotta volna a fejét. Eltöprengtem azon, vajon milyen csapásokat kell még kiállnom. Isten lehet, hogy nem szerette túlzottan a kárhozatra ítélt lelkünket, de ennyire kegyetlen még ő sem lehetett, hogy néhány napon belül rám zúdítsa a komplett Inferno-t. Felsóhajtottam és ellöktem magamtól Emmettet.
- Ne, Emmett, kérlek… Csak ma hagyj békén, oké? Esküszöm az égre, hogy ezt még bepótolhatod, csak ma hagyj nekem teret – lehetett valami a hangomban, talán kiérződött belőle a fásultság, mert a legnagyobb meglepetésemre Emmett egy hang nélkül függőlegesbe tornázott és elengedett. Résnyire szűkült szemekkel vizslattam az arcát, kerestem rajta annak a jelét, mikor bombáz végre meg a humorbogyóival.
- Most meg mi van? Mit bámulsz már? – ő is gyanakvóan méregetett, bár egészen más okból kifolyólag. Felsóhajtottam.
- Semmi, tényleg. Kösz, hogy ilyen megértő vagy – a szó alig akart kicsúszni a számon, főleg Emmettel összefüggésben.
- Ugyan, néha nekem is lehetnek önfeláldozó napjaim! – ismét felkacagott és ez a hangosan gurgulázó hang balzsamként simogatta a lelkemet, beleburkolóztam, mint egy meleg takaróba. Félreértés ne essék, semmi intimitást nem idézett fel bennem, csak jó volt hallgatni Emmett felszabadultságát, elmerülni benne és kizárni a sötét árnyakat a fejemből.
- Nem, tényleg hálás vagyok. El sem tudod képzelni, mennyit segítettél nekem – hirtelen felindulásból nyomtam egy érintésnyi csókot az arcára, amitől lefagyott egy pillanatra, de aztán megint elöntötte a lényét a jókedv. Hiába, Emmett már csak Emmett maradt, ha a világ a feje tetejére állva szambázott volna előtte, ő akkor is csak a jót látta volna benne.


Kicsit megnyugodva száguldottam el mellette, meg sem álltam a nappaliban lévő kanapéig. Rajtam kívül senki nem volt jelen, és bár záros határidőn belül beszélnem kellett a családommal, muszáj volt leülnöm egy kicsit és kiüríteni az agyamat. Ha nem tettem volna, szintén rövid idő alatt megőrülök. Rengeteg minden történt velem, velünk azóta, hogy vámpírrá váltam, és a dolgokat kénytelen voltam katalogizálni fejben. Egyrészt itt volt a családom, akiket mintha maga a Mindenható teremtett volna számomra. Edward korai kétkedésével szemben, miszerint csak veszélyt és halált hoz rám, az közös sorsunk szentül megpecsételődve teljesítette be önmagát, olyan mértékű szerelemmel megáldva minket, amit egy halandó emberi lény képtelen lett volna feldolgozni. hogy ott voltak nekünk az ikrek is, fényesen ragyogó, milliónyi briliánssal felékszerezett koronaként tetőzte be a boldogságunkat.
A lista másik végén ugye ott álltak mindazok, akik ezt irigyelték tőlünk, Aroval az élen. Bár a vámpírkirály sosem fedte fel nyíltan a kártyáit, nem volt nehéz kisakkozni, minek örülne a legjobban, mi az, amire végletekig szadista és mohó lelke a leginkább vágyik. Ránk. Semmi sem tehette volna elégedettebbé, mint ha Alice, Edward és jómagam csatlakozunk az ő kis seregéhez, és mivel tisztában volt vele, hogy magunktól sosem hajtanánk rabszolgaságba a fejünket, már vártam, mikor rukkol elő valamilyen zseniálisan, ördögien kegyetlen tervvel, hogy megváltoztassuk ezt a véleményünket. Biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb komplett hadsereget küldd a fejünkre.


Például Mariat meg a pincsikutyaként őt követő vámpírjait, bár ők még csak előfutárként szolgáltak. Halvány lila dunsztom sem volt, miért voltunk ennyire a bögyében. Ha esetleg rástartolt volna Jasperre, azt még viszonylag könnyedén fel tudtam volna fogni, hiszen évtizedekig, talán egy egész századik szeretők és harcostársak voltak, de hogy miért kellett neki Edwardot emberré tennie – még ha csak látszatra is – nos, ehhez nem tudtam hozzászólni. Vakon tapogatóztam a sötétben. Addig eljutottam, hogy Aro tálcán kínálta neki a déli államokat, de azt nem tudtam, hogy azon a kurta-furcsa üzeneten kívül, amit a vérszomjas vámpírdominával átadatott, mit kért még cserébe. Ahogy őt ismertem, nem lehetett kicsinység. Négy államnyi szabadon elárasztható és kizsákmányolható terület nem éppen gyerekjátékról árulkodó alkura vallott. Tartottam tőle, hogy a java még csak most következik.


- Bella? Edward téged hív. Úgy két perc múlva – elfordítottam a fejem, így tökéletes premier plánt kaptam Alice határozottan szorongó arckifejezéséről. Már megbántam a néhány órával ezelőtti dühös vagdalkozásomat, csak még azt nem döntöttem el, hogy ezt neki is a tudomására hozzam-e. Mélyen legbelül még mindig fortyogott bennem valamiféle haragféleség, bár ez már csak gyenge visszhangja volt a letűnt felháborodásomnak. Ahogy belenéztem Alice bánatosan rám szegeződő szemeibe, már tudtam a választ. Egy szó nélkül felálltam és mielőtt még magához térhetett volna, viharosan átöleltem.
- Sajnálom, ami korábban történt, nem tudom, mi ütött belém – halkan súgtam a szavakat a vállára.
- Nem, én kérek bocsánatot. Nem lett volna szabad elviccelnem a dolgot, ahhoz túl komoly volt a helyzet – ő is megtört, nyoma sem volt benne az örökös vibrálásnak, ami áthatotta a lényét. Itt szakadt el nálam a cérna, és fél órán belül másodszor találtam magam a földön ülve, zokogva. Alice úgy vett a karjaiba, mint a gyerekeket szokás, megnyugtató szavakat suttogott a fülembe, és türelmesen megvárta, míg a rohamom csillapodik.
- Um, Alice… bocs, nem akartam… - hüppögtem még, de már előásta magát bennem a tartás.
- Ne kérj bocsánatot ezért. Nincs ezen semmi szégyellnivaló. Akkor lenne furcsa, ha nem omlanál össze időnként. Ha sírni akarsz, hát tedd! Senki nem fogja felróni neked ezt – végigsimított a hajamon, majd váratlanul megmerevedett és eltolt magától kissé. A távolba révedő szemek látványa pontosan és tökéletesen tudatta velem, mi a helyzet.
- Alice? Mit látsz? – összevont szemöldökkel figyeltem, ahogy elmélyül a tekintete, lassan, fokozatosan kiragadva őt a látomásából.
- Minden rendben van? – Jasper jelent meg a lépcső alján, aggodalommal vizslatta végig a feleségét.
- Semmi gond. Vendégeink érkeznek. Még ma. Nemsokára – tőmondatokban beszélt és nagyon úgy tűnt, hogy nem is akar többet mondani. Forszíroztam volna? Naná, hogy nem.
- Készüljünk fel? – mélyen gyökeredző izgatottság lappangott Jazz hangjában, a szemei szinte lángoltak a tettvágytól.
- Nem hinném, hogy szükséges lenne. Nem ellenségek, legalábbis nem láttam, hogy azok lennének – Alice megrázta a fejét, mintha csak önmagát akarná meggyőzni.
- Azért szólok a többieknek – Jasper kurtán felém biccentett, vetett egy féltő, szerelmes pillantást Alice-re, majd eltűnt a lépcsőfordulóban.


Alice csak állt ott, rám bámult azokkal a léleklátó aranyszín szemekkel, olyan mély csillogással bennük, hogy önkéntelenül is arra gondoltam, mi rosszat tettem. Már épp rákérdeztem volna, amikor Alice egyszer csak ismét „bekattant”, a tekintete elhomályosult és a távolba révedt. Most nem tartott olyan sokáig, pár másodperc volt az egész, de az a pillantás, amit azután kaptam, hogy visszatért a jelenbe, belém fagyasztotta a szót. Jeges rémület ült meg a mindig vidám szemekben, tengernyi boldogtalanság hullámzott bennük, mintha a lelke minden fájdalmát tükröznék vissza. Hátborzongató balsejtelem üvöltött fel a bensőmben, ezüstfehér karmokkal tépte-szaggatta a szívem köré vert ketrecét a félelem. Halvány lila ibolya fogalmam sem volt, hogy mit látott, vagy mit vélt látni, de ha a vízió ezt a reakciót hozta ki belőle, akkor biztos, hogy nem egy jókedvű vasárnapi vidámparkozásról szólt a látomása. Megdermedtem, egy árva mozdulatot sem mertem tenni. Egyszerűen nem akartam tudni, mit látott, elegem volt a rossz hírekből, elegem volt abból, hogy Isten, a Sors, a Karma vagy nevezzük bárhogy, ezt a játékot játssza velünk, belekényszerítsen ebbe az őrült hajszába, ahol még a szabályok sem tisztázottak. Váratlanul dühös lettem, és ez jó volt, mert a harag kiseperte belőlem a bénult rettegést. Hagytam, hadd nőjön, hadd dagadjon orkánná a pislákoló harag és amikor már képes voltam tiszta fejjel gondolkozni, megérintettem Alice kezét.
- Jól vagy? – A fogaim között préseltem ki a szavakat, féltem, ha normálisan beszélek, abból kiabálás lesz.
Alice megrázta magát, mint ahogy a kutyák rázzák le magukról a vizet és tiszta tekintettel nézett vissza rám. Tisztával, de még mindig fájdalommal telve. Elég értetlenül sasolhattam, mert egy pillanatra zavarba jött, elfordította a tekintetét.
- Mondanom kell valamit – csendesen súgta a szavakat, mint akinek nagy erőfeszítésébe kerül. Mi az Istent láthatott?!
- Hát mondd – lehettem volna udvariasabb is, de azt hiszem, abban a helyzetben senki nem róhatta fel nekem az illem kissé hiányos verzióját.
- A vendégeinkről van szó. Vagyis az egyikükről. Devonról – Alice összehúzta magát, a nyaka szinte eltűnt a felvont vállai között. Félt. De mitől?
- Mi van vele? – A szemöldököm a homlokomra szaladt, az értetlen kíváncsiság lassan elnyomta a dühömet is.
- Ő… Bella, esküdj meg, ha ezt elmondom, nem fogsz nekem esni! Én ezeket csak úgy látom, nem tudom befolyásolni őket. Sajnos távkapcsolót nem adtak a nagy metafizikai tévécsatornához – félénken még feljebb húzta a vállát és ha nem lettem volna a hajam tövéig ideges, nevetnem kellett volna rajta. De nem tettem.
- Oké, megígérem, csak bökd már ki! – igazán igyekeztem leplezni a bennem dúló indulatokat, de az arcára nézve úgy tűnt, ez nem nagyon sikerült.
- Szóval Devon… ő meg te… - itt megint megállt, villámgyorsan körbenézett a nappaliban, mint valami egér, aki a macska elől keres menedéket. Türelmetlenül felsóhajtottam.
- Ő meg én mi? Harcolunk? Megsérülök? – meglepő módon ezt az opciót úgy fogadtam, mint szükséges rosszat. Talán már annyiszor elkalapáltak a vámpírlétemben, hogy eggyel több meg se kottyant. Vagy talán Emmettnek mégis igaza volt és titkon mazoista voltam.
- Nem, dehogy! Bár talán jobb lenne. Amit tesztek, az ennél mérföldekkel pocsékabb – keserűen megrázta a fejét, de most már tényleg mérges lettem, így mindenféle finomkodás nélkül, két kézzel megragadtam a fejét az állkapcsánál fogva és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.
- Alice, most már komolyan kezdesz megrémíteni! Mi a nyavalyát fogok én csinálni ezzel a Devonnal?! – Elszakadt a cérnám, a haragos felcsattanásomhoz még egy toppantást is adagoltam.
- Legyen, te akartad! Vele fogod megcsalni Edwardot! – Alice pumpája is felment, már ő is üvöltött, bele a képembe. A szavai viszont ostorcsapásként értek. Paff. Lefagytam.
- Az képtelenség… - bár a szavak akár tőlem is származhattak volna, mégsem én voltam az, aki kimondta őket. Alice-szel mindketten úgy fordultunk a hang felé, mintha rugó lenne a gerincünk helyén. A hang gazdája pániktól széles szemekkel nézett rám, a tekintete merő egy gyötrelem.


Edward állt a lépcsőn, gyönyörűen és telve rettegéssel és nekem fogalmam sem volt, mit tegyek.

Nagyon boldog vagyok! :D

Néhány héttel ezelőtt jelentkeztem egy pályázatra és ma meglett az eredménye. Első lettem! Nem azért mondom ezt, mert most aztán muszáj felvágnom vele, csak még sosem lettem első semmiben, így ez nekem most határtalan boldogságot okoz ^^ A novellás blogomra is fel fogom tenni, de szeretném megmutatni, mivel pályáztam. Csak a cím volt megadva (Jövő emléke), nekem ez jutott róla eszembe. Nagyon örülnék, ha megtisztelnétek a véleményetekkel ezzel a kis szösszenettel kapcsolatban :) Jó szórakozást :)

Ja, és ne feledjétek, ma szülinapi buli :) És ha a betegség nem dönt le a lábamról, holnap hozom a jubileumi, 50. fejezetet.

xoxo

Lea

A jövő emléke

A cseppek gyors iramban szaladnak lefelé a ferde üvegen, kis patakokként kezdik, aztán, ahogy egyre több és több lesz belőlük, féktelenül száguldó folyóvá cseperednek, elsodorva mindent, ami az útjába kerül.

Odakint teljes intenzitással tombol a vihar, vadul rázza a fákat a szél, messzire sodorja a szemetet a végeláthatatlanul zuhogó eső. Az emberek sikongatva próbálják kikerülni az egyre terebélyesedő tócsákat, szélmalomharcot vívnak az orkán ellen, ami könnyed csavarással tépázza meg a kezeikben szorongatott esernyőiket. Legalábbis így képzelem.

Egy ősrégi, rozoga ágyon elterülve figyelem a fejem fölötti tetőablakon végigszánkázó esővizet. A régi házunk már hónapokkal ezelőtt kiégett, de a figyelmeztető, sőt mi több, tiltó táblák ellenére – miszerint a ház életveszélyes – elég gyakran eljárok ide. Ide köt minden valaha volt álmom, minden édes emlékem, amelyeket némileg megkeserítenek más, kevésbé szép emlékek.

Elfordítom a fejemet az ablaktól, csendben felkelek az ágyról és nesztelen léptekkel a sarokban álló ósdi komódhoz lépek, kihúzom a felső fiókot és belenyúlok. Tapogatózó ujjaim hamar rátalálnak a fiók hátuljában gubbasztó kis fadobozra. Reszkető kézzel veszem elő, az ablakon beszűrődő gyenge fény felé tartva lefújom róla az elmúlt hónapok porát. Az apró zár nem okoz gondot, egyetlen kattanás után a rozsdás zsanérok nyikorogva adják meg magukat a gyengéd erőszaknak. A ládikában megsárgult papírlapok hevernek zavartalan összevisszaságban, mint megannyi szárnyaszegett pillangó. Érzem az ujjbegyeimen a lapok érdességét, ahogy finoman végigsimítok rajtuk. Minden porcikám tiltakozik az olvasás ellen, de valamilyen nálam nagyobb erőtől vezérelve kiveszem a legfelső lapot. A hajtások mentén már csaknem áttetsző, a szélei felpöndörödnek. Nem először van a kezemben.

A tekintetem rávetül az írásra, a kacskaringós betűk visszarepítenek az egy évvel ezelőtti világomba.

2002. május 4. szombat

Kedves David!

Mire ezeket a leveleket kézhez kapod, én már nem leszek melletted. Nem azért, mert nem szeretnék, hiszen ez lehetetlen, merő istenkáromlás. A Sors, vagy valami más felsőbb hatalom döntött úgy, hogy többé nem érezhetlek, nem láthatlak, nem hallhatom a hangodat.

Emlékszel, mikor tavaly rosszul lettem és orvoshoz akartál küldeni? Akkor levertem a makacsságodat azzal, hogy csak megfáztam. De neked volt igazad, mindvégig hallgatnom kellett volna rád. Az én önfejűségem miatt elveszítelek, és ezt sosem bocsátom meg magamnak. Szeretlek David.

Kérlek, mielőtt tovább olvasol, tegyél meg neked valamit. Hozz fel a pincéből egy palackkal a kedvenc borunkból, tedd fel a mi dalunkat – tudod, amin annyit tudtunk táncolni, hogy már beleszédültünk - telepedj le a kandalló elé és így olvass. Kicsit talán olyan lesz, mintha én is ott lennék…

A mellkasom szét akar robbanni a rám törő fájdalomtól, egy percre abbahagyom az olvasást. Lehunyt szemmel veszek néhány mély levegőt, igyekszem visszanyerni az uralmat a testem fölött. De az ár elragad, pörögve-forogva visz a végzetem felé, soha meg nem unva a kínzást, a fájó sebek újbóli feltépését. Éhes vasfogak marnak belém, tépik-szaggatják a szívem maradékát, dögkeselyűként táncol a szenvedés a lelkemben. Eszméletlenségre vágyom, a mindent elborító jótékony sötétségre, ahol nincs múlt, jelen és jövő, csak a kellemes lebegés a semmiben. De tudom, nem adhatom fel. Még nem.

Mikor úgy érzem, hogy képes vagyok folytatni, újra a papírra nézek.

… átölelnélek, megcsókolnálak, érezném a testedből felém sugárzó meleget. Nincs nagyobb hatalom a világon, mint a forró szerelem, David. Sose feledd el, hogy én a legvégsőkig szerettelek, és bármit megadtam volna, hogy egy kicsivel, egy egészen kicsivel több ideig veled maradhassak. De a jóistennek más tervei voltak velem.

Az első tünetek utáni kedden újra rám tört a rosszullét, ezért munka után elmentem a rendelőbe. Neked, édes Davidem, azt mondtam, hogy Lucy barátnőmmel megyek bevásárolni a férje születésnapi partijához, de nem mondtam igazat. Nem akartalak nyugtalanítani, mert tudom, hogy milyen aggódó vagy mindig. Sajnálom.

A kötelező tesztek után az orvos további vizsgálatokat rendelt el. Csak a második CT felvételen vettek észre egy halvány árnyékot a koponyámban. Igen, jól sejted, akkor derült ki, hogy agytumorom van…

Élénken fel tudom idézni azt a pillanatot, amikor elmondta nekem. Leendő befektetőkkel tárgyaltam éppen a toronyházi, teljes panorámás irodámban, mikor Lizbeth, a titkárnőm halálára vált arccal berontott, hogy telefonon keresnek. A gyomrom ugrott egyet, mindenféle szörnyű képek futottak le a lelki szemeim előtt: Abby balesetet szenvedett, a kocsija totálkáros, kormos arcú tűzoltók próbálják kivágni a roncsból, miközben tüzes szikrák szállnak körülöttük…

De nem, mert a vonal másik végén a feleségem fogadott és a szívem felreppent a hirtelen rám törő boldogságtól, kacagva meséltem neki az előbbi rémképeket, nem hagyva szóhoz jutni őt. Abby velem nevetett, de hirtelen elkomorult a hangja, és találkozót kért tőlem. Gondolkodás nélkül javasoltam a kedvenc kávézónkat, ő inkább az irodámhoz közli parkot választotta. Beleegyeztem.

Nem telt bele fél óra, már láttam is közeledni az én személyes angyalomat, a csodámat. Aranybarna haján bukfencet vetett a tavaszi napfény, milliónyi tündérszárny benyomását keltve körülötte. Kecsesen kerülte ki a délelőtti zivatar hagyatékainak beillő pocsolyákat, oldalra lépett, hogy elengedjen egy babakocsis anyukát, aztán felemelte a fejét és a pillantása rám talált. Az arca nyugodt volt, de a szemei nem tudtak hazudni nekem. Fájdalmas félelem költözött beléjük, elhomályosította az örökös, vidám csillogást, amibe egykor beleszerettem. Bár egy szót sem szólt még hozzám, már én is féltem…

Megrázom a fejem, nem akarok arra a napra gondolni. Visszatérek a levél első oldalának utolsó mondataihoz.

… ahogy az is, hogy nem tudják megoperálni. Menthetetlen voltam, így mondta az orvos. Egyszerűen nem tudtam, hogyan mondjam el neked, drága David. A kórházi folyosón ülve csak meredtem magam elé, még annyi erőm sem volt, hogy sírva fakadjak. Annyi járt csupán a fejemben, hogy mihez fogok kezdeni ezzel a ténnyel. Nem volt esélyem, esélyünk a hosszú, boldog életre és átkoztam magam, hogy elvettem ezt tőled. Minden az én hibám David, ne haragudj. Sajnálom.

Az első lap aljára érek. A papír megzörren, ahogy félbehajtom és a kezemben tartott paksaméta aljára csúsztatom. Lassú, megfontolt mozdulatokkal veszem elő a következőt, azzal a szent tudattal, hogy lélekben tökéletesen felkészültem a rám váró dolgokra. Életemben nem tévedtem még ekkorát. Alig jutok túl az első pár mondaton, már érzem is a könnyek csípős viszketését a szememben. Dühös-kétségbeesetten törlöm le az arcomon végigfolyó sós cseppeket, és közben találó párhuzamot vonok a bennem dúló érzelmi vihar és a kinti, valóságos égszakadás között. Üvölteni támad kedvem, szétverni az egész átkozott házat, hogy aztán a romjain haláltáncot járva ismét csak üvölthessek, sírhassak és elfelejtsek minden gonosz, ártó gondolatot, amik féregként ássák magukat mélyen a lelkembe.

Ehelyett azonban kitárom a következő lapot és visszatérek a múltba.

Végül nem bírtam tovább és felhívtalak. Kacagva meséltél egy rémképről, mindenféle tűzoltókról és én veled nevettem sírva, azt kívántam, bárcsak egy egyszerű baleset történt volna, amit ki tud heverni az ember. Kértem, találkozzunk, te a kávézónkat ajánlottad, ahol megannyi meghitt reggelt töltöttünk el, de nekem valami csendesebbre volt akkor szükségem. Tudtam, hogy téged jobban meg fog viselni a helyzet, kettőnk közül mindig is te voltál az ilyen dolgokban az érzelmesebb. Beleegyeztél.

És te, szerelmem, ott ültél azon a kopott kék padon a parkban, a hajadba belekapott a szeszélyes szél, még jobban összekócolva az egyébként is kusza tincseket. A fekete fürtök alól boldogan kacsintottál rám a sugárzó kék szemeiddel. Igyekeztem, tényleg összeszedtem minden maradék erőmet, hogy visszamosolyoghassak rád, de nem sikerült. Milyen óvón vettél a karjaidba, mikor láttad az első könnycseppeket végiggördülni az arcomon! Köszönöm neked David. Halkan közöltem veled a hírt és te nem szóltál semmit, csak hitetlenkedve ráztad a fejed, a szád elnyílt és néma nem-et kiáltott. Zokogva ültünk a padon, körbevett minket a tavaszi boldogság, de mi be voltunk zárva az örökös, fagyos télbe.

Muszáj ismét abbahagynom az olvasást. Az emlékek túlontúl fájóak még, a sebek még véreznek, nem takarta el őket a feledés. Lemegyek az elszenesedett konyhába, a könnyeimtől fuldokolva megkeresem a pincelejáró ajtaját és a sötétben lebotorkálok a kormos falak mentén a régi boros állványokhoz. Lecsúszom a fal mentén a földre és hagyom, hagyom, hogy a fájdalom kínkeserves sírásban és ordításban távozzon belőlem. Kezeimmel belemarkolok a földet borító finom törmelékbe, a por akadálytalanul pereg át a görcsösen megmerevedett ujjaim között, épp úgy, mint ahogy a könnyek, ezek az átkozott kíngyöngyök végigszaladnak az arcomon, utat találva maguknak a nyakam mentén a pólóm alá, míg az teljesen át nem nedvesedik. Egy pillanatra zavarba esem, hogy férfi létemre ennyire elgyengültem, de aztán fittyet hányok az évszázados elvárásokra és ismét hagyom, hogy a keserű emlékek elementáris erővel üssenek rést a lelkemen.

Mikor a zokogásom hüppögéssé szelídül, felnyomom magam és a lábaimat mozgásra kényszerítve visszamegyek a padlástérre, felveszem a padlóra dobott papírokat és szemeimmel ismét befogom az írást. Néhány sor elmaszatolódott mindkettőnk könnyeitől, de kitartóan, egyre nehezedő szívvel kifürkészem a lapot.

A rá következő hetekben-hónapokban elárasztottál szeretettel, mindig mellettem voltál, hittél benne, hogy még minden jóra fordulhat. Emlékszel arra a vén vajákosra, akit hazahívtál hozzánk? Békával akart etetni, merthogy az elviszi az ártó szellemeket a házból és meggyógyulok. Vicces pillanat volt.

Te tényleg mindent megpróbáltál David, amiért örökké hálás leszek neked. Kitartottál mellettem a szörnyű kezelések alatt, elviselted a hangulatingadozásaimat, a hisztimet, amikor senkit nem akartam látni, tartottad a fejem, mikor semmi nem akart megmaradni a gyomromban, velem sírtál, mikor csomókban kezdett hullani a hajam.

A szerelmed falat emelt körém, távol tartotta a rossz dolgokat, amíg lehetett. Nem szóltál egy szót sem, csak feküdtél mellettem ezen a kényelmetlen ágyon, fogtad a kezem és együtt néztük a régi, örök klasszikusokat a tévében. Szerettem ezeket az estéket, egy kicsit úgy éreztem, minden rendbe jöhet. Ezt is köszönöm neked, drága David.

Utoljára hagytam a legfontosabbat, de nem azért, mert számomra ő a végső a sorban, hanem, hogy ha a végére érsz ennek a memoárnak is felfogható levélnek, az ő emléke legyen az, ami mosolyt csal az arcodra. Emlékezz arra, hogy ő a miénk, kettőnk szerelméből kelt életre és így örökké közvetíteni fogja feléd mindazt az imádatot, amit én már nem tehetek meg. Szeresd őt David, úgy szeresd, ahogy engem szerettél, sőt, annál is jobban. Mert ő a világunk közepe, őérte tettem mindent. Ne hagyd, hogy kárba vesszen az a sok szenvedés, amit átéltünk. Tanítsd meg mindenre, amire szüksége lehet az életben, de legfőképp tanítsd meg szeretni. Nincs ennél fontosabb.

Már csak egy valamit szeretnék elmondani. Ne gyászolj sokáig! Ne hagyd, hogy a bánat megkeserítsen, éld az életed! Egy nap biztosan találkozol egy másik szerelemmel, ami képes lesz neked, nektek önzetlenül nyújtani mindazt, amit megérdemeltek.

Ne feledd, hogy a sírig szerettelek és akárhová is kerülök, örömteli mosollyal foglak figyelni titeket, büszkeség fog eltölteni a látványotokra és hangosan fogom mondani: ők a családom.

Szeretlek David

Abby

Hirtelen, kurta-furcsán van vége. Akárhányszor is látom ezeket a szavakat, mindig többet és többet akarok belőlük, látni akarom a feleségem lányosan kanyargós betűit, olvasni akarok a sorok között, meglátni mindazt a szépséget, életigenlést és szeretetet, amit még a betegség sem volt képes elvenni Tőle. Kétségbeesetten forgatom az ujjaim között a lapokat, remélve, hogy találok köztük még sosem látottakat, de a kívánságokat teljesítő jó tündér messze jár.

Csüggedten hajtom le a fejem, hagyom, hogy a hajam a homlokomba hulljon. A hajsátor alatt engedek ismét a szememet feszítő nyomásnak, de most már nem zokogok, a tehetetlen toporzékolás kiölte magát belőlem. Csendesen figyelem, ahogy a könnyek kis porfelhőket hagynak maguk után, ahogy a padlót borító piszokba hullnak, százezernyi apró atomrobbanásként ütnek lyukat a törmelékbe.

A könnyeim még mindig makacsul kitartanak, amikor a lábaim szinte maguktól mozdulnak, visznek lefelé, átsuhannak velem a ház előtti pázsiton és a kocsimba ültetnek. Nem figyelek a vezetésre, automatikusan csavargatom a kormányt, a gondolataim elkalandozhatnak, a tudatalattim pontosan tudja az úti célomat. Ahogy egyre közelebb kerülök a szüleim házához, úgy villannak be boldog, könnyfakasztóan örömteli emlékek. Lassan hazaérek. A kocsi motorja köhög még egyet a leálláskor, amikor nyitódik a bejárati ajtó és egy kis tündér száguld ki rajta.

Letörlöm az utolsó árulkodó könnycseppet is, kiszállok az autóból és már én is nevetve tárom ki a karomat a lányunknak. Tőlem örökölt sötét haja vadul lobog mögötte, ami egy pillanatra eltakarja az arcát, mikor elém érve lefékez. Két kezecske nyúlik előre, hogy a rakoncátlan tincseket megzabolázza, mire végre, a tökéletes mosoly felett rám ragyog a feleségem léleklátó, zöld szeme.

Elszorítom a vérembe szivárgó fájdalmat és szorosan magamhoz ölelem a lányomat, átengedem belé minden szeretetemet és magamba fogadom az övét. Ő a múlt, ő a jelen és ő a jövő emléke.

Szeretlek Abby.

49. fejezet

Nos, készen lett és azt hiszem, ez a leghosszabb feji, amit valaha írtam ^^ A függővéget kivételesen mellőztem (ez csaknem fizikális fájdalmat okozott, szóval úgy nézzétek :D), tekintettel a sok ellenem irányuló fenyegetésre :)
Sok lett a párbeszéd, ezért elnézést kérek. A minősége enyhén szólva is hullámzó, de ezt már megszokhattátok :D 
Na, nem jártatom a számat - vagyis a kezemet - tovább.
Jó olvasást és ne felejtsetek el írni nekem ^^
xoxo
Lea

(Bella szemszöge)

Úgy rohantam, ahogy a lábam bírta, mégis olyan volt, mintha egy centit sem távolodtam volna el az égő háztól. A belélegzett, izzó hamu savként égette a tüdőmet, a szemeim ki akartak esni a gödrükből a csípős füsttől, de nem állhattam meg, mert Edward mozdulatlanul, ernyedten lógott a karomban. Egyre gyorsabb iramban futottam, a meztelen talpam minden lépésnél keményen csapódott a földbe, mégsem voltam elég gyors. Mire a házhoz értem, már köhögve zokogtam, térdre estem a verandán és rémülten vettem észre, hogy Edward nem lélegzik.

- Ne! Valaki! Carlisle! Edward, ne! – félőrülten sikítottam, a kezeim görcsbe rándulva tapogatóztak az arcán, az ujjaimmal próbáltam eltüntetni a kormot a bőréről.

A félelem elementáris erővel ütött lyukat a gondosan felépített életemen, a démonok már ott ólálkodtak körülöttem, kacagva várták, hogy újabb, ezúttal végzetes csapást mérjenek a boldogságomra. És tehetetlen voltam ellenük, képtelen voltam elüldözni őket, mert egyre csak támadtak és ostromoltak, egy milliméternyi rést sem hagyva maguk között, ahol kiszökhettem volna. De még nem adtam fel. Nem telt el fél másodperc sem, mióta felfigyeltem Edward állapotára, de a szám már az övén volt, életet adó csókot leheltem rá, miközben friss oxigént fújtam a tüdejébe. Az erőfeszítéseimre a mellkasa megemelkedett ugyan, de amint abbahagytam a munkálkodásomat, ismét mozdulatlanná vált. Egyedül nem lélegzett.

- Az Isten áldjon meg, Edward, lélegezz! Gyerünk! Nem csinálhatod ezt velem! – igyekeztem normális szintre állítani a lélegzetvételeim számát, de ez a körülményekre való tekintettel elég bajosan ment.

Magamban felidéztem egy régi, emberi emléket, abból az időből, amikor a jogosítványomért gürcöltem. Akkor részt kellett vennem egy elsősegélynyújtó tanfolyamon is, ahol mintha az újraélesztést is oktatták volna. Bosszantóan homályos emlék volt, de erősen koncentráltam, kerestem azt az egy információt, amire szükségem volt. Kettő-tizenöt… két befújás, tizenöt mellkas kompresszió. Miután megtaláltam a ritmust – alig három másodperccel a felfedezésem után – a kezeim a mellkasára tapadtak, a könyökeim a megfelelő szöge hajoltak és az izmaim a kellő erősséggel pumpálni kezdték a szívét. Akaratlagosan nyugtattam magam, mert a rám nehezedő nyomás miatt a kelleténél gyorsabb iramban kezdtem el mozogni. Épp csak végeztem az első sorozattal, amikor két kéz eltolt az útból és átvette a helyemet.

Egy pillanatig döbbenten néztem a férjem fölé görnyedő szőke alakra, de aztán felismertem benne Carlisle vonalait. A fejem önkéntelenül csavarodott oldalra, ezzel a látóterembe csúsztatva a családom többi tagját. Alice elkerekedett szemekkel figyelte az apja mozdulatait, a kezei a szokottnál is fehérebbek voltak, annyira szorította a mellette álló, rémült arcú Jasper karját. Rosalie hitetlenkedve rázta a fejét Emmett mögött állva. Esme a kezeit tördelve bukdácsolt elő a házból, de abban a minutumban nem ő foglalt le a leginkább.

- Apa! Anya! Anya, mi…? – Sunday angyali gyerekarcát csúf könnyek szántották, remegve, botladozva igyekezett közelebb jutni hozzánk. Eden nem szólt semmit, de a tekintete sötét volt, telve volt rettegéssel, úgy tűnt, nem hiszi el, amit lát.

- Esme, vidd be a gyerekeket. Ez nem nekik való – Jasper higgadt hangja éles ellentétben állt az arcán uralkodó pánikkal, de moderálta magát és nem kezdett el jelenetet rendezni.

- Nem! Nem megyünk sehová, amíg meg nem mondjátok, mi van apával! – Sunday sírva és toporzékolva tiltakozott a nagyanyja szorosan ölelő karjai ellen, amik a magasba emelték és befelé vitték a házba.

- Sunny, ne! Gyere, menjünk – Eden Esme előtt átnyúlva megfogta a húga kezét.

A fiam arca olyan kísértetiesen hasonlított Edwardéra, hogy elakadt a lélegzetem. Ugyanaz a szomorú önmegtartóztatás, ugyanaz az erőszakosan magára kényszerített higgadtság tükröződött a vonásain, mint az apjának. Egy pillanatra felém fordult még, a szemei úsztak a könnyekben, de a kín mögött ott rejtőzött az elszántság is, a mindent legyőző akarat, aztán becsukódott a bejárati ajtó és eltűntek a szemem elől. Az egész nem tartott néhány másodpercnél tovább, mégis, egész hátralévő életemben emlékezni fogok arra a kemény tekintetre.

- Gyerünk fiam, nem adhatod fel! – Carlisle furcsa módon parancsoló hangja visszarepített a valóságba.

A kezei még mindig Edward mellkasán dolgoztak, de már ott térdelt mellette Alice is, aki szakszerűen lélegeztette a férjemet. Annyira megblokkoltam a félelemtől, a rettegéstől, hogy elveszítem őt ismét, hogy képtelen voltam megmozdulni. A tagjaimból mintha kiszállt volna minden erő, egyedül az zakatolt a fejemben, hogy ez nem is történt meg, ez csak egy újabb, gonosz átverés, valamiféle csalóka látomás. Nem tudtam, nem akartam elhinni, hogy ez megeshet, hogy Edward ilyen könnyedén eltűnik az életemből. Nem és nem. Láthatatlan könnyek égették a szemeimet, a lábam kiszaladt alólam és már csak azt vettem észre, hogy a földön ülve üvöltök, kaparászom az összeégett kezeimmel az avart és egész testemben remegek. A kétségbeesés hullámokban tört rám, úgy éreztem magam, mint aki végigharcolt egy háborút, beleadva mindent, mégis veszített. És én ott fetrengtem az életem széteső, oszladozó tetemén, beszívtam a halál kénszagát és fuldokoltam a testembe áramló bűzétől.

Nem láttam semmit Edward egyre halványuló arcán kívül, nem hallottam mást, csak a nyomástól meg-megnyekkenő bordákat, a hangjuk úgy dübörögtette a dobhártyámat, mint megannyi gépfegyver ropogása, de a rettenetes zaj mellé betársult még valami, valami kisállat rémült nyivákolása. Magas hangon vinnyogott a fülemben, érthetetlen szavakat nyögött a tudatalattim leghátsó zugába és döbbenten érzékeltem, hogy amit én síró kis teremtménynek gondoltam, az én magam voltam, én adtam ki ezeket a hangokat.

A kurta-furcsán érkező meglepetés lefagyasztott. Már nem remegtem, nem üvöltöttem teli torokból, csak ültem a földön és meredt tekintettel néztem Edward arcát, gondolatban sürgetve őt a mielőbbi felébredésre. Nem tudom, mik a jelei annak, ha egy vámpír megőrül, de azt hiszem, elég közel jártam hozzá. Valahol mélyen, odabent a koponyámban folyamatosan villogott egy kicsi, piros lámpa, hogy térjek észhez, gondolkozzak reálisan, de képtelen voltam rá. Egyre csak a férjem arcát szuggeráltam, teljes mértékben arra koncentráltam, hogy magához térjen. Jobban akartam ezt, mint bármi mást egész addigi életemben.

A következő pillanatban Alice fájdalmasan felkiáltott, a teste ledermedt és üresen kongó szemekkel nézett maga elé.

- Nem! Alice! Nem! – a testem mintha új életre kelt volna, az izmaim hihetetlen gyorsasággal emeltek fel a földről, hogy Edwardhoz vigyenek. Félrelöktem a barátnőmet és őrülten Edward szájára tapasztottam a sajátomat, fújtam a levegőt a torkába.

- Bella… Ne… Ő már… - Carlisle hangja épp oly élettelennek tetszett, mint az előttem fekvő szerelmem.

- Nem! Csináld! Gyerünk, Edward, lélegezz, a fenébe is! – haragosan rámorogtam a döbbent Carlisle-ra, de a kezeim közben már elütötték az övét és tébolyultan dolgoztak a férjem testén.

A lelkem egy része szilárdan hitt benne, hogy még mindig nem késő, még minden jóra fordulhat, de a másik felem már tudta, hogy mindez csak önámítás. Nem futhattam el a sorsom elől, számtalanszor megküzdöttem már vele, de mindig ő győzött. Tudtam, de nem akartam tudni. Próbáltam elfojtani a csontjaimba égő fájdalmat, lenyelni a tokomat szorongató érzéseket, elűzni a fejembe szivárgó rettenetes képeket, amik egy szörnyű jövőt tártak elém. Úgy éreztem, egy egész világgal kell harcolnom, mindazokkal, akik engedély nélkül toppantak be az életembe, hogy végleg tönkretegyék azt. Küzdöttem a rám törő fáradtsággal, a tehetetlen haraggal, az egyre jobban támadó, vigasztalan bánattal. Utolsó leheletemig harcoltam önmagammal, a halállal, ami hatalmas és kegyetlen ellenfél volt. A fáradhatatlan kétségbeesés szüntelenül felrobbanó aknamezején egyensúlyozva végső csókot hintettem Edward ajkaira, a fejét a kezembe fogtam és a fogaimat a bőréhez érintettem.

Azonban nem jutottam tovább ennél. A bőre fémesen megnyikordult pengeéles fogaim alatt, de itt megtorpantam, képtelen voltam megsebezni őt. A levegő remegett körülöttem valami megmagyarázhatatlan feszültségtől, az érzékeim váratlanul maximális működésre kapcsoltak, borzolódtak az idegeim a körém borostyánként kúszó rettegéstől. Halkan roppant egyet az erdő mögöttünk. Megfordultam, otthagyva Edwardot kínzóan csendes magányában.

- Egy száz éve halott szívet hiába próbálsz életre kelteni! Esküszöm az égre, nem hittem volna, hogy ez a kis játék ilyen jól fog elsülni! – a fák közül kilépő vámpír mindnyájunkból ugyanazt a reakciót váltotta ki: mélyről jövő, fenyegető morgás törte meg a csendet, a végletekig megfeszült izmok remegve várták az elmétől érkező parancsot. Egyedül Jasper állt kősziklává dermedve a vicsorgó Alice mögött, amin nem csodálkoztam, lévén ő volt az egyetlen, aki igazán ismerte a nőt, Mariat.

- Letépem a fejedet, szuka! – Rosalie vérmérséklete sosem volt ennél lángolóbb, a szemei vadul villogtak, a kezei Emmett karjait szaggatták, amik pántba fogták a testét.

- Jazz cicus, hát ilyen vademberek közé keveredtél? – Maria helytelenítően megrázta a fejét.

- Ne nevezz így! – Jasper forrongó dühe kezdett kiütközni az arcán is, ökölbe szorított keze remegett a kiéletlen haragtól.

- Mit tettél a férjemmel? – a bennem tomboló indulatok közel sem voltak olyan szabályozottak, mint a bátyámnál, a tehetetlen kínszenvedés kihozta belőlem a legrosszabbat, aminek az lett a következménye, hogy nyíltan rátámadtam Maria-ra.

Azzal azonban ismét nem számoltam, hogy mennyivel erősebb is volt ő nálam. Mire észrevehettem volna magam, már egy fának csapódva nyekkentem le a földre. Nem törődtem a hátamba és karomba nyilalló fájdalommal, felpattantam és ismét támadásba lendültem – volna, ha nem állítanak meg.

- Szóval te lennél Isabella. Furcsa kis teremtmény vagy, ugye tudod? Á, á, á! Csak óvatosan a duhajkodással! - Maria meglengette maga előtt a kezét és a semmiből váratlanul vagy egy tucat újabb vámpír tűnt fel, egyre szorosabb gyűrűbe terelve minket. Végül birkanyáj módjára körülálltuk Edward eszméletlen – halott? – testét és kifelé fordulva, őt védelmezve morogtunk a fenyegetően felénk tornyosuló vámpírokra.

- Asszonyom, most…? – a megszólaló cingár, tejföl szőke férfi bizonytalanul nézett fel a fekete démonra, de az megrázta a fejét.

- Nem, még nem lehet. Bármennyire is sajnálom, még életben kell hagynunk őket. Bár, egyet talán az enyészetnek adhatnánk – Maria szemei szinte vidáman felcsillantak, érdeklődve nézett végig védekező családomon, keresve a leggyengébb láncszemet.

Alice-ben találta meg. A fejével a nővérem felé bökött, aki felé hárman is megindultak, de Jasper sem volt rest, mélyen lehajtott fejjel nézett fel a közeledőkre, a tekintete szikrázott a vak gyűlölettől és az ölni akarástól. A vámpírok megtorpantak, vissza-visszanéztek Maria-ra, aki végül megrántotta a vállát, vetett egy utolsó, gyűlölködő és - hátborzongató, de - féltékeny pillantást Alice-re, majd egyetlen mozdulattal visszaparancsolta a vérebeit.

- Mi a francot akarsz? Nem tettél már így is tönkre annyi életet? Hány gyilkosság szárad a lelkeden? – Jasper halk szavai sokkal fenyegetőbbnek hatottak, mintha kiabált volna. Jellegzetes déli akcentusa kiütközött a szavain, ijesztő élt adva a mondanivalójának.

- Ne aggódj édesem, ma nem esik bántódásotok, mindenki lehiggadhat. Ez a kis társaság csak arra kell, hogy biztosítsam a figyelmeteket. Üzenetem van a számodra – rám villantak a bársonyvörös szemek, mélyükön megmagyarázhatatlan gyűlölettel.

- Nekem? – a pillanatnyi döbbenet azt is elfelejttette velem, hogy tulajdonképpen az imént akartam megölni a nőt.

- Ó, istenem! Fogalmam sincs, miért kellesz annak a fafejnek ennyire! Igen, kedves IQ bajnok, neked. Aro üdvözöl – elvigyorodott, de ez a mosoly nem tartogatott semmi jót.

Mintha maga a nagybetűs Halál mosolygott volna rám borotvaéles fogakkal, amikről százfelé szórta a pusztulást a kénköves pokol tüze. Beleborzongtam ebbe a mosolyba, de nem volt olyan dolog a világon, amiért elárultam volna az ijedtségemet. Kemény tekintettel álltam az övét, nem mozdultam egy tapodtat sem, de a gondolatok vadállatként csapongtak a fejemben, ide-oda sodródva a koponyámban. Fogalmam sem volt arról, mi köze lehet Aronak ehhez a bestiához, de nem is akartam tudni, egyszerűen ki akartam jutni ebből a helyzetből anélkül, hogy bárkinek is baja esett volna. Kivéve nekik, természetesen.

- Aro?! – Carlisle döbbenete leírhatatlan volt. A szemei elkerekedtek meglepetésében.

- Kedvenc és egyetlen vámpírkirályunk megkért egy-két szívességre, cserébe nem háborgat többé, nekem adja a déli területeket – Maria elégedetten szusszant egyet, láthatólag roppantul örült a helyzetének.

- Pár nyamvadt városért eladtad a lelkedet neki? Jellemző… - Jasper egyre idegesebb lett, az inak megfeszültek a nyakán, a fogai hangosan koccantak egymáshoz. Most már Alice volt az, aki visszatartotta őt, a felállás néhány perc alatt megfordult.

- Nos, négy államot nem neveznék „pár nyamvadt városnak” – a nő szokatlan jókedvvel válaszolgatott.

Kezdett egyre inkább az az érzésem lenni, hogy játszik velünk, mint macska az egérrel. Ide-oda kapkodtam a tekintetem, kerestem egy rést az oly biztosnak tűnő rendszerükön és ahogy a pillantásom találkozott Rose-éval, már tudtam, hogy ez nem csak nekem jutott eszembe. A satnya kis vámpír, aki az előbb megszólalt, elég gyengének látszott ahhoz, hogy vele végezzek először. Ha ő halott, a többiek elintézése már gyerekjáték lett volna, tudtam, hogy a családtagjaim egymás után szálltak volna harcba. Némán, szavak nélkül „beszéltük meg” a tervet, már csak a megfelelő pillanatra vártunk, ami hamarabb eljött, mint hittük volna. Az erdő mintha egyszerre zúgó méhkassá változott volna, mindenhonnan fenyegető morgások hallatszottak. A vámpírok épp oly tanácstalanul forgatták a fejüket, mint mi, senki nem értette, mi történik. Azzal tisztában voltam, hogy ennél több ellenséggel képtelenek lennénk megbirkózni, de a sors ezúttal mellénk állt és segítségül küldte a farkasokat. A fák közül kilépő hatalmas fenevadak óriási riadalmat keltettek Maria csapatában, a fiatal, kiképzetlen vámpírok egymás hegyén-hátán próbáltak menekülni, de Maria nem engedte ezt, hangos szitokszavakkal fűszerezve ecsetelte, mi lesz a sorsa annak, aki szökni merészel. A vámpírok reszketve tömörültek egy csoportba, de a szemükben a félelem mellett lobogott egyfajta ősi gyűlölet is, mintha tudták volna, hogy a farkasok nem éppen puszipajtásaik. Jake és a társai lassan közelítettek, a fejüket lehajtva morogtak, ezzel egyre távolabb szorítva tőlünk az ellenséget. Kimondhatatlanul hálás voltam nekik, ha ők nem jelentek volna meg, fogalmam sincs, mi történt volna.

- Úgy tűnik, vendégeink akadtak – Jasper gúnyosan vigyorgott egykori szerelmére.

- Azt hiszed, hogy ezek a mocskos, büdös korcsok bármiben is megakadályozhatnak? Jazz cicus, azt hittem, legalább ennyit tanultál mellettem. Én sosem adom fel – Maria tekintete Jasperre, Alice-re végül rám villant, sorra vett mindenkit egyfajta üzenetátadási céllal és egyre biztosabb voltam benne, hogy komolyan beszél. Borsódzott a hátam ettől a nőtől.

- Azt ajánlom, hagyd el a területünket – Rose metszően éles szavai úgy pattantak le a vámpírról, mint a napsugarak egy üvegtábláról.

- Elképesztő, milyen udvariatlanok vagytok! A kölyköket még nem is láttam! – meglepődöttséget tettetve összecsapta a tenyerét és megrovón nézett ránk. Tud a gyerekekről! A felismerés bombaként robbant a fejembe, kiégetve onnan minden maradék józan megfontolást. De nem én voltam csak így. A farkasok mellénk húzódtak, így Maria-nak jókora túlerőn kellett volna átverekednie magát, hogy az ikrek közelébe jusson.

- Ó, ugyan már, ne legyetek nevetségesek! Mondtam, hogy engem nem lehet megállítani! Evan! – a felkiáltásra előbukkant a sovány, apró kis vámpír, akit épp az imént véltem könnyen legyőzhetőnek. Sunyi, alattomos módon elvigyorodott, tágra nyitotta a szemét és meredten bámulni kezdte a csapatunkat. Először észre sem vettem, hogy mi történt, de a fájdalmas, döbbent kiáltások hamar észhez térítettek.

- Hagyd abba! – Rosalie Emmettbe kapaszkodva eldőlt a földön, a lábait a mellkasáig húzta és üvöltött.

- Elég! Elég legyen! – Alice sikítása messze hangosabb volt még a farkasok kínzó vonyításánál is.

Nem voltam teljesen biztos benne, hogy mit csinálok, de valahol mélyen legbelül tudtam, mit kell tennem, a szervezetem automatikusan védelmező funkcióra kapcsolt és számomra is hihetetlenül, de kiterjesztette a pajzsomat a családomra. A kiáltások elhaltak, nem maradt más, csak a csendben néha felhangzó megkönnyebbült sóhajok és a pajzs túloldalán lévő meghökkent hallgatás. Valószínűtlenül könnyen tartottam a pajzsomat, bár a vámpír kitartó próbálkozása égő, viszkető érzést keltett. Időközben mindenki feltápászkodott, leporolták a ruhájukat és hálás pillantásokat vetettek felém. Maria elnyúlt ábrázata híven tükrözte letaglózott gondolatait.

- Nos? Mit is mondtál? – a szarkazmusom lávaként tört fel, ennyire talán meg sosem voltam lekezelő, mint akkor.

- Ez… ez nem lehet… Aro azt mondta… nem – Maria elképedve rázta a fejét, aztán megkeményítette a vonásait és metsző tekintettel végig nézett rajtam – Ne hidd, te fattyú, hogy ennyivel megúszod. Találkozunk mi még és akkor a kölykeid is megismerik a haragomat. Ne feledd, engem nem lehet legyőzni. Kérdezd csak meg Jaspert – kajánul rákacsintott a bátyámra, majd a kíséretével együtt eltűnt a fák között. Néhány másodpercig mindnyájan lefagyva álltunk, igyekeztünk a helyükre tenni a dolgokat. Sehogy sem fért a fejembe, miért történt meg ez az egész, mi célja volt vele a vámpírnak.

- Én utánuk megyek – Emmett nem tagadta meg önmagát, a harciassága szinte lobogott körülötte, mint valami szétáradó aura.

- Veled tartok – Jasper még mindig remegett a dühtől, az imént elszenvedett sérelmeket képtelen volt csak úgy lenyelni. Kettőjükhöz Rosalie és a falka is csatlakozni akart, de Carlisle szavai lehűtötték az indulatokat.

- Nem, hadd menjenek. Ha hihetünk neki, akkor úgyis találkozunk még. Rátok azonban itt van szükség, az ikrek maximális védelmet igénylenek, Edwardról nem is beszélve.

Edward! A történtek hevében teljesen elfeledkeztem a mögöttem elterülő férjemről. Edward még mindig eszméletlen volt, de Maria első mondata elültette bennem a reményt. „Egy száz éve halott szívet…”

- Alice! Alice, amikor a fiú ledöntött titeket a lábatokról, mit láttatok? Mit éreztetek? – kapkodó kérdésem kissé meglepte a nővéremet.

- Bella, nem hiszem, hogy ez a megfelelő időpont, hogy erről…

- De, Alice, pont most kell róla beszélnünk! Nos? – hadonászva sürgettem a válaszadásra.

- Nem is tudom. Fájt, pokolian fájt és furcsa képeket láttam, mintha a pokolra kerültem volna. Hát, ennyi, bár nem tudom, ez miért olyan fontos – Alice úgy nézett rám, mint aki attól tart, hogy az előtte álló személynek nincs ki a négy kereke. Reméltem, hogy nincs igaza…

- Figyelj, emlékszel, mit mondott Maria? Hogy Edward szíve már száz éve halott, hiába is próbálom újraindítani? – ahogy az utolsó szó elhagyta a számat, láttam, ahogy Alice fejében világosság gyúlt, ami megnyugtatott. Legalább nem csak én gondoltam ilyen őrültségekre.

- Arra gondolsz, hogy…? Igen, határozottan elképzelhető. De akkor eddig miért nem…? Pofozd meg! – Alice váratlan felkiáltása kibillentett az eddigi reménykedő hangulatomból.

- Micsoda?!

- Mondom pofozd meg! Gyerünk Bella, csináld! – most rajta volt a sor, hogy siettessen. Nem akartam vele vitatkozni, ezért bizonytalanul Edward mellé térdeltem és meglegyintettem az arcát.

- Nem azt mondta, hogy simogasd! Adj neki egy pofont! – Emmett is belejött szurkolásba és mielőtt eszébe jutott volna, hogy ő maga tegye meg, ami valószínűleg levitte volna Edward fejét, összeszedtem minden erőmet, becsuktam a szemem és a tenyerem hatalmasat csattant a férjem arcán. Ijedten kaptam a számhoz a kezemet, nem hittem el, hogy képes voltam őt megütni.

- Felébredt? – Alice kíváncsian átlesett a vállam felett, és amikor látta, hogy a bátyja épp olyan mozdulatlan, mint eddig, elhúzta a száját – A filmekben ez mindig bejön.

- És most? – tanácstalanul, összetörve gubbasztottam Edward mellett, végigsimítottam a bőrén és némán esedeztem a bocsánatáért.

- Bella, gyere onnan! – Carlisle úgy tépte le a kezemet Edward arcáról, mintha égetne. Elnyílt a szám a meglepetéstől és már szóvá tettem volna a viselkedését, de felfigyeltem az arckifejezésére. Ámulva tanulmányozta a fia bőrét. Egyre érdeklődőbben hajoltam feléjük, és amikor már nem bírtam tovább, megköszörültem a torkom.

- Mi az? – Emmett is közelebb jött.

- Nézd! Látsz valamit? – Carlisle mosolyogva mutatott rá arra a pontra, ahol a tenyerem érintette Edwardot. Nem láttam mást, csak tökéletes, márványsimaságú bőrt, mint mindig.

- Nem értem – megráztam a fejem és kérdőn néztem rá.

- Nem pirosodott be, egyáltalán semmilyen hatással nem voltál rá – olyan pillantást vetett az arcomra, mintha kisujjból ki tudnám rázni a választ.

Valami halványan derengett, de annyira mélyen leledzett a tudatomban, hogy egyszerűen nem jöttem rá a megoldásra. Tanácstalanul forgattam a fejem, így vettem észre, hogy a farkasok időközben igazi alakjukra váltottak. Jacob szemeiben pontosan ugyanolyan kérdések tükröződtek, mint az enyémben.

- Bella! Ez jó hír! Örülj már egy kicsit! – Alice vidáman oldalba bökött és táncikálva Jasperhez sietett.

- Igen? – kérdeztem bizonytalanul, mire felsóhajtott.

- Igen, az! Nincs vérkeringése, érted? Nem ember! – mosolyogva magyarázott, de közben már befelé indult.

- És ha halott? – beharaptam a számat. Ezt tényleg kimondtam?!

- Jaj, ne legyél már ilyen negatív! Ha a számításaim nem csalnak, néhány órán belül magához fog térni – rám kacsintott.

- Alice! Láttad? Te láttad ezt?! – felháborodott kiáltásom megállásra késztette koboldszerű nővéremet.

- Igen, úgy egy perce. Szóval, kapjátok fel a lustaságot és hozzátok be! – nevetett, de ahogy az arcomra tévedt a tekintete, lehervadt a jókedve.

- Alice! Mégis, mikor akartad ezt közölni velem? – toporzékoltam dühömben, a haragom égetőbb volt, mint Mariaval szemben. Hogy tehette ezt?

- De hiszen most mondtam!

- Kibökhetted volna előbb is – a hangom nem volt több fenyegető sziszegésnél, így Alice jobbnak látta, ha inkább csendben marad a továbbiakban.

- Bratyó, gyere, vigyük be a házba Csipkerózsikát! – Emmett röhögve mutatott Edwardra. Hogy képes ilyenkor nevetni? Őt is felvettem a kiiktatandó személyek listájára, amit egyenlőre Maria és a vérebei vezettek, de Alice sem maradt el sokkal tőlük.

- Ne mondd nekem, hogy egyedül nem bírod el! – Jasper gúnyosan felhúzta a szemöldökét.

- Nem is ez a gond. De szerinted milyen idiótán néznék ki, ha a karjaimban vinném fel a nagyfiút a hálószobába? Szeretem az öcsköst, de azért ennyire nem – Emmett vidámsága lassan átragadt Jasperre is, aki ezek után szó nélkül Edward karjai alá nyúlt és megemelte őt. Úgy cipelték be a házba, mint valami zsákot. Az ajtóban újra elfogott az aggodalom, féltem, hogy beverik a fejét vagy ilyesmi, de szerencséjükre simán feljutottak az emeletig. Odabent aztán letették az ágyra, a többit kaján vigyorral az arcukon rám bízták.

- A vetkőztetést rád hagyjuk Bella. Nem hiszem, hogy fel lennék készülve Edward pucér gilisztatestének látványára – Emmett ismét felröhögött és még időben becsapta maga után az ajtót, mielőtt még a párna, amit felé hajítottam, eltalálta volna.

- Edwardnak nincs gilisztateste! – utánuk kiáltottam, de nem törődtek velem, rötyögve lezúdultak a lépcsőn.

Bosszankodva fordultam el az ajtótól, de a homlokomon egykettőre kisimultak a ráncok, ahogy Edward arcára esett a tekintetem. Annyira szép volt. Furcsa lehet, de tényleg szép volt, olyan volt, mint egy alvó angyal, aki lepottyant a mennyből, hogy kipihenje a fáradalmait. A hosszú szempillák árnyékot vetettek a szeme alatt húzódó, kékes árnyalatú bőrére, az ajkai kissé elnyíltak. Nem tudtam levenni róla a tekintetem. Annyira szerettem őt, mint még senkit ezen a világon, nem tudtam elképzelni nélküle az életemet. Magam is előtt rejtély, hogy s mint alakult így ez az egész, a szerelmem forgószélhez hasonlóan felbolygatott minden addig ismertnek hitt dolgot. Örök rejtély maradt számomra az is, hogy ő miért választott végül engem.

Töprengő gondolataimból két, halk kis koppanás ébresztett fel. Már akkor tudtam, kik állnak az ajtó előtt, amikor óvatosan kilopóztak a konyhából, Esme vigyázó szemei elől. Mosolyogva sétáltam az ajtóhoz, szélesre tártam azt és szó nélkül magamhoz öleltem a gyermekeimet. Hosszú percekig nem tettünk mást, csak szorosan átöleltük egymást, átengedve a másiknak minden szeretetünket. Végül, nagy nehezen lefejtettem magamról a sütitől még kissé ragacsos karokat és igyekeztem egyszerre befogni a tekintetemmel mindkettejük arcát.

- Szeretlek titeket – nem mondtam mást, de a szemeik felragyogtak.

- Hát mi is téged, anya! – kuncogták csendesen.

- Megkérhetlek titeket valamire? Nagyon felelősségteljes és komoly munka ám – a szavaimat megerősítendő, bólogatni kezdtem, mire ők is – talán önkéntelenül – utánozni kezdtek. Elfojtottam egy vigyort.

- Bármit, anya! – Eden szenvedélyes kifakadása előhozta azt a bizonyos rejtett mosolyt.

- Vigyáznátok apára pár percig? Valamit szeretnék megbeszélni Alice nénivel – a gyerekek is elnevették magukat, és mire kettőt számolhattam volna, már ott lebzseltek Edward ágyának végében. Sunday törökülésben ülve nekitámaszkodott Edennek, aki hátulról átkarolva tartotta a húgát. Le sem vették a szemüket az apjukról, még arra sem mozdultak, mikor elköszöntem tőlük és kihátráltam a szobából.

Lementem a nappaliba és a várakozásaimnak megfelelően már összegyűlt a család, Jacobbal, Seth-tel és Embryvel kiegészülve. Seth vágyakozó pillantásokat vetett az emelet felé, amiket képtelenség volt nem észrevenni. Még mindig nem tettem túl magam teljesen azon, hogy Sunday lett a bevésődése tárgya, de tisztában voltam vele, hogy nem tehetek ellene semmit. Kétpercnyi szenvedés után feladtam.

- Menj! – a fejemmel az emelet felé intettem és a fiatal farkasnak nem kellett még egyszer szólni. Rám villantott egy tökéletes mosolyt és már száguldott is felfelé. Talán jobb is így. Edward nagyobb biztonságban van.

Jacob és Embry hálás tekintete szinte égette a bőrömet.

- Kösz Bella. El sem tudod képzelni, micsoda kínszenvedés állandóan a nyafogását hallani! – Jake színpadiasan forgatta a szemeit.

- Azért te sem voltál piskóta, öregem! Ha tudnád, hányszor hallottuk régen, hogy „ó, Bella! „… - most Embry-n volt a sor, hogy eldramatizálja a dolgokat, egészen addig, míg be nem gyűjtött egy nyaklevest Jaketől.

Felkuncogtam és Jacobra néztem. A tekintetünk úgy villant össze, mint két régi bajtársé. Még magamnak sem vallottam be sokszor, de hiányzott nekem. Hiányoztak a közös kalandok, a tudat, hogy bármikor számíthattam rá. Persze, barátok voltunk még, de a kapcsolatunk jelentős változásokon ment keresztül, mióta vámpírrá lettem és Jake is rátalált Lizzyre. Természetszerűleg sokkal kevesebb időt töltöttünk együtt és ez néha megviselt.

- Nos, akkor kupaktanács? – Emmett kényelmesen heverészett a kanapén, az ölében Rose lábaival. Hihetetlen volt, hogy mindazok után, ami ma történt, még képes volt ilyen fesztelenül viselkedni.

- Az a véleményem, hogy a nagyobb megbeszélést halasszuk későbbre, mikor Edward is köztünk lehet – Carlisle logikus javaslatára érkezett néhány beleegyező hümmögés, azonban senki nem adta áldását egyértelműen a dologra. Magam is kissé bizonytalan volta ma témával kapcsolatban, mert egyrészt szerettem volna minél előbb a titok mélyére jutni, másrészt igazat adtam Carlislenak: Edwardnak joga volt, hogy részt vegyen ebben, elvégre ő volt leginkább az elszenvedője a történteknek.

- Azt mindenesetre leszögezhetjük, hogy Edward vámpír maradt – Alice vigyorogva pillantott körbe és szerencséjére csupa jókedvű arccal találta magát szembe. Megkönnyebbültem, sőt, óriási kő esett le a szívemről a gondolatra, hogy a férjem rendben lesz. Az elmúlt pár nap alaposan megtépázta az idegeimet, bőven rám fértek már a jó hírek is.

- Ahogy azt is tudjuk, hogy az öcskös embersége illúzió volt csupán. Bár azt meg kell hagyni, egész ügyes volt a kis fickó – Emmett kedvét semmivel sem lehetett letörni.

- Garrettnek igaza volt. A vámpír képessége nagyban hasonlít Zafrina képességére, csak sokkal erősebb annál. Hiszen képes volt delejben tartani mindnyájunkat több napon keresztül. Már csak az a kérdés, hogy állítjuk meg őket – Jasper elővette a katona énjét és Emmettel halkan sutyorogva nagyszabású tervezgetésbe kezdtek.

- Na meg az, mi a fenét akar Aro tőled – Rosalie kérdése csak újabb kérdéseket vetett fel, amire egyenlőre nem találtunk választ, így a megbeszélést hamar rövidre zártuk.

Visszaballagtam az emeletre, megálltam a nyitott ajtóban és mosolyogva figyeltem, ahogy Seth összegömbölyödött teste mellett kétoldalt, a farkassal versenyt hortyogva alszanak az ikrek. Idilli látvány lett volna, ha nem rontja el a képet Edward eszméletlensége, de túltettem magam a dolgon és az ágya szélére telepedve vártam, hogy magához térjen. A házra és a környékére lassan sötétség borult, alkonyodott. Az éjszaka magával hozta a maga jellegzetes hangulatát, mire odalent is megszűnt minden zaj, és a hirtelen beállt csendben olyan békesség uralkodott, hogy egy időre elfelejtettem a gondokat. 

Elmerültem a néma megnyugvásban és halvány mosollyal az arcomon vártam a felkelő hajnalt.

Egy kis ízelítő (vagy beutaló az elmegyógyba)

Nos, nekiálltam az új fejezetnek, bár ahogy a dolgok most állnak, azt fogjátok kívánni, bár ne tettem volna :D Nem mondom, hogy rossz lesz, mert nem (legalábbis nekem tuti nem, mert ismét jókat kuncoghatok a hozzászólásaitokon :)). Komolyra fordítva a szót, HALÁLOSAN jó lesz, ezt megígérhetem :P xD


Megmutatom, mire gondoltam:


"Egyre gyorsabb iramban futottam, a meztelen talpam minden lépésnél keményen csapódott a földbe, mégsem voltam elég gyors. Mire a házhoz értem, már köhögve zokogtam, térdre estem a verandán és rémülten vettem észre, hogy Edward nem lélegzik. "


Megpróbálom holnapra hozni, de nem ígérek semmit. Addig is, jó várakozást ^^ *gonoszan felkacag és elvonul írni*


xoxo
Lea


ps: még mindig várom a véleményeteket, ne felejtsétek el! Nekem nagyon sokat jelentene, mert ebből tudok csak tanulni :) Köszi szépen! ♥